Emmanuel Macron túlélő üzemmódba kapcsolt. Túl szeretne élni a nyárig, lehetőleg úgy, hogy a rendkívül népszerűtlen nyugdíjreform addigra lekerüljön a napirendről. Erre persze kicsi az esély: túl sok szereplő – az elnökön és pártján kívül szinte mindenki – abban érdekelt, hogy a téma a lehető leghosszabb ideig foglalkoztassa a franciákat.
Útiterv, majd fordulat és ráígérés
A köztársasági elnök a maga részéről lapozna, igyekezne népszerű, közérdeklődésre számot tartó témákat a napirendre vinni. Egy tévébeszédben Emmanuel Macron azt mondta, 100 nap alatt akar eredményeket felmutatni, vagyis július 14-én, a nemzeti ünnepen már értékelni szeretne. Élisabeth Borne miniszterelnök egy kissé bevásárlólista szerű javaslatcsomag, „útiterv” formájában mutatta be az elnöki ígéretcsomag konkrétumait.
Csakhogy a kormányzati útiterv meglehetősen arctalanra és karaktermentesre sikerült. Elemzőként is nehéz összeszedni azokat az elemeket, amelyek fontosak, emlékezetesek. Pedig senki nem mondhatja, hogy a zöld ipar, a munkások vállalati jövedelemből részesedése vagy a munkaerőpiac reformja ne lenne fontos dolog – csak éppen nehezen megjegyezhető, és messze nem annyira húsba vágó, mint a nyugdíjkorhatár emelése. Sőt, az egyetlen igazán emlékezetes bejelentés éppen egy vereség elismerése lett: a miniszterelnök elmondása alapján úgy tűnt, a migrációs törvény tervezetét azért nem fogják most tárgyalni, mert nincsen hozzá többség, és nem is sikerült megszervezni. Aztán sokadik fordulatként később kiderült, hogy a nyáron mégis jöhet egy változat…
A karaktermentes ígéreteket utóbb igyekezett az adminisztráció korrigálni. A frissen megtalált karaktert némi költségvetési forrás szolgáltatja: Emmanuel Macron – aki egyébként intenzív országjárásba is kezdett – immáron arról beszél, hogy a középosztályt akarja segíteni, s e célra ki is tett az asztalra 2 milliárd euró költségvetési pénzt, amelyet adócsökkentésre kívánna elkölteni valamikor a következő években. Ez sem túl konkrét, de már emlékezetes: adócsökkentés, 2 milliárd, 2027-ig.
Szakszervezeti és parlamenti nyomás
Ilyen körülmények között a szakszervezetek az idei május 1-jét természetesen kulcsfontosságú eseménynek, egyfajta erődemonstrációs lehetőségnek tartották, és alaposan rászerveztek. Ahogy az ellenzéki pártok, ők sem akarják elengedni a nyugdíjtémát – még nem. Bár az Alkotmánytanács elutasította a második népszavazási kezdeményezést is, a reform ellenzőinek van még egy halovány reménysugaruk. 2023. június 8-án a centrista Liot-frakció határozza meg a Nemzetgyűlés napirendjét, s benyújtott egy javaslatot, mely a nyugdíj-korhatár 62 évre csökkentéséről szól. A kormányoldal számára komoly szimbolikus vereség lenne a javaslat nemzetgyűlési elfogadása, még úgy is, hogy kicsi az esélye, hogy a Szenátuson is átverekedje magát. Éppen ezért folyamatosak a találgatások arról, hogy lesz-e kormánypárti obstrukció, esetleg az alkotmány 40. paragrafusára hivatkozva alkotmányellenesnek és befogadhatatlannak minősíthetik-e a javaslatot (ez a paragrafus előírja, hogy a parlamenti javaslatok nem tartalmazhatnak költségvetési kiadásnövekedést vagy bevételcsökkenést, márpedig a nyugdíjkorhatár csökkentése lyukat ütne a büdzsén).
Június 8-ra készülve mindenesetre a szakszervezetek újabb akciónapot hirdettek – június 6-ára. Így a következő hetekben biztos, hogy a téma búvópatak-szerűen a napirenden marad, mert az ellenzék egy jelentős részének ez az érdeke. Eközben ott a szakszervezeti dilemma, hogy milyen mértékben tárgyaljanak a kormánnyal a munkaerőpiacról, ha a nyugdíjreform nincs az asztalon. Márpedig nincs. Ha tárgyalnak, az kicsit olyan, mintha belenyugodnának a reformba, ha pedig nem tárgyalnak, azt kockáztatják, hogy a kormányoldal az emberek dolgai iránti szelektív érzékenységgel vádolja meg őket. Egyelőre úgy döntöttek, tárgyalnak, s leültek Élisabeth Borne miniszterelnökkel.
Időhúzás és ellenzéki érdekek
Amit látunk a köztársasági elnök, a miniszterelnök és a kormányoldal részéről, nem más, mint egy kis időhúzás. A cél vélhetően ugyanaz, mint ami a sárga mellényes mozgalom idején volt: kifárasztani, elfárasztani, túlbeszélni. Akkor sikerült: a „nagy vita” névre keresztelt beszélgetéssorozat és az azt lezáró elnöki sajtótájékoztató képes volt lefojtani az elégedetlenséget. Kérdés, hogy ez most, kicsit más módszerrel sikerülni fog-e. Az elnök mindenesetre szorgalmasan járja a vidéket, igyekszik demonstrálni, hogy tartja a kapcsolatot az emberekkel, igaz, itt-ott tüntetők serpenyős ricsaja fogadja. A július 14. csak részben szakpolitikai céldátum: Emmanuel Macron joggal számít arra, hogy a nemzeti ünnep után elhalkul minden, a gyerekek iskolai szüneten, az emberek szabadságra mennek, s nem a politizálással foglalkoznak.
A helyzet azonban az, hogy ha el is halkul a mostani vita, ha a nyugdíjreform hatályba is lép, jó eséllyel velünk marad egészen 2027-ig, a következő választásig. Az elnöki tömbön kívül ugyanis nincsen olyan párt, amelyik ne lenne legalább részben érdekelt a 62 éves nyugdíjkorhatárral kampányolásban. Még – a belső harcaikat vívó – republikánusok egy része is az ellenzők közé tartozik. Miattuk volt szükség a parlamentben a 49-3 alkalmazására, és miattuk nem lehet biztos a kormányoldal abban, hogy a Nemzetgyűlés torkán június elején biztosan fennakad a Liot-javaslat.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.