Töredelmesen bevallom, hogy én Edward Luttwakon nőttem fel. A szintén aradi születésű stratéga és hadtörténész apám gyerekkori barátja volt és mivel a kapcsolat közöttük, ha akadozva is, de megmaradt, Luttwak alakja szilárdan ott élt beépülve a családi folklórba. Robert C. Castel írása.
Évekkel később, mint kezdő tisztiiskolás a sivatagi “Alfa Hold bázis” könyvtárában meglepve ismertem rá a nagy példakép nevére az egymás mellett sorakozó szakkönyvek tucatjain.
Mindennek ellenére, abban a furcsa helyzetben találtam magam, hogy a május 11-én az Unherd-ben megjelent (és a Neokohn által is közölt), “Ukrajna esélye a győzelemre” című cikkével kapcsolatban még a vesszőkkel sem értek egyet. Nem könnyű dolog számomra megnyálazni azt a bizonyos tintaceruzát és papírra vetni a kétségeimet Luttwak meglátásaival kapcsolatban, de úgy érzem, hogy meg kell tennem, ha más nem, “lelkem nagyobb nyugvása végett”.
Nem, a frontot “tartó” csapatok nem csupán felőrlő, kifullasztó harcmodorban képesek harcolni. A hadtörténelemben igen sok példa van arra, hogy a bekerítő hadműveletek lehetetlensége arra kényszeríti a taktikai, műveleti szinten támadó harcmodort alkalmazó felet, hogy frontális áttörést erőszakoljon ki a nyilvánvaló hátrányok ellenére.
Harkivnál például, az ukrán csapatok nem egy Cannae típusú klasszikus átkaroló hadművelettel vetették vissza az orosz csapatokat, hanem az orosz arcvonal frontális áttörésével.
Nem, a felőrlő jellegű háború nem minden esteben tartja fenn a harci kedv lángját. A koreai háború utolsó két éve egy felőrlő jellegű háború volt, azonban a harcok lezártával egyik fél sem érzett kedvet magában egy második körre. Az alkalmi fellángolások ellenére a harci kedv a tűzvonal mindkét oldalán idestova 70 éve takaréklángon van. A megalapozatlan általánosításon túl, Luttwak módszertana is több sebből vérzik.
A legtöbb háború esetében létezik egy fizikailag felőrlő és lélektanilag kifullasztó szakasz.
Helyesebb lenne ezekből a szakaszokból vonni le a következtetéseinket és nem a háború egészére általánosítani.
Nem, Ukrajna nem felőrlő, kifullasztó háborút visel Oroszország ellen hanem egy, a stratégiai szinten védekező, a műveleti és a taktikai szinten támadó háborút az elfoglalt területei visszaszerzésére. Nem az ukrán felőrlő harcmodor volt az ami az oroszokat visszavonulásra kényszerítette Kijev alól és Harkivnál, hanem az ukránok manőver-harcászata.
Az ukrán hadvezetés főleg a városi harcok során, Mariupolnál és Bahmutnál alkalmazott felőrlő taktikát, de ennek a célja a műveleti szintű késleltetés volt és nem az orosz hadsereg élőerejének és haditechnikájának az amortizálása.
Nem, Luttwak állításával ellentétben az ukránok nem voltak képesek tartani a frontot anélkül, hogy a stratégiai tartalékból elvont csapatokkal támogassák meg az ütközési vonal leggyöngébb pontjait. Ez volt az alapja két, meglehetősen nyilvános vitának – az egyik az ukrán hadvezetés és a politikai döntéshozók, a másik pedig Ukrajna és a nyugati támogatói között – Bahmut védelmével kapcsolatban.
A kiszivárgott Pentagon dokumentumokból, amennyiben elfogadjuk a hitelességüket, kiderül, hogy az ostromlott várost
csupán a tartalékból elvont különleges műveleti alakulatok bevetése mentette meg a bekerítéstől.
Nem, Ukrajnának nincs meg az a luxusa, hogy kivárjon egy a szerző által feltételezett nagy orosz támadást és arra reagálva arasson sikereket. Ukrajna úgy kül- mint belpolitikailag cselekvési kényszerben van. A tavaszi esők lassú kifutásával és a talaj felszáradásával megnyílik egy műveleti ablak, ami csupán néhány hónapig lesz nyitva, az őszi esőzések beköszöntéig.
Ukrajnának négy hónapja van arra, hogy ráerőszakoljon az oroszokra egy olyan gyorsan mozgó összfegyvernemi harcformát amiben a háború eddigi tapasztalatai alapján előnyt élvez az oroszokkal szemben.
Nem, az oroszoknak nem kell megostromolniuk és bevenniük Kijevet ahhoz, hogy döntő győzelmet csikarjanak ki ebben a háborúban.
Izraelnek nem kellet elfoglalnia Damaszkuszt, Kairót és Ammant ahhoz, hogy döntő győzelmet csikarjon ki az egymást követő közel-keleti háborúkban.
Másrészt a libanoni főváros sikeres ostroma sem biztosított döntő győzelmet a zsidó állam libanoni ellenfelei felett. Az ellenfél fővárosának elfoglalása egy olyan változó ami se nem szükséges, se nem elégséges. Az első világháborúban az Antant hatalmak nem foglalták el Berlint és a második világháborúban a Szövetségesek sem foglalták el Tokiót. A háborúnak ebben a szakaszában az orosz győzelemelmélet az ukrán hadsereg felőrlésére és nem az ukrán főváros elfoglalására épül.
Hogy erre a Luttwak által azonosított orosz stratégiai tartalékok elégségesek, vagy pedig szükség lesz egy további részleges vagy pedig egy általános mozgósításra, az meg a jövő zenéje.
Luttwak tanácsa az ukránok számára, miszerint ki kell várniuk a hipotetikus nagy orosz támadást és csak erre reagálva indítani el az ukrán ellentámadást, nem Ukrajna egyetlen útja a győzelemhez.
Mert mi van, ha az orosz támadás a vártnál jobban sikerül és az ukrán stratégiai tartalék felmorzsolódik a támadás megállításában anélkül, hogy képes lenne ellentámadásba átmenni és további területeket felszabadítani. Mi van akkor, ha a „tavaszias” offenzíva után nem áll ott az a bizonyos tárgyalóasztal és Oroszország tovább folytatja a háborút, függetlenül attól, hogy a front a jelenlegitől 50 km-rel nyugatabbra vagy keletebbre húzódik? Mit nyer azzal Ukrajna, ha Luttwak szavaival élve, egy stratégiai szinten is védekező, felőrlő anyagháborúra kényszeríti Oroszországot? Hiszen pont ez az a harcforma amit eddig Oroszország próbált rákényszeríteni Ukrajnára és amiből Ukrajna megpróbál kitörni az egyre nyáriasabb „Nagy Tavaszi Ellentámadás” által.
Minden köteles tisztelettel Edward Luttwak professzor munkásságával szemben, ezek a meglátások legalább annyira tévesek, mint a Mandinernek adott interjújában közölt gondolatok az orosz stratégiai vereség valóságával és a kínai diplomácia idiotizmusával kapcsolatban.
Ami az utóbbit illeti, ez az “idióta” kínai diplomácia volt az, aminek sikerült kikalapálnia egy iráni-szaúdi normalizálást és végzetesen meggyengítenie az amerikai diplomáciai befolyást a világnak ezen a turbulens részén. Továbbá ez az “idióta” kínai diplomácia az ami csendesen munkálkodik a háttérben, hogy egy hasonló súlyú bravúrt hajtson végre Oroszország és Ukrajna között.
Nem kizárt, hogy az ukrán háborúra úgy fogunk emlékezni mint egy olyan konfliktusra amiben a Nyugat állta a cehhet, de Kína vitte el a hasznot.
Luttwak helyzetértékelése Oroszországgal, Kínával és az egész a nem-Nyugattal kapcsolatban az iskolapéldája annak a nyugati hübrisznek ami hozzájárult a jelenlegi válság kirobbanásához, amit aztán elrettenteni nem volt képes és amit se lezárni, se de-eszkalálni nem tud.
