Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate (JNS) főszerkesztője megjegyzi, hogy sikeresen zárult az IDF „Pajzs és Nyíl” hadművelete. Azonban a szerkesztő szerint hiába a sikeres akció, a probléma nincs megoldva.
„Izrael nem hajlandó megfizetni azt az árat, hogy eltörölje a Hamász szervezetet, amely vasököllel uralkodik Gázában, és továbbra is terrorizálja az izraeli civileket. Ez bizonyos fokú cselekvési szabadságot biztosít az iszlamista csoportoknak, ami lehetővé teszi számukra, hogy újra és újra ellenségeskedéseket indítsanak, és viszonylag büntetlenül megzavarják az izraeli életet.
Ez felvet egy fontos kérdést, amelyre mind az izraeliek, mind az amerikaiak számára nehéz válaszolni: Hogyan lehet együtt élni egy lényegében megoldhatatlan problémával?” – írja a cikk.
A cikk szerint a legtöbb izraeli válasza az a pragmatikus válasz, amelyre Netanjahu és az ország biztonsági intézménye – ha vonakodva is – rátalált.
„Az IDF-nek nincs lehetősége arra, hogy hagyományos katonai módon legyőzze a terroristákat, amelynek során lefegyvereznék őket, és megfosztanák őket attól a képességüktől, hogy a jövőben kárt okozzanak Izraelnek
– nem is beszélve arról, hogy a Palesztin Iszlám Dzsihád a múlt héten több mint 1000 rakétát és rakétát lőtt ki a zsidó államra. Csak néhány jutott át, köztük egy, amelyik telitalálatot mért egy rehovoti épületre, és megölt egy idős nőt, és egy másik, amelyik ironikus módon megölt egy Gázából származó palesztint, aki Izraelben dolgozott.
Az izraeliek mégis képesek arra, hogy jelentős károkat okozzanak a terroristáknak, arra kényszerítve őket, hogy újjáépítsék és újra felfegyverezzék magukat.
Az IDF ezt „fűnyírásnak” nevezi, ami egy ízléstelen, de szemléletes metafora egy olyan stratégiára, amelynek optimális eredménye a nem kielégítő status quo fenntartása, vagy legalábbis a fenyegetés eltolása a bizonytalan jövőre” – írja Tobin.
A szerző megjegyzi, hogy az országban nem mindenki ért ezzel egyet. Bezalel Szmotrics pénzügyminiszter például úgy reagált a legutóbbi harcok végére, hogy „elkerülhetetlen”, hogy Izrael kénytelen lesz „nagyszabású szárazföldi hadműveletet” indítani Gázában, hogy „a probléma gyökeréhez” jusson, és felszámolja és lefegyverezze a terrorista infrastruktúrát.
Tobin szerint ez logikus, bár kevés más izraelinek van kedve egy ilyen harchoz.
A cikk felidézi, hogy 2005-ben Ariel Sharon miniszterelnök minden izraeli települést, telepest és katonát kivont az övezetből abban a reményben, hogy ez a gesztus a palesztinok részéről a béke és a fejlődés modelljének megteremtéséhez vezet. Sharon biztosította a szkeptikusokat, hogy ha a palesztinok a Gázai övezet feletti ellenőrzésüket arra használják fel, hogy Izraelre kezdjenek lőni, az IDF könnyen kezelni tudja majd a helyzetet, és akár vissza is tudja fordítani a kivonulást. De nem ez történt. Gáza egy terrorista állammá vált.
És szinte azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a Gázába való bevonulás ára a terrorfenyegetés megszüntetése érdekében – izraeli és palesztin áldozatok és ugyanígy nemzetközi támogatás tekintetében – túl magas lenne bármely izraeli kormány számára, hogy megfizesse.
„Így született meg a probléma, amelyre nincs válasz. Az elmúlt 17 évben, Szmotricshoz hasonlóan, sok izraeli mondta, hogy a jelenlegi helyzet nem mehet így tovább. És mégis, ez így van. Így a gázai terroristákkal való foglalkozás nagyon hasonlóvá vált a Júdea és Szamária problémájához, ahol a világ nagy része úgy véli, hogy a palesztinok számára lehetővé kellene tenni egy újabb független állam létrehozását, akár Gázával együtt, akár nélküle” – írja Tobin.
„Egy olyan háborúban, amelyben az egyik oldalt semmi mással nem lehet lecsillapítani, csak az ellenfél teljes megsemmisítésével, a kompromisszum lehetetlen. Ugyanilyen fontos, hogy a világ más részein a konfliktusok lezárására alkalmazott totális háborús megoldások nem állnak Izrael rendelkezésére.
A zsidó államnak nincs kedve arra, hogy tömeges pusztítást zúdítson a másik fél lakosságára, és ezt szövetségesei és a nemzetközi közvélemény sem engedné meg neki.
Ez nem elégíti ki sem azokat az izraelieket, akik véget akarnak vetni a gázai terrorista rémálomnak, sem azokat az amerikaiakat, akik ragaszkodnak a „földet a békéért” mítoszokhoz.
A konfliktus akkor ér véget, amikor a palesztinok végre beismerik vereségüket, és elismerik, hogy Izrael a győztes a hosszú küzdelemben.
Mivel Izrael nem tudja megtenni a szükséges lépéseket, hogy meggyőzze őket a múlt század történelmének eltörléséért folytatott harcuk hiábavalóságáról, a belátható jövőben a status quo fenntartása a legjobb, amiben bárki reménykedhet” – írja Tobin.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.