Múzeumok, tanúvallomások és oktatási erőfeszítések őrizték meg a túlélők örökségét. Mindez azonban még mindig nem ellensúlyozza a kortárs antiszemita gyűlöletet és dezinformációt – írja Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate (JNS) főszerkesztője.
„Az 1980-as években, amikor a holokauszttúlélők generációja kezdett elöregedni, a zsidó világot néhány fontos kérdés foglalkoztatta: Mi fog történni, miután az utolsó túlélők is eltávoztak? Ki lesz akkor tanúja a történelem legnagyobb bűntettének? És hogyan lehetne biztosítani, hogy örökségük ne haljon meg velük együtt?”
– teszi fel a kérdést Tobin.
Mivel a legtöbb férfi és nő, aki végigszenvedte az európai zsidóság kiirtásáért vívott náci háborút, már elhunyt, és még azok is, akik gyermekként élték túl, jóval a 80-as éveiket tapossák, a szerző szerint a zsidó közösség egy másik dilemmával néz szembe. A tanúságtételek megmaradtak, azonban van egy másik kérdés is a publicista szerint.
„Ami továbbra is bizonytalan, az az, hogy a holokausztra való megemlékezésbe fektetett hatalmas erőfeszítések sokat segítettek-e a jelenlegi antiszemita generáció erőfeszítései ellen, akik jelenleg félelmetes fenyegetést jelentenek a zsidó életre. Nagy értéket képvisel azoknak a munkája, akik hatalmas erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a német nácik és kollaboránsaik által meggyilkolt 6 millió embert ne felejtsék el. De ez az erőfeszítés nem csak, hogy nem foglalkozott a zsidó életet fenyegető mai veszélyekkel, de sikerük talán éppen annyira akadályozza a zsidó önvédelmet, mint amennyire segíti azt”
– állítja Tobin.
A szerző leírja, hogy a holokauszt utáni első években az emlékezés munkája nem szerepelt a zsidó világ „teendői” listájának élén. Az 1960-as évekre azonban ez kezdett megváltozni.
Ekkorra sok túlélő természetes vonakodását, hogy beszéljen élményeiről, kezdte felváltani az elszántság, hogy megőrizze az elvesztettek és az ellenük elkövetett bűnök emlékét. A holokausztra való emlékezés ügye Izrael támogatásával együtt a zsidó közösségi élet két alappillérévé vált. A szerző szerint a holokauszt-oktatás egyfajta növekedési iparággá vált, amelyet nagyrészt a zsidó közösség finanszírozott, amely ezt a feladatot szent kötelességének tekintette.
„A holokausztról való megemlékezés ügye olyan sikerrel járt, amely talán még sok túlélő várakozását is felülmúlta. Az évenkénti megemlékezések mind a jom hásoá, mind a Nemzetközi Holokauszt Emléknapon (amelyet az ENSZ 2005-ben hozott létre, és amely január 27-re, Auschwitz 1945-ös felszabadításának évfordulójára esik) ma már nemcsak az amerikai, hanem az egész nyugati élet alapkövei. Szinte minden ideológiai irányzat politikusai tisztelegnek a hatmillió ember előtt. A holokauszt a filmekben, a színházban és az irodalomban is jól szerepel. Az Egyesült Államokban és más nemzetek sok gyermeke ma már legalább valamilyen kezdetleges leckét kap arról, hogy mi történt Európában 1933 és 1945 között”
– írja Tobin.
„Mégis, ami legalább annyira ironikus, mint amennyire tragikus, a holokauszt oktatásának hangsúlyozása nagyon keveset tett az antiszemitizmus állandóan jelenlévő vírusa ellen, illetve annak visszaszorítása érdekében.
Ugyanilyen szörnyű, hogy a holokausztra való összpontosítás bizonyos mértékig arra szolgált, hogy elterelje az emberek figyelmét a zsidókat fenyegető kortárs veszélyekről” – jegyzi meg a szerző.
„A megemlékezési kampány nagy részét az az aggodalom jellemezte, hogy a kizárólag a zsidók sorsára való összpontosítás nem ad olyan tanulságot, amely segíthetne megelőzni a későbbi népirtásokat. Így a zsidó közösségben sokan elkötelezték magukat amellett, hogy megpróbálják egyetemessé tenni a holokausztot. Azt akarták, hogy a holokausztoktatás mindenkit megtanítson arra, hogy ellenezzen mindenféle előítéletet, intoleranciát és/vagy kisebbségekkel szembeni erőszakot.
Ez nemes cél volt, de rossz szolgálatot tett mind a történelemnek, mind a mai zsidó biztonság kérdésének.
A holokausztról való megemlékezésnek ez a formája még a maga nemében is szomorú kudarcot vallott. A nácik bűneinek felidézése nem szolgált arra, hogy mozgósítsa a világot az új népirtások ellen, amelyek a Nyugat közönye közepette olyan helyeken folytak, mint Kambodzsa, Ruanda, Szudán vagy ma Nyugat-Kína.
Ez a holokausztot kiváltó antiszemitizmus természetének félreértése volt”
– írja Tobin.
„A holokauszt-oktatás népszerűsítése annyira beivódott a nyugati kultúrába, hogy inkább valami szörnyűség metaforájává vált, mint egy konkrét bűntetté, amelynek célja az volt, hogy megszabadítsa a világot a zsidóktól.
A „bárki, akit nem szeretek, az Hitler” szabály még sok liberális zsidóra is vonatkozott, akik gyorsan a nácik erkölcsi megfelelőjének bélyegezték az olyan amerikai politikai ellenfeleket, mint Donald Trump volt elnök” – írja a szerző.
„Még azok közül is sokan, akik hozzájárultak Izrael démonizálásához, és ehhez a hagyományos antiszemita diskurzus toposzait használták, úgy gondolták, hogy nekik is joguk van tisztelettel beszélni a holokausztról.
Semmi sem szemlélteti jobban ennek az irányzatnak az abszurditását, mint az antiszemitizmus pöcegödrének számító ENSZ-nek a holokauszt megemlékezés iránti odaadása. Az, hogy az olyan zsidógyűlölők, mint Ilhan Omar (D-Minn.) és Rashida Tlaib (D-Mich.) képviselők nem szégyellik, ha a Soára való emlékezés szükségességéről beszélnek.”
A szerző szerint a holokauszt megemlékezésekre fordított figyelem gyakran nem vette tudomásul azt sem, hogy Izrael és támogatói hogyan váltak a hagyományos antiszemita bűnbakok helyettesítőjévé.
„Azok, akik a múzeumok, archívumok és ünnepségek létrehozásán és finanszírozásán fáradoztak, megérdemlik a hálánkat. Ezek önmagukban is fontosak.
De kiderült, hogy nem sokat tesznek a kortárs fenyegetésekre adott válaszokért, még akkor sem, ha olyan kérdésekről van szó, mint Irán atomfegyverek után való törekvése egy új Soá.
Az a mód, ahogyan sok zsidó a holokausztot a zsidó tapasztalat összegeként szemléli, oly módon, hogy figyelmen kívül hagyja vagy lebecsüli örökségünk gazdagságát, szépségét és örömét, a közösségi élet aláásásának nem szándékolt következménye lett. Ez azt is eredményezte, hogy legitimálta azokat, akik úgy gondolják, hogy a Soára való emlékezésnek semmi köze nem lehet a mai zsidóság megmaradásáért folytatott küzdelemhez.
Ezen a jom hásoán, amikor az áldozatok előtt tisztelgünk, emlékeznünk kell arra, hogy a hatmillió ember egyetlen megfelelő emlékműve a virágzó zsidó állam, amely túl későn jött létre ahhoz, hogy megmentse őket.
Most, hogy gondoskodtunk arról, hogy a múltat ne felejtsük el, itt az ideje, hogy a zsidók arra összpontosítsanak, hogy az élő zsidók védelmét olyan buzgalommal és odaadással végezzék, mint amilyet a holokauszt emlékének védelmében tanúsítottak”
– zárja véleménycikkét Tobin.
Fotó: Holokauszt-megemlékezés az ENSZ-ben.
| A jom hásoá a második világháborús népirtás során meggyilkolt zsidó áldozatok emléknapja, Izraelben nemzeti gyásznap. A héber naptár szerint a tavasz első hónapja, Niszán hó 27-én tartják. Az egyetlen kivétel, ha 27-e szombatra esik, ilyenkor egy nappal eltolódik.
A gyásznap délelőttjén 10 órakor Izrael-szerte megszólalnak a szirénák, amikor két percre megáll a közlekedés. A jom hásoá napnyugtakor jön be, és másnap napnyugtáig tart. 2023-ban április 17-én, hétfőn este kezdődik, és április 18-án, kedden este ér véget.
|
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.