Teljesen érthetetlen, hogy egyesek miért érzik szükségét annak, hogy folyton kukacoskodjanak. Milyen hátrányai lehetnek már annak, ha a NATO harminc nemzetéhez, még további kettő csatlakozik? Robert C. Castel elemzése.
Úgy Finnország, mint Svédország igen tiszteletreméltó katonai múltra tekinthet vissza, hadseregeik elismerten magas harcértéket képviselnek. Ha egységben az erő, akkor igen nehezen vitatható, hogy 32 nemzet egysége erősebbé tesz minket, mint 30 nemzeté.
Több katona, több harci repülőgép, több tank, több akármi mindig jobb, mint a kevesebb. Isten, amint azt Voltaire óta tudjuk, általában a nagyobb bandériumok oldalán harcol.
Milyen csomót lehet már találni ezen a közmondásbéli kákán?
Találni persze lehet, sőt kell is, mert sokkal jobb, ha ezeket a csomókat még idejekorán felismerjük, hogy orvosolni tudjuk őket. Ha mi nem tesszük meg, akkor az ellenfeleink fogjak megtenni nekünk ezt a szívességet.
A POLITIKAI CSOMÓ
Az első ilyen csomóra, egy politikaira, már akkor rámutattam amikor az ukrán-orosz háború elején először merült fel a két skandináv állam NATO csatlakozásának a lehetősége. Ahhoz, hogy ezt a politikai jellegű problémát megértsük, fel kell ismerni a különbséget egy katonai szövetség potenciális fizikai ereje és ugyanennek a szövetségnek a döntéshozatali képessége között. A katonai apparátus holt tömeg marad, ha a politikai döntéshozatal nem képes azt működésbe hozni. A politikai döntéshozatal hatékonysága és gyorsasága nagy mértékben függ attól, hogy a folyamat résztvevői mennyire gondolkodnak hasonló módon.
Minél heterogénebbek a „részvényesek” értékei, világnézete, érdekei stb. annál több időbe és erőfeszítésbe kerül egy olyan kompromisszum kikalapálása, amit aztán a szövetség minden tagja képes megszavazni Brüsszelben és elfogadtatni otthon.
Márpedig egy szövetség, aminek a két legtávolabbi pólusa Törökország és Svédország az sokkal lassabban és nehézkesebben fog konszenzust kialakítani, mint egy olyan szövetség, ami teszem azt, a négy skandináv államból áll. Extrém esetben, a tagállamok közötti ellentétek megbéníthatják az egész szövetség döntéshozatali folyamatát és a taccsra játszhatják a NATO-t egy válságos pillanatban. Ebből a forgatókönyvből kaptunk ízelítőt amikor Törökország abban a pillanatban emelt akadályokat a skandináv NATO-bővítés útjába, amikor arra a szövetségnek a legnagyobb szüksége lett volna. Ha ezt a rendszerszintű problémát nem sikerül időben orvosolni, akkor a NATO de facto megszűnhet működni, még akkor is, ha a dolgok felszínén látszólag minden rendben van.
A STRATÉGIAI CSOMÓ
A második csomót ezen a kákán a stratégiai szinten látom. A NATO célja nem a szövetség bővítése. A bővítés csupán egy eszköz. A cél a NATO tagállamok biztonságának a növelése. A kérdésre, hogy megnövekedett-e Európa biztonsága és stabilitása a finn NATO-csatlakozás után, a válaszom az, hogy nem. Ellenkezőleg. A meglátásom az, hogy ha a NATO nem tesz energikus lepéseket a haderőfejlesztés terén, akkor a jelenlegi stratégiai konstelláció destabilizálja a kontinenst és növeli a háború veszélyét.
Hogy miért?
A rövid válasz erre az, hogy a finn csatlakozás után a csapatsűrűség drámai megváltozása a NATO – orosz ütközővonal mentén döntően átalakítja a támadás és a védelem mérlegének a kalkulusát, mindkét fél számára.
Lássuk kicsit részletesebben, hogy miről is van szó.
A finn NATO-csatlakozás előtt a Szövetség és Oroszország között húzódó határ 1213 km hosszú volt, három szakaszra osztva: az orosz-norvég, az orosz-baltikumi továbbá a Kalinyingrádi enklávé határai. Ennek az ütközővonalnak az egyik oldalán állomásozott 3,3 millió NATO katona és a másik oldalán pedig 1,3 millió orosz katona. Finnország NATO csatlakozása után ez a határ további 1335 kilométerrel hosszabbodott meg.
Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a létszámából kifolyólag a finn hadsereg, elenyésző mértékben tudta csak növelni a NATO összélőerejét.
Ennek következményeként, 2023. április 4-én, az elméleti csapatsűrűség a megduplázott határ mindkét oldalán hozzávetőlegesen a felére csökkent.
Hogy ez miért probléma?
Azért, mert a rendelkezésre álló csapatsűrűség döntően befolyásolja a támadás és a védelem egyensúlyát és az ezzel kapcsolatos kalkulusokat. A legjobb példa erre a Harkiv környéki ukrán ellentámadás 2022. szeptemberében. Az ukrán döntést, a védekezésből támadásba menni át, döntően befolyásolták az ezen a szakaszon állomásozó orosz erők csapatsűrűségre vonatkozó információk.
Ceteris paribus, amikor jelentős élőerő és haditechnika-sűrűséggel kell számolni, akkor a támadás költségessé válik, és megnövekszik a védelem attraktivitása. Mikor ez a sűrűség csökken, akkor ez megteremti a lehetőségét egy lokális számbeli fölény kialakításának és ezzel együtt megnő a kísértés az átmenetre a védelemből a támadásba.
Amit látunk az a tű és a lufi közötti aszimmetria.
A lufinak mindenhol erősnek kell lennie, a tűnek csak egyetlen egy pontban.
Amikor a frontvonal mindkét oldalán alacsony csapat- illetve eszközsűrűséggel kell számolni, akkor a katonai vezetők számára igen egyértelmű, hogy az adott helyzetben jobb tűnek lenni, mint lufinak. Mikor mindkét fél számára a támadás sokkal kisebb veszélyeket rejt magában, mint a védekezés, akkor egy rendszerszintűen instabil helyzet áll elő és a taktikai szintű instabilitás nagyon hamar stratégiai szintű instabilitássá válik.
Mindez függetlenül attól, hogy a szemben álló felek felsőbb vezetése milyen stratégiát kíván alkalmazni. A hadtörténészek számára nem ismeretlen ez a jelenség, a kis, taktikai döntések zsarnoksága, amik ezer apró tűszúrással képesek semmissé tenni stratégiai, esetleg politikai szintű direktívákat.
A GEOPOLITIKAI CSOMÓ
Amikor a NATO-csatlakozás kérdése először felmerült, akkor Finnország ragaszkodott hozzá, hogy ezt a lépést csupán Svédországgal együtt lépi meg.
Hogy miért?
Azért, mert a földrajz szeszélye miatt Svédországnak nincs közvetlen szárazföldi határa Oroszországgal és ebből kifolyólag a kockázat-kalkulusa teljesen más, mint az 1300 kilométeres orosz határral rendelkező Finnországé. A svédeknek számos igen jó politikai oka lehet arra, hogy feladva a hagyományos semlegességüket csatlakozzanak a NATO-hoz, de pusztán geopolitikai perspektívából szemlélve a kérdést, egy esetleges finn NATO-csatlakozás után a saját csatlakozásuk hozadéka drámaian csökken.
Abban a pillanatban, hogy Svédország számára biztosítva van egy NATO-tag finn puffer közte és az oroszok között, semmi geopolitikai racionalitás nincs abban, hogy elkötelezve magukat a szövetség mellett, az orosz fenyegetés célpontjává tegyék magukat.
Svédországnak számos értékalapú politikai oka lehet arra, hogy végül mégis csatlakozzon a NATO-hoz, de pusztán geopolitikai szempontból a legmagasabb hozadékot a korai hidegháború svéd modellje biztosítaná nekik. Hogy mi volt ez a modell? A hidegháború első évtizedeiben, a nyilvánosan semleges Svédország titokban egy teljes koordinációs mechanizmust dolgozott ki a NATO-val és a nyugati atomernyő védelme alá helyezte magát. Ez a „kétfedelű” biztonságpolitikai berendezkedés NATO-szintű védelmet biztosított Svédország számára, a szövetségi tagság kötelezettségei és veszélyei nélkül.
Ne legyünk meglepve tehát, ha a következő hetekben, hónapokban egy, a Törökország felé sokkal kevésbé békülékenyebb politikai vonal megjelenését fogjuk látni Svédországban, esetleg „technikai” vagy „alkotmányos” nehézségeket, talán egy népszavazás kiírását a NATO-csatlakozás kérdésében.
Mindez elkerülhető lett volna, ha a NATO nem a „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” stratégiáját választja és ragaszkodik hozzá, hogy a két állam egyszerre csatlakozzon a szövetséghez. Lehet, hogy a döntés politikai összetevői nagyobb súllyal nyomtak a latba, de geostratégiai perspektívából nézve a dolgot, ez egyszer még költséges hibának bizonyulhat.
Egy esetleges Oroszország elleni konvencionális háborúban, a svéd hátország nélkül, a finn „NATO-sziget” nagyon hamar erőforrásból teherré válhat a NATO számára. Annak ellenére, hogy a narratíva nem így rögzült a köztudatban, Finnország az 1939-40-es Téli Háborút néhány hónap alatt elvesztette. A geopolitikai realitások zsarnokságát, se a finnek hősiessége, se a szovjetek inkompetenciája nem volt képes ellensúlyozni. Egy hasonló forgatókönyv megismétlődését ellensúlyozandó, a Nyugat újra abban a helyzetben találhatja magát mint 1939-ben amikor hatalmas nehézségekkel szemben próbált mentőexpedíciót küldeni az európai kontinens peremére.
De miután eleget beszéltünk a problémákról, itt az ideje néhány szót szólni a lehetséges megoldásokról is.
Ami a NATO döntéshozatali mechanizmusát illeti, talán a legjobb biztosíték ezen mechanizmusok megbénulása ellen az élő „botlatózsinórok”, soknemzeti kontingensek állomásoztatása lehetne az ütközési vonal mentén.
Ami a csapatsűrűség problémáját illeti, a NATO tagállamoknak rá kell ébredniük, hogy a szövetség csak úgy tudja megőrizni a konvencionális elrettentőképességét, ha megnövekedett haderőt tud a meghosszabbodott határokon állomásoztatni. Az Ukrajna elleni orosz támadás a legékesszólóbb bizonyítéka annak, hogy a NATO regionális elrettentése összeomlott, és ezt nem lehet csupán hatékony politikai kommunikációval helyreállítani.
Ami pedig Finnország és Svédország NATO-csatlakozását illeti, fontos megérteni, hogy olyan ajándékról van szó, amelyik bizony enni kér. Ahhoz, hogy a Skandináv-félsziget geostratégiai erőforrássá és ne teherré valljon a szövetség számára, komoly haderőfejlesztési lépésekre lesz szükség.
