Az interszekcionális baloldal térnyerése az elsődleges oka annak, hogy a Gallup szerint a demokraták most először szimpatizálnak jobban a palesztinokkal, mint a zsidó állammal.
Az Izrael-párti mozgalom története az Egyesült Államokban mindig is egyetlen célt tűzött ki maga elé: kétpárti konszenzus kialakítását a zsidó állam támogatása érdekében. Sok éven át ez sikerült is. A zsidó állam eszméjének támogatásának erős hagyománya van, amely az Egyesült Államok legkorábbi napjaira nyúlik vissza, így a cionizmus mélyen beleivódott a nemzet DNS-ébe.
Az AIPAC (American Israel Public Affairs Committee, a legbefolyásosabb izraeli-párti lobbiszervezet) aktivistáinak ezért nem volt nehéz dolguk azzal, hogy mindkét nagy pártból fontos politikusokat szerezzenek meg Izrael ügyének. Az eredmény az lett, hogy az elmúlt fél évszázadban a kongresszus sorai tele voltak olyan politikusokkal, akikre lehetett számítani Izrael támogatásában, még akkor is, ha történetesen kevés zsidó választópolgáruk volt.
De itt az ideje beismerni, hogy az Izrael kétpárti támogatásának korszaka lejárt.
Ahogy a Gallup legutóbbi, Izraelhez és a közel-keleti konfliktushoz való viszonyulásról szóló felmérése is mutatja, párthovatartozás szerinti bontásban a demokraták ma már jobban szimpatizálnak a palesztinokkal, mint Izraellel. Jelenleg a demokraták 49%-a támogatja a palesztinokat, és csak 38%-uk támogatja Izraelt. Ezzel szemben a republikánusok 78-11%-os arányban támogatják a zsidó államot.
Ez egy évtizedek óta tartó tendencia csúcspontja, mivel a két párt az elmúlt 60 évben nagyrészt felcserélte identitását Izraelt illetően.
A zsidó állam első éveiben, a holokausztot követően a demokraták túlnyomórészt szimpatizáltak Izraellel, és büszkék voltak arra, hogy Harry S. Truman elnök elismerte a fiatal nemzetet annak első napján.
Abban a korszakban a republikánusok nagyrészt megosztottak, sokan közömbösek vagy nyíltan ellenségesek voltak – ez tükröződött Dwight Eisenhower elnök kormányának politikájában az 1950-es években.
Mindez az 1967-es hatnapos háborút követően kezdett megváltozni, és végül oda vezetett, hogy a republikánusok 1980-ban Ronald Reagan személyében egy lelkesen Izrael-párti elnököt választottak, aki nem mellesleg begyűjtötte a zsidó szavazatok 40%-át is. Ma a republikánusok gyakorlatilag egy Izrael-párti párt, és csak a libertáriusok vannak ellenzékben, akik bár nem ellenzik Izraelt közvetlenül, de elleneznek minden külföldi országnak nyújtott támogatást.
Mindeközben, a Republikánus Párt Izrael felkarolásával egy időben, a másik oldalon is változás kezdődött.
Ez részben a zsidó államban bekövetkezett politikai változásoknak volt köszönhető. A Munkapárt uralmának megszűnése és Menachem Begin 1977-es miniszterelnökké választása megnehezítette az amerikai liberálisok számára az Izraellel való azonosulást. Az 1993-as oslói egyezményt megelőzően az izraeli Munkáspárt vezette kormányok biztonsági kérdésekben folytatott politikája nem sokban különbözött a jobboldalétól.
De Begin Likud pártjának felemelkedése, a nacionalista és vallásos pártok táborával együtt, nehezen volt felfogható azon amerikaiak számára, akik zsidó identitásukat kizárólag a politikai liberalizmusuk és a társadalmi igazságossági kérdések prizmáján keresztül határozták meg.
Mi több, ebben az időszakban a Demokrata Párt jobbszéle a zsidó államot az anticionista propaganda prizmáján keresztül kezdte szemlélni, amely azt tévesen a gyarmatosítás kifejeződéseként ábrázolta.
A demokraták túlnyomó többsége mégis elutasította ezeket az eszméket és a párt vezetését, és vezető politikusok közül sokan még mindig szívesen vallották magukat Izrael-pártinak.
A Gallup 2001-ben még azt jelentette, hogy a demokraták még mindig 51%-kal kontra 16%-kal támogatták Izraelt.
Nem mintha az Izrael iránti erős szimpátia mindenhol megszűnt volna. Amikor a Gallup megkérdezte a válaszadókat, hogy hogyan vélekednek Izraelről, de a palesztinokkal való ellentétet nem vette figyelembe, a számok sokkal biztatóbbak voltak. A felmérés szerint a demokraták 56%-a kedvezően vélekedik Izraelről, ez a szám 2001 óta alig változott, amikor 60% volt.
De ez még mindig sokkal alacsonyabb, mint a függetleneké, akiknek 67%-a látja kedvezően Izraelt (2001-ben 59% volt) – nem is beszélve a republikánusokról, akiknek 82%-a látja kedvezően (2001-ben 75% volt).
És az amerikaiaknak csak kisebbsége nézi jó szemmel a Palesztin Hatóságot – a demokraták 36%-a, a függetlenek 28%-a, és a republikánusoknak csak 9%-a.
A probléma azonban az, hogy amikor megkérdezzük az embereket, hogyan vélekednek Izraelről a palesztinokkal szemben, a baloldali befolyás alatt állóknál beindul a keresztmetszeti gondolkodásmód.
Ez megmagyarázza, hogy ha választhatnak, miért van az, hogy több demokrata pártolja a békét többszörösen elutasító palesztin entitást, mint azok, akik Izraelt támogatják.
Hogy honnan ez a változás?
A Gallup azt állítja, hogy ez a folyamatban lévő konfliktusban megölt palesztinok „magas száma” miatt van, bár nem említi, hogy „megölt” palesztinok, szinte kivétel nélkül terroristák. Abban azonban nem tévednek, hogy úgy látják, hogy az eredmény összefügg az amerikaiak „csökkenő vallásosságával”, mivel a megmaradt hívő emberek, akik nagyobb valószínűséggel republikánusok, erősen támogatják a cionizmust.
Mindeközben azonban nem veszik észre a valódi választ: az interszekcionális baloldal felemelkedését, amely tévesen analógiába hozza az Izrael elleni palesztin háborút az Egyesült Államokban a polgárjogokért folytatott küzdelemmel, valamint tévesen a zsidó államot a „fehér privilégiumok” kifejezőjeként és a palesztin „színesbőrűek” elnyomójaként ábrázolja.
Az amerikaiak teljes generációja szívta magába a mérgező kritikai fajelméleti mítoszokat az egyetemeken. Ezeket az eszméket most a vállalati liberális média és a popkultúra szórakoztató csatornái is napestig papolják. Nem értik, hogy az izraeli zsidók többsége maga is színesbőrű, és hogy a zsidók az ország őslakosai, nem pedig betolakodók. Azt sem tudják, hogy a palesztinok azok, akik az elmúlt 30 évben a különböző izraeli kormányok kompromisszumos békeajánlatait rendre elutasították. Mégis, még az állítólag Izrael-párti demokraták is Benjamin Netanjahu jelenlegi miniszterelnököt, az úgynevezett „1967 előtti határok” feletti területeken lévő településeket és más izraeli politikákat okolnak a patthelyzetért, amelyek közül sokat az amerikai zsidók nem tudnak megmagyarázni vagy megérteni.
Obama, Trump és a „The New York Times”.
Más tényezők is szerepet játszanak. Az Obama-kormányzat ellenséges hozzáállása Izrael biztonsággal és területekkel kapcsolatos álláspontjaihoz befolyásolta a demokraták egy olyan generációját, amely bálványozta a 44. elnököt. 2015-ös döntése, hogy támogatta az Iránnal kötött katasztrofális nukleáris megállapodást, amely veszélyeztette Izrael létét – és amely pártpolitikai lakmuszpapírként szolgált -, sokakat dühített a pártjában, amikor Netanjahu mindent elkövetett, hogy meggyőzze a kongresszust, hogy ellenezze azt. Obama álláspontja lényegében legitimálta a baloldali anticionista érzelmeket is.
Az, hogy utódja, Donald Trump korábbi elnök a legizraelpártibb amerikai elnök lett, szintén arra késztetett sok pártos demokratát, akik megvetették őt, hogy egyre ellenségesebb álláspontra helyezkedjen a zsidó állammal szemben.
Mivel egyesek szerint bármi, amit Trump tett, beleértve az olyan történelmi állásfoglalásokat is, mint az amerikai nagykövetség Tel-Avivból Jeruzsálembe költöztetése 2018 májusában, eredendően rossz (ha nem egyenesen gonosz), ez is lehetővé tette, hogy a cionista-ellenesek a mainstreambe kerüljenek.
E tényezők eredményeként az úgynevezett progresszívek uralják a kongresszusi demokratákat, a marxista „osztaggal” az élen, akiket pártjuk jelenlegi rocksztárjaiként ünnepelnek.
Ez tükröződik a liberális médiában is, amely szintén szerepet játszik a demokraták véleményének alakításában. Például a The New York Times véleményrovatát jelenleg vezető két szerkesztő – Allison Benedikt és Max Strasser – is nyíltan cionistaellenes.
A közvélemény-kutatási adatok tehát nem meglepőek.
Az antiszemita „osztag” tagjával, Ilhan Omar képviselővel (ellentétben Izrael támogatása nem „csak a Benjáminról szól”. A zsidók nem vásárolták meg a Kongresszust. Amíg az amerikai oktatási rendszert el nem foglalták a marxista radikálisok, Izrael népszerű volt mindenféle hátterű amerikaiak körében.
És ez így is marad azok körében, mint például sok független és a legtöbb rebublikánus-szavazó, akik nem veszik be a baloldal hazugságait a történelemről és a faji hovatartozásról.
De ahogy a Gallup eredményei is mutatják, mostantól nem lehet úgy tenni, mintha mindkét párt egyformán elkötelezett lenne Izrael védelme mellett. Hála annak az ideológiának, amely előtt még Joe Biden elnök is térdet hajt, a demokraták olyan fordulóponthoz érkeztek Izrael ügyében, ahonnan talán nincs visszaút.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.