„A zsidók Petőfi hívei, heroldjai, fordítói, terjesztői, apostolai, magyarázói voltak. És ő méltányolta, megbecsülte, szerette őket.” – hangzatos felütéssel kezdte Szabolcsi Lajos (1889–1943) író, lapszerkesztő Petőfi Sándor (1823–1849) költő és a magyar zsidók kapcsolatát boncolgató írását.
1845 nyarán, Petőfi, kinek népszerűsége, akkoriban még csak a delelőn állott Losoncra látogatott, hol Steller Antal ügyvéd házában vendégeskedett (a látogatás tényét egyébként máig emléktábla őrzi az egykori Steller-ház homlokzatán), ahol állítólag egy gyönyörű fiatal leány arcképére lett figyelmes, aki iránt ismeretlenül is nyomban szerelemre gyúlt, s kérte barátját mutassa be a hölgynek.
A történet egy másik variációja szerint Petőfi az ügyvéd házának ablakából látta meg a szép leányt, aki szemközt lakott, melyre ugyan szintén nincs konkrét bizonyíték, de a losonciak mai napig ezt vallják. De akárhogyan is pillantotta meg Petőfi a lányt, az bizony szerelem volt első látásra! S hogy ki volt ez a losonci lány? Nem más, mint Záli, a szegény varróleány, polgári nevén Weiss Rozália.
A szerelem végül plátói maradt, de Záli ihlette A varróleány című verset, mely örök emléket állít a költő és a lány találkozásának:
„Szép vagy, de szép orcáidat
Az ember addig nézi csak,
Amíg nem látja sugarát
Lelked dicső villáminak.
Minden szavad egy villám.
Mely szem fényét ölő szikrákat hány;
Nem ismerem még párod
Az elmésségben, szép varróleány,
Erényednek közhíre van,
Elmés vagy, mint az ördög,
S jó, mint az angyal.”
Petőfi Sándor filoszemita volt, de nem ám csak a szép Záli „lágyította meg szívét”, s habár a zsidókkal sosem volt semmi baja, az 1848/49-es szabadságharc idején valóságos tiszteletet ébresztett benne irántuk.
Tisztelet azért, amit Jókai Mór (1825–1904) is megírt:
„A szabadságharc alatt egy szalmán heverve tanyáztak a tábori őrtűz mellett a katolikus szerzetes ifjak, a protestánsok, zsidók. Vélük volt az Isten. […] Amidőn a hazának minden más ajkú népfajai, amelyekkel a magyar szabadságát megosztotta, amelynek fiait a jobbágyságból felszabadította: fegyverrel támadtak ellene, ugyanakkor a héber faj vérét, vagyonát és szellemét hozta áldozatul a magyar nemzet, az alkotmányos szabadság megvédelmezésére, ugyanakkor a zsidó nép, amely egyedül nem kapott polgárjogot, egyenlőséget a haza milliói között.”
Köztudott dolog, hogy a márciusi ifjak között sok zsidó volt, megírta ezt már 1898-ban Bernstein Béla (1868–1944) rabbi is Az 1848-49-iki magyar szabadságharc és a zsidók című könyvében, melyhez Jókai írta az előszót.
1848 tavaszán mialatt Landerer és Heckenastnál a sajtószabadság első termékeit nyomtatták, addig a kint várakozó tömeget Degré, Irányi, Vasvári, Jókai és Egressy mellett egy „izraelita vallású fiatal orvos” tartották szóval. A nyomdász, aki a Nemzeti dalt kiszedte, Weisz János volt.
Zsidók tömegesen jelentkeztek a nemzetőrségbe, ám amikor országszerte, de elsősorban a Dunántúlon elkezdődtek a zsidó heccek és a zsidókat ki akarták zárni a nemzetőrségből, akkor Petőfi, a szabadságharc egyik fő alakja szenvedélyes hangú cikkben vette védelmébe a zsidó vallású honfitársait az antiszemita németekkel szemben:
„Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd. Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt, hogy azt ti bontottátok fel! E kettő ítéljen fölöttetek.
Ők nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe maguk közép zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat március 15-ikének szűz zászlajára!… avagy nem áll-e e jelszó és nem kiáltották-e velünk: szabadság, egyenlőség, testvériség? Igen, ti velünk kiáltottátok, ezt, de – most már látjuk – nem igazságszeretetből, hanem félelemből!…
S miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek őket üldözni itt minálunk? Hullott egy csepp véretek e földre, midőn a hazát szerezték, vagy midőn oltalmazták? Nem, ti jött-ment emberek vagyok, alig van köztetek olyan, aki be tudná bizonyítani csak azt is, hogy első nagyapja itt halt meg, annál kevésbé, hogy itt született.
De a legszomorúbb az, hogy nincs olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának. Ezen égbekiáltó igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett néhány zugprókátor, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen s aki az igazság mellett szót emel, arra a megvetendő hamis próféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve. A nyomorultak! Nem tudják, vagy nem akarják hinni, hogy ő náluk becsületesebb emberek is vannak, kik nem a szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tiszta igazság és humanizmus barátai.”
De nem csak Petőfi fordult tisztelettel a zsidók felé, hanem fordítva is. Az első fordítója, a zsidó származású Dux Adolf (1822–1881) újságíró kritikus volt, aki 1845-ben németre fordította a költő egy kötetre való versét. Aztán Dux példáját egy sor hitsoros követte, összes versének fordítója pedig – a szintén – a Salgótarjáni utcai izraelita temetőben nyugvó Schnitzer Ignác (1839–1921), híres librettista volt.
A cikk folytatása itt olvasható.