Bereniké, a titokzatos és ellentmondásos második templom korabeli zsidó királynő, akinek szerelmi viszonya volt Titus, későbbi római császárral.
Bereniké születését tekintve hercegnő volt, az akkori római Júdea tartomány két legjelentősebb családjának házasságából született – olvasható a The Librarians cikkében az Izraeli Nemzeti Könyvtár oldalán.
Bereniké valószínűleg i. sz. 28-ban született I. Agrippa király és felesége, Kiprosz gyermekeként. Apai ágon a Heródes-dinasztiából származott; anyai ágon a Hasmoneusokhoz vezethetők vissza a gyökerei. Ez volt a Második Templom-korszak két legjelentősebb zsidó családja. Amikor körülbelül 10 éves volt, apját, Caligula császár barátját, Júdea királyává tették, és ezzel Berenikét hivatalosan is hercegnővé tették.
Bernikét még fiatal lányként – gyermekként – eljegyezték Marcus Julius Alexanderrel, a tekintélyes alexandriai zsidó közösség vezetőjének fiával, és a jelentős alexandriai zsidó filozófus, Philón unokaöccsével. A házasságot 14 éves korában kötötték meg. Rövid életű volt azonban, mivel a nála jóval idősebb férj hamarosan meghalt, és Bereniké özvegyen maradt.
Ugyanabban az évben, amikor Bereniké megözvegyült, apja, I. Agrippa is váratlanul meghalt. Halála előtt Agrippának sikerült megszerveznie az ekkor már 16 éves lánya második házasságát – ezúttal özvegy testvérével, Heródessel, Khalkisz királyával.
Khalkisz egy kis királyság volt a Libanon hegyeiben, és Bereniké ott kapta meg először a királynői címet. Ugyanebben az évben teherbe esett, és életet adott első fiának, Berenikónnak, akit róla neveztek el. Második gyermekét Hyrcanusnak nevezte el, ami a cikk szerint hasmoneus név.
I. Agrippa halála után Claudius császár úgy döntött, hogy inkább prokurátort nevez ki Júdeába, mintsem hogy a királyságot Bereniké bátyjára ruházza át. Az új prokurátor nem más volt, mint Berenikének az első házasságából származó korábbi sógora, Tiberius Julius Alexander. Miután besorozták a római hadseregbe, Tiberius lenyűgöző karriert futott be, nemcsak mint Júdea prokurátora, hanem mint a judeai lázadással egy időben kitört alexandriai zsidó felkelés brutális leverője is.
Négy év házasság után a 20 éves Berenice ismét özvegyen találta magát. A jeruzsálemi templomot is felügyelő khalkisi Heródes halálával Claudius császár elgondolkodott azon, hogy mi legyen a tartományával. Végül úgy döntött, hogy Bereniké bátyját nevezi ki királynak, aki ekkor már idősebb és képzettebb volt. Ő vette fel az Agrippa II. nevet.
II. Agrippa nagy pompában érkezett új királyságába, amely Júdeát és Khalkiszt is magában foglalt, és a következő néhány évben Bereniké a bátyja segítője lett, és vele élt különböző palotáiban.
Berenikét a történelmi feljegyzések több helyen is említik a bátyja, a király mellett. Josephus szerint Agrippa mellett állt, amikor az a nagy lázadás kitörése előtt nem sokkal békítő beszédet mondott a jeruzsálemi népnek. A keresztény Biblia megemlíti, hogy Bereniké a bátyjával együtt jelen volt Pál apostol perén, és hogy azok közé tartozott, akik szerint a férfi nem érdemelte meg a büntetést.
Bereniké harmadszor is férjhez ment Polomonhoz, Kis-Ázsia déli részén fekvő kis királyság, Kilícia királyához. A házasság megkönnyítése érdekében meggyőzte a férfit, hogy aláveti magát a körülmetélésnek és elfogadja a judaizmus parancsolatait. Ez a házasság sem tartott azonban sokáig. Bereniké valamilyen oknál fogva elhagyta a harmadik számú férjet, és visszatért a bániai palotájába. Így történt, hogy Bereniké éppen időben érkezett a Kr. u. első század zsidó történelmének talán legfontosabb eseményéhez, a rómaiak elleni nagy lázadáshoz.
A nagy lázadás kitöréséig (Kr. u. 66-73) Bereniké láthatóan minden erejével igyekezett megakadályozni a lázadást és megmenteni Jeruzsálemet.
Történetesen éppen a városban tartózkodott a lázadáshoz vezető egyik leghíresebb incidens idején. Júdea akkori prokurátora, Florus, a templom kincseinek egy részére áhítozott. Amikor a zsidók tiltakoztak ez ellen, elküldte katonáit, hogy a zavargásokat egy jeruzsálemi pogrommal fojtsák el. Bereniké akkoriban egyedül volt a városban, és egy betegségből lábadozott, amelyre aszketikus fogadalmat tett. Az önmegtartóztatás időszakának végén leborotválta a fejét, és valószínűleg azért jött Jeruzsálembe, hogy gyógyulása után hálaáldozatot mutasson be.
Miközben Florus katonái fosztogattak a városban, Bereniké elküldte tisztjeit a prokurátorhoz, hogy próbálják megállítani a mészárlást és a fosztogatást. Miután kérését figyelmen kívül hagyták, saját életét kockáztatva, kopaszra nyírt fejjel és mezítláb maga ment Florus palotájába, hogy könyörögjön neki, kímélje meg a város lakóinak életét. Végül visszatért a palotájába, ahol őrségétől körülvéve aggódva töltötte az éjszakát. Másnap a jeruzsálemiek kiűzték Florust és katonáit a városból. Mivel Júdea most már a lázadás szélén állt, Bereniké és Agrippa Jeruzsálem központjában beszédet intézett a néphez, de a megbékítési kísérletük kudarcot vallott, és kitört a nagy lázadás.
Ebben az időszakban egy Titus nevű fiatalember lépett be Bereniké életébe. Népszerű hadvezér volt, és történetesen Vespasianus fia is, akit Róma a júdeai lázadás leverésére küldött. Bereniké a háborús éveket II Agrippa baniasi palotájában, Cézárea-Philippiben töltötte. Valószínűleg ott találkozott először Vespasianus fiával. „Titus, a gonosz”, ahogyan a zsidó forrásokban gyakran emlegetik, később Róma császára lett. Bereniké ekkor körülbelül 40 éves lehetett.
Bár a drámai jelenet után, amely az ő és testvére lázadó tömegekhez intézett felhívását írja le, Bereniké szinte teljesen eltűnik Josephusnak a lázadásról szóló beszámolójából A zsidó háborúban. Egyesek azt állítják, hogy Josephus Titus kifejezett kérésére tartózkodott attól, hogy írjon róla.
Későbbi művében, a Flavius Josephus élete című művében, amelyet Titus halála után írt, Josephus egy kicsit nagyobb mozgásteret enged magának a történetét illetően.
Titus valószínűleg 67-ben, a galileai zsidó lázadók elleni római hadjárat során találkozott először Berenikével.
Agrippa nyilvánvalóan meghívta Vespasianust és fiát, Titust, hogy egy időre pihenjenek meg a Caesarea Philippiben lévő palotájában – ahol Bereniké is tartózkodott.
A szövetség talán magát Vespasianust is segítette. A „Négy császár évének” (Kr. u. 69) végére Vespasianus ki akarta nyilvánítani magát császárrá, és sürgősen szövetségesekre volt szüksége. Egyik támogatója nem volt más, mint Tiberius Julius Alexander, Berenice korábbi sógora.
Vespasianus császár lett, Titus pedig a júdeai lázadás leverésére indított katonai művelet parancsnoka. A sors úgy hozta, hogy Bereniké most annak a személynek a szeretője volt, aki a jeruzsálemi templom lerombolójaként és fosztogatójaként vonult be a történelembe. Mi volt a szerepe ezekben az eseményekben?
Bereniké életrajzában Ilan professzor úgy véli, hogy ők ketten egyszerűen szerelmesek voltak, és Titus minden ürügyet keresett, hogy a közelében maradhasson.
Josephus A zsidó háborúban Titust irgalmasnak írja le, mint aki igyekezett elkerülni a megadó zsidók megölését, és az utolsó pillanatig várt Jeruzsálem lerombolásával és a Templom felgyújtásával. Egyesek azt állítják, hogy Josephus a Titus-szal való barátságból írta így a beszámolót, aki egyben a pártfogója is volt. Ilan viszont úgy véli, hogy Josephus beszámolója a rómaiak szemében, akik a könyv célközönsége voltak, nem túl hízelgő leírása Titusnak. Ehelyett azt állítja, hogy Titus ötlete volt, hogy így ábrázolja magát, nem más, mint Bereniké kedvéért – egyfajta mea culpa gyanánt a Júdeában elkövetni kényszerült tetteiért.
A lázadás leverése után II. Agrippa egészen haláláig, valószínűleg a Kr. u. első század kilencvenes éveiben bekövetkezett haláláig uralkodott Júdea felett. Titus, aki immár Jeruzsálem kitüntetett meghódítója és a császári trón örököse volt, diadalútra indult a birodalom keleti tartományainak városaiba. A Vespasianus csapatainak Júdeába érkezése és a Templom lerombolása közötti időszakban Titus és Bereniké együtt éltek, de most már olyan okok álltak fenn, amelyek megakadályozták, hogy összeházasodjanak. Egyrészt a korkülönbség, másrészt ott volt Berniké zsidóságának kérdése.
De ezzel még nem ért véget ez a történet. Bereniké 75-ben érkezett Rómába, négy évvel azután, hogy elvált Titusztól. Bátyjával érkezett, és a források szerint közel négy évig maradt ott. Nyilvánvalóan Titus palotájában élt Titusszal, és gyakorlatilag egy párt alkottak. Római források szerint Bereniké volt a legnagyobb gyengesége, és a rómaiak aggódtak a nő miatt egy újabb Néróvá válik, és elhozza Róma pusztulását.
Miután látta a római nép elégedetlenségét a szeretője miatt – akár a lázadó nép iránti antiszemita érzelmekből, akár egy „második Kleopátrától” való félelem miatt -, hazaküldte Berenikét.
Bereniké néhány hónappal később, amikor Titus végül császár lett, ismét megpróbált visszatérni Rómába, de a császár nem volt hajlandó fogadni őt. Ezzel kapcsolatuk véget ért, és Bereniké ekkor eltűnik a történelem évkönyveiből. Nincs információ arról, hogy mi történt vele, miután másodszor is elküldték Rómából. Egyesek úgy vélik, hogy Itáliában maradt, és ott halt meg, de valószínű, hogy visszatért Júdeába, és haláláig Bániában élt. Nem tudni, hogy melyik évben halt meg.
