Putyinra ma nem a nyugat-szimpatizáns, háborúellenes liberálisok jelentik a legnagyobb belülről jövő fenyegetést, hanem az orosz hadsereg ukrajnai kudarcai miatt csalódott jobboldali ultranacionalisták. A hónap elején Oleg Matvejcsev orosz parlamenti képviselő egy lehetséges puccsra figyelmeztetett: „A helyzet még nem annyira kritikus, de 2023 nagyon veszélyes lesz”, hiszen az „ultrapatrióták” most „a legnagyobb veszélyt jelentik az államunkra” – mondta.
Ezek a vészjósló előjelek bár kissé túlzóak, de mivel Alekszej Navalnij börtönben van, és sok liberális száműzetésben, a kiábrándult hazafiak az egyetlen ellenzéki erő, amely megmaradt. Ide tartoznak azok az egyszerű oroszok is, akik dühösek az elitre, amiért hasznot húznak a harcokból, miközben kivásárolják magukat a katonai szolgálat alól. De ez nem jelenti azt, hogy a háború befejezését szeretnék: az ultranacionalisták azt akarják, hogy Oroszország győzedelmeskedjen Ukrajna és a Nyugat felett, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy keményebben, gyorsabban és hatékonyabban kell háborúzni — számol be az Unherd.
Ezek a „turbópatrióták” nem alkotnak egységes politikai csoportot, az etnonacionalisták, opportunista katonai bloggerek, birodalmi romantikusok, önkéntes csoportok és neonácikból állnak.
Ami közös bennük, az a militarista nacionalizmus, a Nyugattal és tágabb értelemben a liberalizmussal szembeni bizalmatlanság, a patriarchális értékek, és az az erős vágy, hogy Oroszország győzedelmeskedjen ellenségei felett.
Az egyik legismertebb ilyen ultranacionalista az 52 éves Igor Girkin, aki nem hagy ki egy alkalmat sem, hogy elítélje Putyin háborús viselkedését. A volt FSZB-tiszt Girkint az imperialista ortodox milliárdos, Konsztantyin Malofejev támogatja, kulcsszerepet játszott a 2014-es donbászi konfliktus kirobbantásában, de az MH17-es járat lezuhanása és 298 utasának halála után visszahívták Moszkvába, amiért egy holland bíróság 2022-ben távollétében bűnösnek találta.
Girkin „bűnös hanyagsággal” vádolta Szergej Sojgu orosz védelmi minisztert, és bár egyértelmű, hogy Putyin is elégedetlen a tábornokaival, a Girkinhez hasonló ultranacionalisták úgy vélik, hogy a katonai stratégiába való állandó beavatkozása csak ront a helyzeten.
Az orosz elnök a távolból irányít, ami késedelmeket okoz az amúgy is akadozó hadsereg kommunikációs hálózatában. Azzal, hogy a parancsnokokat ide-oda tologatja, fokozza a zűrzavart, miközben tovább nyomasztja a csapatokat.
A Kreml mindent megtett, hogy aláássa Girkin vonzerejét: megakadályozta, hogy a frontvonalra utazzon harcolni, és Putyin „háborús pincsijét”, Jevgenyij Prigozsint, a Wagner-csoport 61 éves vezetőjét állította ellene. Prigozsin, akárcsak Girkin, szintén az ultrapatrióták csoportjához tartozik; a héten árulással vádolta meg Sojigut és a legmagasabb rangú tábornokát, amiért visszatartották a lőszert és az ellátmányt a Wagner-harcosoktól. A különbség az, hogy Prigozsin rendíthetetlenül hűséges Putyinhoz.
A legszélsőségesebb ultrahazafiak a jobboldali neonáci csoportokból érkeznek, akik megvetik az etnikai kisebbségeket, amelyek szerintük túlreprezentáltak az orosz hadseregben. Népszerűségük korlátozott Oroszországban, ahol az etnikai nacionalizmusra hagyományosan gyanakvással tekintenek.
A mintegy 190 különböző etnikai csoporttal rendelkező Oroszország túlságosan sokszínű ahhoz, hogy bármelyik uralkodó az etnikai hovatartozást hívószóként használhassa, ezért Putyin számára az etnonacionalizmus kezelése már régóta nem politikai prioritás.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne látens közönsége számos ultrajobboldali eszmének.
Lehet, hogy a neonáciknak nincsenek támogatóik, de az általuk propagált idegengyűlölő eszmék sok orosz előítéletét tükrözik, akik ellenségesek az észak-kaukázusi és a volt Szovjetunióból származó sötétebb bőrű emberekkel szemben. Az „Oroszország – az etnikai oroszoké” kijelentés a legmagasabb támogatottsági szintet érte el a több mint 30 évvel ezelőtti közvélemény-kutatások kezdete óta, az oroszok mintegy 55%-a ért egyet vele.
Ez persze inkább a makacs mindennapi rasszizmusról, mint ideológiai elkötelezettségről árulkodik, de megteremti az alapot egy hazafiasabb narratíva térnyeréséhez.
Kevés ultrapatrióta neonáci; a legtöbbjük sokkal kevésbé radikális. Ezek a csoportok arra válaszul jöttek, hogy a hadsereg siralmas felszerelés- és élelmiszerhiánnyal küzd, ami az egyébként is rossz állapotban lévő orosz civil társadalom életét tükrözi. Ez az alulról jövő mozgalom éles ellentétben áll az orosz elit korrupciójával, amelynek köszönhetően a katonák felszerelését ellopják vagy eltűnik. A közelmúlt egyik botránya, amelyről a nacionalista beállítottságú média bőségesen tudósított, egy prominens tisztviselő fiának cégével kapcsolatos, amely a hadsereg egyenruháit túl nagy haszonnal adta el, és a különbözetet zsebre tette.
