Az 1 éve zajló háború jóval több tanulnivalót is ad nekünk, mint azok a hadművészetben bekövetezett változások, amelyeket az első és második részben elemeztem. A haderők mögött álló gazdasági-társadalmi rendszer működése, amely nélkül maga a háborús erőfeszítés létre sem jöhetne, legalább annyi leckét tartogat számunkra, mint magának a hadviselésnek a tanulmányozása. Mivel itt rengeteg kölcsönhatásról, egy nagyon komplex ökoszisztémáról van szó, amelynek elemzésére biztos vagyok benne, hogy könyvek fognak születni, ezért csak néhány érdekességet, megfigyelést, alapvető fontosságú összefüggést szeretnék kiemelni itt, a cikksorozat harmadik részében.
„Tanulni nem kötelező……. mint ahogy a túlélni sem.” W. Edwards Deming
A stratégiai gondolkodás komplexitása
A háború(s felkészülés) tervezése régen is egy összetett tevékenység volt, azonban a technológiai fejlődéssel, az áru-, pénz- és tőkepiacok globalizálódásával minden korábbinál bonyolultabbá vált. Ebből eredően a legfelsőbb szintű katonai vezetők tudása már jóval meg kell, hogy haladja a legmagasabb szintű hadtudományi ismeretek keretrendszeré. Ehhez a katonai felsőfokú képzési rendszernek alkalmazkodnia kell, mégpedig leginkább úgy, hogy integrálódik a kapcsolódó civil felsőoktatásba.
Ugyanis ma már a háború megvívásához nem elegendő dandárokat tologatni a térképen, vagy tisztában lenni egyes haditechnikai rendszerek képességeivel.
Hanem meg kell tudni tervezni az összes szükséges ellátási lánc működését, azaz hogy honnan lesz cipzár a mozgósítottaknak vart egyenruhához, ki fogja tudni szervízelni a ház nagyságú tésztagyártósort, hogyan lesz műholdas vezérlés a legyártandó precíziós rakétába, hajtáslánc a kilőttet pótló új harckocsiba, egyáltalán lehetséges-e a legfontosabb értékláncokban függetlenedni, és ha igen, akkor az mennyi idő, ha nem, akkor mennyit tartalékoljunk mikrochipból és műhold-alkatrészből meg cipzárból, mikor és hogyan érdemes bezsákolni még békeidőben (mikor még olcsó) a háborúhoz szükséges tőkeforrásokat a piacokról, milyen új humán tudásra lesz szüksége a haderőnek a háborúban, és azt hogyan tudjuk majd beszerezni a munkaerőpiacról úgy, hogy közben a gazdaságunk is működőképes maradjon, és még sorolhatnám napestig az alapvető stratégiai tervezési kérdéseket.
Azért kell tisztában lenni velük, mert ezek olyan komplex rendszerek, amelyeket nem lehet paranccsal vagy „de akarom”-mal felülírni, megoldani.
Az előzőekből adódik az is, hogy látni kell a politikai vezetőknek azt, hogy a honvédelem olyan komplex tevékenység, ami nem lehet a védelmi minisztérium belügye. Azaz az állam többi funkcionális területén lévő vezetőknek is ismernie kell a haderő működését, a háború megvívásának alapvető feltételeit. De tovább megyek, nem csak a munkaerőpiacért, a pénzügyekért, az egészségügyért, az iparpolitikáért stb. felelős vezetőknek, nem csak a központi bank felsőszintű munkatársainak, hanem a kiemelt fontosságú vagy éppen kritikus infrastruktúrát felügyelő vállalatok menedzsereinek egyaránt érdemes lehet ilyen alapismereteket elsajátítani.
Ez és a katonai felsővezetők képzése összevonható lenne egy komplex stratégiai szintű képzési programba.
– És még mindig az értékláncok. A transznacionalizált, nemzeteken abszolút átívelő értékláncok kiemelt fontosságáról már sokat értekeztem, többek között itt, a Neokohn felületén is. Ezért most csak legfontosabb megfigyeléseket foglalom össze.
Ma már mindenki számára látható, hogy minden modernebb orosz fegyverrendszer kulcsfontosságú nyugati technológiákat tartalmaz. Ebből megérthető, hogy a globális értékláncoktól való függetlenedés lehetetlen. (Hiszen Putyin elnök még a 2010-es évek elején (tehát elég régen) hirdette meg a hadiipari és energetikai technológiai függetlenség elérését, mégsem sikerült – minden olyan eredmény ellenére sem, mint az internetről történő lecsatlakozás vagy a saját navigációs rendszer képessége.)
Az is látható, hogy mai, minden korábbinál magasabb szintű világkereskedelemben egy országot szankciókkal elzárni a külső technológiáktól szintén lehetetlen.
(Gondolom mindenki sejti, hogy nem azért ugrott meg a nyugati cégek termékei iránti kereslet a volt szovjet tagállamokban, mert minden örmény háziasszony most akar automata mosógépre váltani, a tádzsik pásztorok meg GPS segítségével akarják elkerülni, hogy nehogy a határon áttévedve a kirgiz határőrök napi céllövöldéjének áldozatává váljanak.)
Viszont azt is látni kell, hogy a szankciók kijátszásának óriásiak a társadalmi költségei. (Hiszen a technológiák kerülő tranzitjáért cserébe olcsón kell adni nyersolajat, gázt Indiának, Kínának stb., akik aztán busás haszonnal küldenek (az orosz helyett) finomított terméket a világpiacra.) És a kereskedelmi partnerek csökkenő száma minden ország számára növekvő függőséget, kiszolgáltatottságot és kockázatot jelent. (Tavaly évközben panaszkodott az orosz iparszövetség egyik vezetője, hogy a háború kitörése után az országba beérkezett félvezetők közel 50%-a(!) hibás volt a korábbi 2% helyett.)
Egy másik fontos megfigyelés is levonható abból, hogy a globális értékláncoktól való függetlenedés folyamatának mindig óriási társadalmi költsége van.
Ez utóbbi azért áll fenn, mert egyrészről rengeteg tőkebefektetést kíván az állam részéről, amit a társadalom és a gazdaság más területéről (pl. egészségügy-, oktatás-, infrastruktúra-fejlesztés, magánfogyasztás) kell elvonni. Másrészről – különösen a kezdeti időszakban – ez azt jelenti, hogy a lakosságnak és az állami szerveknek az olcsóbb és/vagy jobb minőségű (hiszen ezen két okból veszünk valamit külföldről) külföldi termék, szolgáltatás helyett, a vállalatoknak az olcsóbb és jobb külföldi gyártóeszközök, gépsorok, alapanyagok helyett, be kell érniük a drágább és/vagy rosszabb hazaival.
Ez ugye duplán csökkenti az emberek életminőségét, hiszen csökken a vágyak, igények kielégítettségének mértéke egyrészt a rosszabb minőség, másrészt a magasabb ár után megmaradt kevesebb egyéb jószágra fordítható összeg miatt.
A túlzott mértékű külső függőség mindig biztonsági kockázatokat jelent, tehát kerülendő, de azért ha azt látjuk, hogy egy ország irreálisan sokat áldoz fel a társadalmának életminőségéből a külső értékláncoktól való függetlenedésre, akkor jó eséllyel feltételezhető, hogy a rendszer vezetői egy háború megvívásának lehetőségét magas valószínűségűnek tartják. Jó példa erre Észak-Korea fél évszázados történelme, illetve a 2010 utáni Oroszország.
És csak halkan jegyzem meg, hogy Hszi Csin-Ping elnök tejhatalmának kiteljesedése alatt meghirdetett új kínai gazdasági stratégia pontosan ugyanezt a célkitűzést tartalmazza fő prioritásként.
A polgári ágazatok és a védelmi ipar közti határvonal végleges elmosódása
Egyrészről az értékláncok globalizálódásából, másrészről a haditechnikai rendszerek komplexitásának növekedéséből, harmadrészt a hadviselés első és második részben leírt változásaiból (hadszíntéri rálátás új szintje, információgyűjtés és feldolgozás új sebessége, decentralizált döntéshozatal, precíziós fegyverek szerepének növekedése stb.) következik, hogy a polgári cégek és technológiák szerepe mind a védelmi ipari termelésben, mind közvetlenül már a harc megvívásban jelentősen megnövekedett. Szerintem senkinek nem kell felsorolni azt a rengeteg cégnevet és technológiai eszközt (különösen az információs technológia területén), amely a hírekben felbukkan.
A háttérben ezek sokszorosa vállal szerepet mindkét oldalt azért, hogy hadviselés fenntartható legyen.
Egy olyan folyamat tanúi vagyunk, aminek végén pár évtized múlva a Google, az Amazon vagy éppen egy Elon Musk kaliberű figura fontosabb szereplő lesz a háborúban, mint a Lockheed Martin, a General Dynamics vagy éppen az amerikai vezérkari főnök. (És persze a kínai, indiai megfelelőik ugyanúgy behelyettesíthetők a mondatba.)
Komplexebb, stratégiai szemlélet szükségessége a védelmi iparban
Az orosz védelmi ipar elképesztő mennyiségű prototípust produkált az elmúlt évtizedben, azonban kevés lelhető fenn közülük a frontvonalon, azok is jellemzően alacsony darabszámban, és elenyésző a hatásuk (eddig) a háború alakulására. Ennek legfőbb oka az lehet – ami amúgy a nyugati, különösen az európai védelmi iparra is tökéletesen igaz – hogy az orosz védelmi cégek a kutatás-fejlesztést alapvetően műszaki-technikai és azon kívül legfeljebb pénzügyi (forrás) kérdésének tekintették.
Holott a globalizált értékláncok és komplex rendszerek fentebb vázolt világában a termékesítésnek kell mindig a kiinduló és mindent átfogó pontnak lennie, aminek a műszaki kutatás-fejlesztés csak egy része. Ez garantálhatja, hogy már eleve a tervezés is ne mérnökök grandiózus (láz)álma legyen, hanem olyan irányba induljon el ez a – már önmagában is rettentően költséges – folyamat, amelynek a végén olyan termék születik, amely megfelel a valós felhasználói igényeknek, amelynek gyártása megfelelő költség- és időkeretek között tartható, s amely során a magas szintű minőségmenedzsment garantálható, és amelynek a beszállítói láncolata megfelelő minőségbiztosítással, megbízhatósággal, kapacitás-rugalmassággal rendelkező cégekkel lefedhető a hazai gazdaságból vagy a szövetséges országokból.
A védelmi ipari gondolkodásnak nem csak az ágazati határokat kell átlépnie, hanem stratégiai szintet is ugrania kell.
Nem mondom, hogy a védelmi ipari cégek nem rendelkeznek ezzel a stratégiai szemlélettel, de valahogy meg találni az okát annak, hogy ilyen korlátozottan képesek napjainkban kiszolgálni a világ haderőit. (És ez nem pénzkérdés, hiszen pl. Oroszországban abszolút elsőbbséget élveztek az állami forrásokhoz törtnő hozzáférésben.)
A védelmi ipari fejlesztési programok újrarendezése
Az első részben leírtam, hogy a védelmi technológiák gyorsabb fejlődése kvázi béna kacsává tette az orosz-ukrán háborúban a két fél légierőjét és haditengerészetét. Ez azért félelmetes, mert az elmúlt évtizedekben a világ védelmi ipari kutatás-fejlesztési, valamint beszerzési kiadásainak pont ez a két haderőnem tette ki a döntő hányadát. Ennek oka a sokkal magasabb tőkeintenzitásból ered, hiszen gondoljunk csak bele, hogy mekkora egy 5. generációs vadászgép vagy egy új anyahajó, esetleg egy új tengeralattjáró-típus fejlesztésének költsége egy páncélozott harcjármű fejlesztéséhez képest! A háborúból most két fontos tanulságot kell levonnunk itt.
Egyrészről a légierőnél és a haditengerészetnél még inkább előtérbe kell, hogy kerüljön a hagyományos eszközök kisebb, olcsóbb és ember nélküli variánsokkal történő helyettesíthetősége.
Másrészről a védelmi ipari kutatás-fejlesztési költségvetésen belül átrendeződés kell, hogy megtörténjen az eddigi mostohagyerek szárazföldi haderőnem irányába.
Hiszen egy pillanatra érdemes azon elfilozofálni, hogy vajon mennyire alakult volna másképpen az orosz-ukrán háború, ha az orosz katonai vezetés nem a sikertelen SZU-57-es programba (sikertelen, hiszen semmilyen hatása nincs az eszköznek a háború lefolyására, már ha egyáltalán tényleg bevetésre került), a tengeralattjáró modernizációs programba, vagy a hiperszonikus rakéta fejlesztési programba öli az irgalmatlan sok pénzt az elmúlt évtizedekben, hanem a szárazföldi haderőnem fegyvernemeinek teljes körű modernizálásába!
Védelmi ipari kapacitáskorlátok
Azt talán már nem kell különösebben részleteznem, hiszen mindenki számára világossá vált, hogy a világ védelmi ipari kapacitásai milyen szinten elégtelenek bármilyen komolyabb háború (hadi) anyagi-technikai igényeinek kielégítésére. Sok hírt lehet olvasni arról, hogy az ukránok 2 hét alatt ellövik a teljes nyugati világ éves 155 milliméteres tüzérségi lőszer gyártását, míg a másik oldalon sem nehéz abba belegondolni, hogy a minimum (igazoltan) 74 db-os repülőgép veszteséget mennyi idő alatt lesz képes az az orosz légijármű ipar pótolni, amely a szankciók okozta nehézségek előtt körülbelül fél tucat gépet volt képes évente előállítani. (Nem véletlenül jelentek meg kínai vadászgépek most először az orosz haditechnikai expón.)
De igazából az összes hadianyagot és haditechnikai eszközt felsorolhatnánk, mert egyik esetében sem képes a gyártás még csak megközelíteni sem a fogyást. Ukrán oldalon a gyártás alapvetően meg is szűnt a célzott pusztítás következtében, de láthatóan egy akkora gazdaság, mint az orosz is már például észak-koreai behozatalra és bérgyártásra szorul olyan alapvető hadianyagokból is, mint a hagyományos tüzérségi lőszerek, és egyenruha tartozékok.
Ez a háborús fogyás és a gyártási kapacitás között fennálló szakadék alapvetően 3 dologra vezethető vissza.
Egyrészről a boldog békeévtizedek következménye, amikor is senki nem számolt hagyományos konfliktussal fejlett országok között, és ennek következtében a haderők és a védelmi ipari megrendelések (s vele együtt a kapacitások) lecsökkentek. Másrészről a haditechnikai eszközök komplexitásának növekedése sokkal robosztusabb és bonyolultabb értékláncot eredményezett, amelyben így egyre több helyen merülhetnek fel kapacitáskorlátok, szűk keresztmetszetek. (Ezt úgy kell érteni, hogy elképzelhető, hogy az Uralvagonzavod képes lenne több páncélozott jármű alvázat és felépítményt előállítani, de az irányzékot előállító cégénél, vagy éppen annak az üvegoptikai beszállítójánál van a kapacitás probléma.)
A harmadik tényező az előző kettőből adódik, miszerint az alacsony megrendelési számból eredő csökkenő méretgazdaságosság (az egy termékre jutó kutatás-fejlesztési és egyéb költségek jelentősen megnőttek), valamint a növekvő komplexitás következtében védelmi infláció alakult ki az elmúlt évtizedekben, azaz a haditechnikai eszközök (és anyagok) ára jóval nagyobb ütemben nőtt, mint a civil termékeké. Ez még tovább csökkentette az államok megrendeléseit.
Felmerül a kérdés, hogy lehet-e viszonylag gyorsan ezen kapacitás korlátokat áttörni? A válasz egyértelműen nem. Rövid távon munkaerő-átcsoportosítással, ellátásilánc-menedzsmenttel (mint például most Oroszországban) megnövelhető valamelyest a termelés, azonban ez nem jelent olyan nagyságrendbeli növekedést, mint amire szükség lenne. Kieshet az összes védelmi ipari vezető az ablakon, akkor sem lehet harcjármű gyárakat leakasztani a fáról.
Ehhez jelentős és hosszadalmas termelőeszköz beruházásra van szükség, és nem csak a végtermék összeszerelésénél, hanem – ahogy fentebb írtam – a teljes értéklánc mentén (gondoljunk bele, százas, de lehet akár ezres nagyságrendű vállalat tevékenységéből áll össze mondjuk egy vadászgép. Ha többet akarunk belőle előállítani, minden szereplőnek képesnek kell lennie erre.)
Ennek már a koordinálása is nehéz, lassú folyamat, nem hogy a végrehajtása, főleg békeidőszakban piaci körülmények között. Különösen a nemzetek közötti presztízsversenyzésben elaprózódott (és elsatnyult) európai védelmi iparban nem látszik a fény az alagút végén, hogy mitől is sikerülne életerőre kapnia.
Látható, hogy Európa legnagyobb haderőfejlesztési programját, a lengyelt is nagyobb részben a dél-koreai, kisebb részben az amerikai védelmi ipar nyerte meg. (Persze történelmi okoból érthető, hogy miért nem a német, de annak nem is lenne kapacitása egy ekkora üzletre.) A háború elképesztő mértékű haditechnikai és hadianyag ínséget szabadított a világra, és amíg korábban a védelmi ipari cégeknek kellett kilincselniük a kormányoknál valami üzletért, most ők ülhetnek az irodáikban, és sorakoztathatják a kormányokat az ajtó előtt. Ez még gyorsabb védelmi inflációhoz fog vezetni, azaz az árak emelkedése még jobban le fogja hagyni a civil termékekét.
És mivel mindezt a gazdasági szereplők jövedelméből kell előteremteni, ezért a klasszikus védelemgazdasági példával szólva egy-egy fegyver egyre több vajat fog elvenni, azaz a társadalmaknak egyre többet kell majd feláldozniuk életszínvonalukból egységnyi haderő fenntartásáért.
Ellenkező esetben védtelenek lesznek.
Katonai és védelmi ipari munkaerő
A haderőnek és a védelmi iparnak is komoly többlet munkaerő-szükséglete van háború idején. Mind mennyiségben, mind minőségben. Előbbi sorozással és munkakötelezettséggel, munkaerő-átcsoportosítással általában megoldható, probléma inkább az utóbbival szokott lenni. Ugyanis az első és második részben leírt modernkori hadviselés, illetve az azokat támogató technológiai és információs rendszerek létrehozása, karbantartása és működtetése a korábbinál sokkal-sokkal több magasan képzett szakemberre van szükség.
8 általánost végzett társadalom maximum gerillahadviseléssel tudja zaklatni ellenségét (mint a tálibok), de hazáját az ellenséges csapatok megszállásától megvédeni nem lesz képes.
A helyzet azért problémás, mert nincs a világon olyan ország, ahol ne lenne hiány magasan képzett munkaerőből már békében is, így a növekvő háborús igények munkaerőpiaci kielégítése lehetetlen, ami az egyik legerősebb korlátként jelentkezik a katonai képességek háborús fejlesztésében. Ráadásul a képzett munkaerőnek van egy olyan jellegzetessége, hogy kevésbé szeret beszorulni egy háborúba zárkózott országba, és adott esetben meghalni politikusok tervei miatt, hiszen ő a szaktudásával (és a jellemzőbb idegen nyelv ismeretével) a világ más országaiban is könnyen tudja saját és családja boldogulását biztosítani. Így háborús helyzet küszöbén jelentős emigráció indulhat meg a fejlett országok felé, ami különösen problémás lehet olyan országoknál (mint például most Oroszország és Ukrajna), ahol az elvándorlás már korábban is jelentős volt.
Persze ez nem újkeletű dolog, azonban a munkaerő-piacok összekapcsolódásával és a technológiai fejlődéssel a külföldön történő munkavállalás sokkal könnyebbé és elfogadottabbá vált. Most is ugyan kevesebb rivaldafényt kaptak az olyan esetek, mint amikor a háború első napjaiban az egyik – amúgy az orosz piacon nem is aktív – nagy német bank több ezer alkalmazottját és családtagját hozta ki az országból (sejtjük, hogy nem portásokat és takarítókat, hanem inkább IT-supportot), azonban rengeteg hasonló eset volt, hiszen a multinacionális cégeknek jellemzően előkészített terveik vannak ilyen esetekre.
A mostani konfliktus tanulsága tehát az is, hogy a korábbinál jóval nagyobb szürkeállomány veszteséggel kell számolni egy háborúba keveredő országnak, amit nem igazán lehet pótolni.
Mert oké, hogy a nemrég még félanalfabéta csecsenek már nagyon ügyesen használják a telegramot, de nagyon komoly kétségeim vannak afelől, hogy bármelyikük is képes lenne azt üzembentartani, ne adj isten továbbfejleszteni!
(És most 5. generációs vadászgépekről nem is beszélek.)
Gazdasági túlélőképesség és reziliencia újra előtérbe kerülése
A mostani háborúban a villámháborús tervek kudarca után szokás szerint következett az ellenséges ország gazdaságának és iparának megbénítása a kiemelt fontosságú létesítmények (olajfinomítók, erőművek, legfontosabb ipari üzemek, védelmi ipari gyártó és javító kapacitások stb.) elleni támadások kivitelezésével, illetve az ellenség moráljának és ellenállóképességének gyengítése a polgári kritikus infrastruktúra (energiaátviteli és egyéb közmű rendszerek) elleni csapások indításával. Mindezen események újra előtérbe helyezték a gazdasági túlélőképesség kérdését, amely a hidegháborús időszakban fontos szerepet játszott az országvédelem tervezésekor. A gazdasági ellenálló- és túlélőképességnek olyan fontosabb elemei vannak, mint a gazdaság működése és a lakosság ellátása szempontjából kiemelt fontosságú ellátási láncok diverzifikációjának növelése, az ország energetikai rendszerének minél több irányú csatlakozása a szomszédos országok hálózataihoz, illetve a védelmi ipari kapacitások minél nagyobb fokú széttelepítése.
Ezen a területen az orosz-ukrán háború olyan leckéket kínál nekünk, mint hogy mennyire fontos az ukrán gazdaság – és ezen keresztül a haderő – működőképességének fenntartása szempontjából a nyugati szomszédjaitól beáramló üzemanyag, illetve mennyire megbillentette Ukrajna külgazdasági egyensúlyát (azaz megnövelte a fizetési mérleg hiányát) az, hogy az exportban fontos szerepet betöltő (nehéz)ipari létesítményeinek elpusztulása mellett a gabonatermékeit sem tudja eljuttatni vevőihez az oroszok tengeri blokádja és az Európai Uniós országok elégtelen vasúti gördülő állománya és átrakodókapacitása miatt.
Szintén fontos tapasztalat, hogy bár Oroszország már a háború elején megpróbálta teljesen lerombolni az ukrán védelmi ipari létesítményeket, valamilyen szinten – valószínűleg az időben megtörtént széttelepítés révén – sikerült képességeket megőrizni, hiszen a haditechnikai eszközök kisebb-közepesebb javítására továbbra is képesnek tűnik az ukrán gazdaság. (Persze jó eséllyel ebben is támaszkodhat Európai Uniós szomszédjainak kapacitásaira.)
Nagyon fontos tanulság, hogy amikor a kritikus képességek széttelepítéséről beszélünk, akkor ma már elengedhetetlen az államigazgatás és a katonai vezetés működését biztosító szerverekre és adatokra is gondolni. Az adatok – Amazon, Microsoft stb. – felhőbe történő migrálásán túl az ukránok vélhetően (hivatalos hír érthetően nincsen róla) követhették az észtek által kitaposott utat, mely szerint a kritikus fontosságú szervereiket biztonságosnak vélt országokban lévő nagykövetségeikre helyezték ki. Így azok jogilag az ország területén maradtak, azonban mégis földrajzilag távol az orosz csapásoktól.
A széttelepítésnek ez az aspektusa e modern háború egyik nagy és fontos újításának tekinthető. (És ugye itt megint vissza kell utalnom az első pontban említett stratégiai gondolkodás komplexitására.)
A társadalmi tudás fontossága
A széttelepítés fontossága mellett még egy, a hidegháború óta kevesebb figyelmet kapott tényezőt hozott a felszínre az orosz-ukrán háború, ez pedig a társadalom általános tudásszintjének kérdése különösen műszaki és katonai műszaki területeken. Bár már az iraki polgárháborúban láthattuk, hogy a társadalom műszaki és specifikus védelmi ipari tudása milyen mértékben képes támogatni az országvédelmet, hiszen az ISIS ügyesen alkalmazta ezt a tudást, azonban kevesebb figyelmet kapott mindez a polgárháború káoszának árnyékában. A most zajló orosz-ukrán háború azonban már jól rávilágít arra, hogy a strukturált ipari képességek mellett milyen magas mértékben támaszkodik mindkét oldal a harcoló katonák találékonyságára, műszaki megoldásaira, egyéni innovációira.
Lehet itt említeni a páncéltörő rakéták vagy drónok ellen kitalált improvizált védelmi megoldásokat, a különböző nemzetek eszközeiből összetákolt platformokat, a polgári navigációs eszköz segítségével szovjet gyártmányú repülőgépről amerikai rakétát indító pilótá(ka)t, vagy éppen azokat a kreatív megoldásokat, amelyekkel hibás vagy találatot kapott járműveket sikerül újra hadba állítani. Amennyiben a felek csak a saját ipari hátterükre támaszkodnának, aligha lennének képesek ennyi eszközt a fronton tartani, és ilyen hatékony csapásokat kivitelezni, vagy éppen ilyen hatékonyan védekezni az ellenség csapásaival szemben.
Különösen igaz lehet ez az ukrán oldal esetében, ahol a műszaki hátteret szolgáltató polgári és védelmi ipari bázist nagyrészt vagy teljesen mértékben lerombolta Oroszország. Egyértelmű tehát, hogy a katonai képességek fenntartásában fontos szerepe van a harcoló katonák egyéni találékonyságának és műszaki képeségeinek. Különösen, ha figyelembe vesszük a korábban kifejtett védelmi ipari kapacitás korlátokat, amelyek rámutattak arra, hogy a nemzeti védelmi ipari bázisok jelenleg nem képesek háború esetén a kieső eszközállományt pótolni.
Azonban nem csak a fronton jut fontos szerep a társadalom általános műszaki képességének, hanem a hátországban is. Ugyanis itt e képességek segítségével tudja tompítani a lakosság az ellenség csapásai okozta pusztítás mértékét, legyen szó a mindennapi mikrokörnyezet működésének újraindításáról (pl. villanyvezetékek javítása) vagy a kritikus fontosságú infrastrukturális rendszerek és ipari, szolgáltató üzemek működésének fenntartásáról. Hogy milyen tényezők befolyásolják azt, hogy egy társadalom miért és mennyire rendelkezik a fentebb vázolt képeségekkel, az megint csak egy önálló tudományos kutatás témája lehet.
Az azonban biztosan kijelenthető, hogy a védelmi iparban szerzett jártasság nagy mértékben hozzájárul ehhez.
Azaz minél többen dolgoznak vagy dolgoztak valaha a védelmi iparban, annál többen képesek egy esetleges háború esetén a kritikus fontosságú katonai eszközöket és rendszereket karban tartani, javítani, illetve egyes alkatrészek hozzáférhetetlensége esetén improvizatív megoldásokat találni még a termelőeszközök jelentősebb mértékű pusztulása esetén is.
A társadalmi tudás fontosságának hangsúlyozása igazából összefoglalója is lehet ennek a résznek, hiszen a polgári és védelmi ipari termékfejlesztési potenciál, az információs technológiai szektor jelentléte és erőssége, az értékláncok lefedettsége, a stratégiai gondolkodás komplexitásának képessége, a lakosság általános technológiai-műszaki tudása, a haderő és a védelmi technológiák számára szükséges magasan képzett (és jó egészségi állapotú) munkaerő megléte mind-mind olyan tényező, amely a társadalmi fejlettségből adódik, s amely sokkal inkább megvan egy versenyképes társadalomban (mint pl. Izrael), mint egy (fél)feudális rendszerben. Azaz a jelenlegi háború is azt a történelmi tapasztalatot erősíti, miszerint a hazaszeretet és a társadalmi fejlettség együtt jelentik az erős honvédelem alapját.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.