1943. február 21-én született Ljudmila Ulickaja, a kortárs orosz irodalom egyik legizgalmasabb és legkedveltebb alakja, a „nüanszok prózájának” alkotója.
A baskíriai Davlekanovóban született, politikai okokból kitelepített családja csak a második világháború után költözhetett vissza Moszkvába. Ulickaja biokémikus anyja példáját követve a Moszkvai Állami Egyetem biológiai szakát végezte el. A Szovjet Tudományos Akadémia Általános Genetikai Intézetében kezdett dolgozni, de 1970-ben szamizdat kiadványok másolása és terjesztése miatt elbocsátották. Tíz évig nem tudott elhelyezkedni, ezalatt szakmája annyit változott, hogy már nem térhetett vissza a tudományhoz. Végül egy barátnője összeismertette a Zsidó Színház vezetőjével, aki 1979-ben irodalmi vezetőnek hívta az intézményhez. Ulickaja írt karcolatokat, gyerekdarabokat, bábjátékokat, rádiójátékokat, mongol költészetet fordított, 1982-ben szabadúszó lett. Elbeszélései a nyolcvanas évek végétől jelentek meg folyóiratokban, az áttörést 1992-ben a Novij Mír című irodalmi lapban megjelent Szonyecska című kisregénye hozta meg, amelynek francia fordításáért megkapta a Medici-díjat. Első elbeszéléskötete is Franciaországban jelent meg Szegény rokonok címmel.
Első regényében, a Médea és gyermekei címűben ironikus, elragadó stílussal ír az emberi értékek összetartó erejéről. 1997-ben jelent meg a Vidám temetés, egy furcsa orosz emigráns család és egy különös halál története, az elbúcsúzás regénye. A 2001-ben a Novij Mirben publikált, a saját genetikusmúltjára utaló Kukockij esetei a klasszikus orosz próza hagyományait követi, a múlt század közepén játszódó mű egy zseniális orvos életének és családjának széthullását meséli el. A könyvért megkapta az orosz Booker-díjat, ő volt az első nő, aki ebben a díjban részesült.
A 2003-as Életművésznők egy szerethető nőalak köré szövődő hat élettörténetet mesél el. Az Odaadó hívetek, Surik című regénye hazájában az év könyve lett 2004-ben. 2005-ben látott napvilágot a Mi urunk népe című elbeszélésgyűjteménye, amelyben ismét hétköznapi és rendkívüli emberekről, esetekről, tragédiákról és csodákról mesél.
A Daniel Stein, tolmács című regénye 2006-ban elnyerte az orosz Nagy Könyv-díjat, és jelölték az évtized orosz Booker-díjára. A 2008-ban kiadott Orosz lekvár és egyebek három addig publikálatlan színművét tartalmazta. A 2011-es Imágó három ember sorsán át mutatja be Sztálin halálától a gorbacsovi peresztrojkáig az olvadás és a pangás korszakának mindennapjait. Ezt követte 2012-ben az Örökbecsű limlom című esszé- és interjúkötet, majd 2015-ben a Jákob lajtorjája című önéletrajzi elemekkel átszőtt családregény. Történetek állatokról és emberekről és Történetek gyerekekről és felnőttekről címmel két mesegyűjteménye is megjelent.
2020-ban két könyve is megjelent magyarul: A lélek testéről című novelláskötete, valamint a Csak egy pestis című munkája, egy forgatókönyv, amelyet még a hetvenes évek végén egy forgatókönyvíró kurzus felvételijére szánt. A mű arról szól, mekkora tragédiát okozhat egy rosszul viselt maszk, hogyan kezeli egy autoriter állam a járványveszélyt, és hogyan ismétli a történelem folyamatosan önmagát.
Ulickaja több művét is megfilmesítették, több darabját is játszották színházakban. Regényeit, elbeszéléseit mély emberábrázolás jellemzi, szenvedélyesen és bensőségesen ír hőseiről, akiket szerethetővé tesz. Különlegessége a meseszövésben, a különböző családi és szerelmi szálak – időnként bonyolult és meghökkentő – kapcsolódásaiban, az emberi sorsok érzékeny ábrázolásában rejlik. A hétköznapi életek hátterében bontakoznak ki a közelmúlt történelmi-politikai eseményei, amelyeknek hősei nem alakítói, hanem elszenvedői.
Népszerűsége Magyarországon is töretlen, szinte minden műve olvasható magyar nyelven. Először 2004-ben volt egy pécsi szakmai konferencia vendége, 2009-ben a XVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként megkapta a Budapest Nagydíjat. A látogatás alkalmából a Centrál Színházban Ulickaja jelenlétében felolvasó-színház formában adták elő az Orosz lekvárt, Csehov Cseresznyéskertjének modernkori változatát. 2011-ben az Imágó, 2016-ban a Jákob lajtorjája kiadása alkalmából látogatott Magyarországra. A Rózsavölgyi Szalonban két darabját is játszották, az Odaadó hívetek, Surik színpadi változatát és a nyolcvanas évek végén született Unokám, Benjamint, amely a „jiddise máme” figurának állít emléket.
2016-ban a Díványnak adott interjújában így fogalmazott:
„Műveimnek megvan a maguk földrajza. Első írásomat, a Szonyecskát Franciaországban adták ki először, hamarabb jelent meg itt, mint Oroszországban. Aztán következett Németország, Nyugat-Európa, majd Közép-Európa. És csak ezek után az országok után jött a Baltikum, majd az utolsó európai ország, ahol megjelentek a regényeim, Ukrajna volt… Van egy érdekes eloszlása a kiadásoknak: azok az országok, ahol a szovjet nyomás erősebb volt, ott a könyveim, egyre később jelentek meg. Én mindig úgy gondoltam, hogy a kultúra, az irodalom a politika fölött áll, de mindezt megtapasztalva azt kell mondanom, hogy bizonyos értelemben a politika mégis részt vesz a kultúra befogadásában. Ebben az évben még két nyelvre fordították le a Szonyecsát: fárszira és arabra. Ez pedig teljesen felvillanyoz: hogy úgy tűnik, a világnak ezen a távoli tájain is vannak olyan emberek, akik úgy gondolják, hogy itt van ez a csúnyácska zsidó lány, aki milyen szép történeteket ír, hasonlóan gondolkodik mint mi, meg szeretnénk ismerni…”
A közéleti kérdésekben is bátran megnyilvánuló írónő munkásságáért számos rangos díjat kapott, köztük 2011-ben a Simone de Beauvoir-díjat, 2014-ben az Österreichischer Staatspreis für Europäische Literatur (osztrák állami díj az európai irodalomért) elnevezésű díjat, idén pedig a Formentor nemzetközi irodalmi díjat.
Az ukrajnai háborúról 2022-ben a HVG-nek azt nyilatkozta:
egyetlen ember őrültsége határozza meg Oroszország sorsát, és az oroszok nem gondolkoznak sem a múltról, sem pedig a jövőről, mert ha gondolkodnának, nem választották volna meg Putyint örökös vezetőnek.