A hétvégén meghalt az oradour-sur-glane-i mészárlás – a Waffen-SS által 1944. június 10-én kiirtott francia falu – utolsó túlélője – írja a Telegraph
Robert Hébras 97 éves volt, az atrocitás hat túlélőjének egyike. Bár megsebesült, úgy vészelte át az eseményeket, hogy barátai és szomszédai holttestei alatt játszotta a halottat. Utolsó éveit azzal töltötte, hogy szüntelenül elmesélte Oradour történetét látogatóknak, iskolásoknak – és elnököknek.
Hébras François Hollande-ot is fogadta Oradourban – amikor 2013-ban az akkori elnök Joachim Gauck német elnökkel együtt látogatott el oda a megbékélés gesztusaként. Hollande jelen lesz a mai megemlékezésen, Pap Ndiaye francia oktatási miniszterrel együtt. Ez is jelzi, hogy a Limoges melletti Oradourban történt események mekkora jelentőséggel bírnak Franciaország 20. századi narratívájában.
Hébras holttestét egy olyan falu romjai között viszik át, amelyet szándékosan hagytak úgy, ahogyan 1944. június 10-én este a 2. SS-Páncéloshadosztály, a Das Reich visszavonult. Megöltek 643 embert – közülük 68-an hat év alattiak voltak – és felgyújtottak mintegy 300 épületet.
Csaknem 80 évvel később a csipkézett romok még mindig egy kis vidéki hely kétségbeesését sugározzák, amelyet minden képzeletet felülmúlóan meggyaláztak. Egykor 1574 ember élt a faluban, gazdálkodott, horgászott vagy ivott a 12 kávézó egyikében, és olyannyira nem érintette őket a háború, amennyire csak egy falut nem érinthetett.
A tizennyolc éves Robert Hébras szabadnapot kapott szombatra a Limoges-ban tanuló szerelőtanonc munkájából. A faluban volt, és segített a szomszédjának egy konnektor felszerelésében, amikor egy meleg délutánon délután kettőkor alig hihető barbársággal megjelent a háború.
1999 óta egy különösen hatékony Centre de la Mémoire próbálja megmagyarázni, hogyan fajultak idáig a dolgok. Évente mintegy 300 000 ember látogatja meg.
A délnyugat-franciaországi székhelyű, elit Das Reich hadosztály a Normandiába északra vezényelt német erők között volt.
A normandiai partraszállást követően az ellenállási erőket kellett volna felszámolniuk, amelyek a partraszállás által felpörgetve egyre merészebbé váltak. A Das Reich csapatai nemrég érkeztek Franciaországba a keleti frontról – és magukkal hozták a keleti front módszereit. A terror és a civilek lemészárlása vált a normájukká.
Június 9-én 99 ellenállót akasztottak fel erkélyekre és lámpaoszlopokra Tulle-ban. A közeli városokban és falvakban is hasonló kivégzésekre került sor. Június 10-én aztán 200-an bekerítették Oradourt. Senki sem tudja, miért éppen ezt a szerény települést választották a végső borzalom helyszínéül. Továbbra is vitatottak azok az elméletek, hogy ez megtorlás volt egy nagyra becsült SS-tiszt lelövéséért, vagy hogy a nácik féltették az Oroszországban zsákmányolt aranyat. Úgy tűnik, nincs megbízható bizonyíték arra, hogy Oradour az ellenállás egyik jelentős központja lett volna – vagy egyáltalán, hogy bármilyen ellenállási tevékenységet folytattak volna.
A legvalószínűbb magyarázat az, hogy a Das Reich példát akart statuálni egy francia közösséggel – és Oradour volt útban.
A féktelen brutalitás más franciákat is elgondolkodtatna az ellenálláson. Mindenesetre a legtöbb történész egyetért abban, hogy ez egy előre megfontolt akció volt – amelyet a közeli St Junien egyik kávézójában határoztak el -, nem pedig a csata hevében dühöngő düh.
Aznap kora délután az oradour-i falusiakat otthonukból hívták ki és a Champ de Foire főterére terelték őket, meggyőződve arról, hogy egyszerű személyazonossági ellenőrzésnek lesznek alávetve. A németek ekkor azt mondták, hogy fegyverraktárat keresnek. A helyiek tudták, hogy a falujukban nincs ilyen. „Nevettünk” – mondta Jean-Marcel Darthout, az utolsó előtti túlélő, aki 2016-ban halt meg. „Nem féltünk. A másnapi focimeccsre gondoltunk”.
Egy falusi pék megkérdezte az egyik német katonát, hogy nem ugrana-e vissza a pékségébe, hogy ellenőrizze a sütőben lévő süteményeket. A katona nyilvánvalóan azt válaszolta, hogy ő, a katona majd vigyáz a sütésre. A férfiakat a nőktől és a gyerekektől elkülönítve hat pajtába vitték. Hébrast a Laudy pajtába terelték. Visszaemlékezett: „A két géppuskát előttünk állították fel. A rangidős tiszt kiadta a tűzparancsot. Körülbelül 50-en voltunk, az elsők körülbelül 10 méterre az ágyúktól.
„Egymásnak estünk. Holttestek alatt találtam magam. A katonák egy kegyelemdöféssel végeztek a haldoklókkal. Nem mozdultam, nem szólaltam meg. Vér folyt rám. Aztán betakartak minket mindennel, ami éghetett, és meggyújtották. Amikor a láng közel ért hozzám, nem volt választásom: vagy élve elégek, vagy megpróbálok elmenekülni. Kihúztam magam a halottak és haldoklók alól. A katonák elmentek. El tudtam bújni egy istállóban.”
Közben a 254 nőt és 207 gyermeket a templomba terelték, ahová a németek gyújtógránátokat dobtak, és lelőtték azokat, akik látszólag megmenekültek a robbanás, a lángok és a fulladás elől. Csak egy nő maradt életben, aki talált egy létrát és betörte az ablakot. Hébras elmondta:
„Számomra Oradour drámája a templomban volt, ahol bezárták a nőket és a gyerekeket. A legfiatalabb egyhetes volt, a legidősebb 90 éves”.
A halottak között volt Hébras édesanyja és két nővére is. Egy harmadik nővér máshol élt. Villanyszerelő édesapja is túlélte, aki aznap elhagyta a falut, hogy egy szomszédos farmon segítsen.
A mészárlás után az SS-támadók felgyújtották az egész falut. Oradour ma ugyanúgy áll, mint a náci tűzvész idején, a náci kegyetlenség tanújaként. Megdöbbentően hasonlít egy 20. századi Pompejihez.
A templomban pedig egyetlen szétlapított babakocsi maradt a helyén, ahol az oltár előtt találták. Mind a pusztítás, mind a nagyon is hétköznapi lét túlélőinek felhalmozódása megcsapja az érzékeket. Itt volt egy működő falu, mint több ezer másik – a maga hentesével, suszterével és pékségével -, és ezt is eltörölték.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
