Az Egyesült Államok Holokauszt Múzeuma által őrzött fénykép a szokványos beállítás ellenére sem mondható szokványosnak.
Mosa Mandil, a képen látható Gavra és Irena Mandil édesapja fényképész volt, aki az Újvidéken (ma: Novi Sad) tevékenykedett. A fénykép promóciós anyagként készült a közelgő karácsonyi szezonra valamikor 1940 őszén. A fotózás családi hagyomány volt: Mosa apósa királyi fényképészként működött Belgrádban.
Amikor 1941 áprilisában Németország lerohanta Jugoszláviát, a zsidó Mandil család vonattal menekült Újvidékről déli irányba. A szerelvény ajtajában egyszer csak SS tisztek jelentek meg, és látni akarták a család papírjait.
A németek úgy vélték, hogy a Mandil család nyilvánvalóan zsidó, de Mosa cáfolatként előhúzta a „karácsonyi” fényképet. A német tisztek továbbmentek, nem sejtve, hogy egy zsidó család csúszott ki a kezeik közül.
A fotónak köszönhető megmenekülés azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy a család biztonságba került.
Az akkor éppen olasz fennhatóság alatt lévő Koszovóba érve a Mandil család tagjait néhány hónapra más zsidó családokkal együtt börtönbe vetették.
A fényképész mesterség itt is kapóra jött, Mosa ugyanis azzal igyekezett belopni magát olasz fogva tartói szívébe, hogy rendszeresen készített róluk fényképeket. Miután a zsidó rabok az embertelen körülményekre kezdtek panaszkodni, a börtön egyes hivatalnokai értesítették a német szövetségeseiket, akik hamarosan hidegvérrel kivégezték a rabok felét.
A vérengzés utánMosa elérte az olasz börtönőröknél, akikkel addigra barátságot kötött, hogy az életben maradt zsidókat mentsék meg. Végül Albániába küldték őket, ahol bizonyos fokú szabadságot élvezhettek.
A fényképész családjával Kavaja városában telepedett le, ahol egészen 1943 nyaráig viszonylagos biztonságban éltek. Miután Olaszország megadta magát a szövetségeseknek, Németország elfoglalta a korábban olasz fennhatóság alatt lévő területeket, köztük Albániát is. A Mandil család azt remélte, hogy a fővárosban biztonságban lehet, ezért Tiranába költöztek. Mosa egy albán férfi műtermében kapott munkát. A tulajdonos, Neshat Ismaili korábban Belgrádban dolgozott Mosa apósánál. A stúdióban egy 16 éves muszlim tanonc is dolgozott, őt Refik Veselinek hívták.
1943 őszén a németek egyre erőteljesebb nyomást gyakoroltak az albán kormányra. A városokban lakó zsidók vidékre menekültek. Refik engedélyt kért a szüleitől arra, hogy Kruja falujában lévő otthonukban bujtathassa el a Mandil családot. Kruja a fővárostól nagyjából 30 kilométerre fekvő, festői kistelepülés, itt alakult meg évszázadokkal korábban az első független albán állam.
Refik a családdal lassan haladt Tiranából Kruja felé, távol a főutaktól és csak éjjel utazva, nehogy elfogják őket. Miután biztonságban megérkeztek, Mosa és felesége, Gabriela egy kis helyiségben bújtak el az istálló fölött. A gyerekek, Gavra és Irena szabadon éltek mint fiatal muszlim falubeliek.
A Veseli család az egyre erősödő katonai jelenlét ellenére mindennel ellátta és biztonságban tartotta a Mandil házaspárt.
A németek, hogy kifüstöljék a partizán harcosokat, házkutatásokat hajtottak végre és bombázták a környékbeli falvakat. A Mandil család azonban szerencsésnek bizonyult. A Veseli család majdnem egy teljes éven át bujtatta őket. 1944 novemberében a partizánok felülkerekedtek és a németek visszavonták a csapataikat.
A háború után a Mandil család visszatért Újvidékre. Mosa folytatta félbeszakadt karrierjét, és magához vette Refiket, aki néhány éven át élt az otthonukban. 1948-ban, a jugoszláviai kommunista rezsim megszilárdulása és Izrael Állam kikiáltása után a család úgy döntött, hogy Izraelbe költözik. Refik kezdetben nagyon szeretett volna velük tartani, de végül Albániában maradt. A két család a távolság és az idő múlása ellenére kapcsolatban maradt egymással.
A Veseli család tagjai az életüket kockáztatták a holokauszt során, hogy megmentsenek egy zsidó családot.
Hősiesek voltak, akárcsak a többi albán, aki a Besa nevű etikai kódex alapján a náci üldöztetés elől menekülő zsidóknak, azok nemzetiségétől függetlenül, védelmet adott.
A Veseli család tagjai voltak az első olyan albánok, akiknek zsidókat mentő tevékenységét a Jád Vásem izraeli holokauszt emlékmúzeum elismerte és a Világ Igazai díjjal jutalmazta. Ez alkalomból Gavra Mandil a következőt írta a családról:
„Az emberi életet tartották a legfontosabbnak a lehető legtermészetesebb és leginkább magától értetődő módon.”
A cikk először a zsido.com oldalán jelent meg.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
