| „- Tábornok úr, mielőtt elmenne, mutathatok valamit?
– Mi lenne az? – Egy csokoládé torta… – Rendben. – …ami egy elfogott amerikai közlegénynél volt. Még mindig friss. Ha Tábornok úr vett egy pillantást a csomagolásra, láthatja, hogy Bostonból hozták. És Tábornok úr, felfogja, hogy ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy amerikaiaknak van elég üzemanyaguk és repülőgépjük, hogy tortákat reptessenek keresztül az Atlanti óceánon” Hessler ezredes és Kohler tábornok beszélgetése a Halál 50 órája című filmben |
A háborút nem mi katonák nyerjük meg, és nem a mi képességeink döntik el azt. Nem is az általunk használt haditechnikai eszközök, fegyverrendszerek minősége. És nem a rendelkezésre álló hadianyagok, készletek mennyisége. Mint ahogy nem fogja eldönteni a háborút a felvonuláshoz, a harc vezetéséhez és megvívásához használt logisztikai és kommunikációs infrastruktúra sem.
Hogy miért?
Azért, mert bár a legtöbb uralkodó, diktátor és egyéb politikai vezető szeret villámháborúkról álmodni (és valóban akadnak gyorsan lezajló háborúk is, sőt a jövőben ezek aránya lehet nőni is fog), a valóságban a legtöbb esetben az országok általában beleragadnak egy hosszan elnyúló konfliktusba.
Így mire véget ér a háború, rengeteg bajtársammal együtt mi már halottak leszünk, a harc támogatásához és megvívásához használt eszközeink jelentős része már megsemmisült, az előre felhalmozott anyagi-technikai készleteink már rég elfogytak, a kezdetben rendelkezésre álló infrastruktúra már jelentős részben megrongálódott vagy megsemmisült.
Akkor viszont is mi dönti el, hogy ki nyeri meg a háborút, ha nem az, hogy kinek a tüzére céloz pontosabban, és kinek a harckocsija lő messzebb?
A válaszhoz érdemes kicsit rápillantani a történelem leckéjére. Mert bár a hadművészet kapcsán nem igazán tartom hasznosnak a múltba révedést (lévén a negyedik ipari forradalom alapjaiban változtatja meg a hadviselést), a történelem háborúiból azért jó pár időtálló törvényszerűséget levonhatunk.
És az egyik legfontosabb ezek közül a háborús siker gazdaság-társadalmi meghatározottsága.
Az amerikai polgárháborúban a déliek elszántsága egészen elképesztő volt, és talán azt is kijelenthetjük, hogy a legtehetségesebb tábornok (Lee) is az ő csapataikat vezette, mégis egy másodpercig sem volt valós esélyük a háború megnyerésére. Hogy miért?
Egyetlen ok miatt: az ipar északon volt.
A déliek minden hadműveleti célt alárendeltek annak, hogy Richmondban az egyetlen számottevő fegyvergyárukat meg tudják védeni. Azonban ahogy mondani szokás: egyetlen fecske nem csinál nyarat. Egyetlen üzem nem nyer háborút.
Az I. világháború abban a pillanatban dőlt el, hogy az USA belépett abba. De nem azért, mert szuper katonákat küldött volna a nyugati frontra (épp ellenkezőleg, a francia kiképzők haja égnek állt a teljesen kiképzetlen és fogalmatlan amerikai alakulatok kapcsán), hanem mert az az ember- és még inkább hadianyag mennyiség, amit az amerikai nemzetgazdaság biztosítani tudott a frontra, abszolút megborította az erőegyensúlyt.
Miközben keleten a caporettói áttörés ellenére is az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjai meg voltak számlálva, mivel (elavult) gazdasága és (elmaradott) társadalma nem volt már képes tovább támogatni a háborús erőfeszítéseket.
És a II. világháborút sem azért nyerték meg a szövetségesek, mert az USA annyira készült volna rá, vagy fel lett volna fegyverezve.
Meglepő adat lehet, de 1939 szeptember elsején, a háború kitörésének pillanatában az USA hadereje kisebb volt, mint a Román Királyságé, és csak valamivel nagyobb, mint a Magyar Királyságé! A hadiipara is ehhez mérten európai összehasonlításban jelentéktelen volt.
Mégis 3-4 évvel később ez az ország képes volt nem csak letarolni az európai és a csendes-óceáni hadszínteret, de mindeközben elképesztő mennyiségű hadianyaggal ellátni és életben tartani szövetségeseit, az Egyesült Királyságot, Szovjetuniót és Kínát.
A háborút a társadalom és a nemzetgazdaság nyerte meg, amely ilyen rövid idő alatt képes volt ekkora haderőt kiállítani, felszerelni és folyamatosan biztosítani minden szükségletének kielégítését. (Az amerikai segítség mellett nagy részben ez eredményezte hosszú távon a Szovjetunió sikerét – a rövid távú kudarcok ellenére is – az európai keleti fronton és az ázsiai nyugati fronton.) Hogy a filmbéli párbeszéd – amely a háborús filmművészet egyik legszimbolikusabb és legmélyenszántóbb jelenete – mennyire nem fikció, azt jól bizonyítja az a felirat, amelyet az atlantai Coca-Cola múzeum egyik vitrinjében fotóztam:
Az, hogy a Coca-Cola amellett, hogy 64 komplett palackozó üzemet telepített a – folyamatosan mozgó – front mögé a célból hogy friss kólával láthassa el a katonákat, még támogatta a kikapcsolódásukat is bingó szelvényekkel és pingpong asztalokkal, önmagáért beszél.
Sejtjük, hogy ha volt logisztikai kapacitás bingóra és kólára, akkor volt lőszerre és üzemanyagra is. Még az is lehet, hogy Hessler ezredes és (német, japán) társai sokkal jobb katonák (parancsnokok) voltak, mint a velük szemben álló jenkik, de semmi esélyük sem volt ellenük. A fenti mintába jól illik a koreai-háború és a vietnámi-háború is, hiszen utóbbit sem a vietkong katonák nyerték meg, és nem az amerikai katonák vesztették el, hanem az – eleve rohadó dél-vietnámi gazdasági-társadalmi rendszer mellett – az amerikai társadalom, amely belefáradt a háborúba, és nem volt képes a fenntartását támogatni.
De részben idesorolhatók még akár a villámháborúknak tekinthető arab-izraeli háborúk sora is, mivel az izraeli hadisikereket alapvetően határozta meg a technológiailag sokkal fejlettebb gazdaság és a sokkal magasabban képzett társadalom.
Hogy a fentieket jobban megérthessük, kicsit bele kell menni a gazdaságmozgósítás elméleti rendszerébe. Ha valamilyen krízis (természeti csapás, ipari katasztrófa, járvány, háború stb.) ér egy országot, akkor az mozgósítja erőforrásait a krízis leküzdése érdekében. A mozgósítható erőforrások (munkaerő, termelő és szolgáltató üzemek, gépek, eszközök, járművek, ingatlanok, készletek, infrastruktúra, természeti erőforrások stb.) összességét védelemgazdasági potenciálnak nevezzük. Ezen belül a közvetlenül katonai célra felhasználható erőforrásokat katonai potenciálnak.
A védelemgazdasági potenciál két dimenzióra bontható. A statikus részt az aktuálisan meglévő erőforrások (kiképzett katonák, termelő üzemek, meglévő készletek, eszközök, infrastruktúra stb.) jelentik, amelyek mozgósítása pusztán jogi kérdés. A dinamikus rész az a képesség, amellyel a társadalom és a nemzetgazdaság pótolni tudja az előzőekben keletkezett veszteséget.
Hiszen ahogy e cikk elején leírtam, a katonák egy jó része elesik, az eszközöket kilövik, a készletek elfogynak, az infrastruktúra megrongálódik vagy megsemmisül.
Azaz nem az dönti el a háborút, hogy a haderőben lévő tüzér mennyire jól képzett, hanem az, hogy aki majd a helyére lép, az mennyire jól tudja átvenni a feladatát.
Nem az dönti el a háborút, hogy milyen haditechnikai eszközünk van, hanem amikorra majd azt kilövik, milyet tudunk helyette biztosítani. És hogyan vagyunk képesek helyre hozni a lebombázott hidat, erőművet, olajfinomítót stb. A védelemgazdasági potenciál dinamikus dimenziója nyeri meg a háborút.
Ezt ma divatos kifejezéssel gazdasági-társadalmi rezilienciának is nevezzük, amely magába foglalja a gazdasági dimenziót (védelmi ipari értékláncok megléte vagy azokhoz történő nemzetközi hozzáférés lehetősége, nemzetgazdaság túlélőképességének szintje, védelmi innovációs képességek mértéke stb.), az államigazgatási dimenziót (védelmi felkészítés tervezettsége, szervezettsége, begyakorlottsága és kreativitása, nemzetgazdasági tartalékok és rögzített ipari kapacitások megléte stb.), valamint a társadalmi dimenziót (humán tőke képzettsége, tudása, innovációs képessége, újítások és modern technológiák iránti nyitottsága, fizikai és mentális egészsége, döntéshozatali önállósága, honvédelem iránti elkötelezettsége és eltökéltsége, műszaki, katonai-műszaki és katonai alapismereteinek szintje stb.).
Láthatjuk, hogy a rezilienciának rengeteg összetevője van, melyet legkönnyebben az alábbi ábrával foglalhatunk össze:
Azaz a honvédelem nem egy önálló entitás az országban, hanem a társadalmi-gazdasági rendszer szerves része. Ennek a komplex rendszernek az elemzése nagyon hosszú lenne, azonban két alapvető következtetést levonhatunk belőle. Az egyik az, hogy hosszú távon a gazdasági képességek szintje határozza meg a katonai képességek szintjét is, hiszen a háború sikeres megvíváshoz komplex rendszerek, eszközök és anyagok elképesztően széles tárháza szükséges, amelyet csak a gazdaság képes biztosítani a haderő számára. Azt pedig ma már minden közgazdász jól tudja, hogy a gazdaság versenyképessége a társadalom olyan – fentebb is felsorolt – jellemzőin alapul, mint tudás, innovativitás, nyitottság, különböző kulturális viselkedési szokások, értékek és tradíciók, mentális és fizikai egészség stb.
A másik következtetés az, hogy mivel a technológiai fejlődés következtében mind a civil mind a katonai rendszerek jelentősen komplexebbé váltak, és a globalizáció következtében a termelési és szolgálgatási értékláncok jelentősen transznacionalizálódtak, ami jelentősen nehezíti a gazdaságmozgósítást, lévén mind a gazdasági teljesítmény, mind a katonai potenciál importfüggősége megnőtt még a világ legnagyobb országaiban is, egyre fontosabbá válik a szövetségi rendszerek szerepe. Hiszen az előzőek miatt egy háborúzó ország önmagában egyre kevésbé lesz képes gazdasági szerkezetét a háborús cél érdekében átrendezni (értsd autó helyett mondjuk harckocsit, búvárszivattyú helyett mondjuk orvosi műszereket gyártani), valamint az elveszett eszközöket, a lerombolt infrastruktúra elemeket, a kifogyott készletek pótolni.
Összefoglalásként talán csak azt a kérdést tudom ideírni, amit egy amerikai kadét tett fel miután végighallgatta a védelemgazdaságtan kurzust: Százados úr, akkor ha mondjuk van 1 millió dollárom, és az ország biztonságát akarom erősíteni, akkor mire költsem azt?
Remélem, a cikket végig olvasva mindenki számára egyértelművé vált a válasz:
Ha éppen közvetlen háborús fenyegetés van, akkor vegyen belőle drónokat és harckocsikat. Ha nincs ilyen, akkor fordítsa óvodára és általános iskolára. Hiszen a honvédelem ereje ott, a társadalom általános tudásszintjének kialakításával kezdődik.
| A szerző százados, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző karának egyetemi docense. |
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.