Martin Hengel történész egyenesen a késő középkori Európa svájci zsoldosaihoz (a kor elitkatonáihoz) hasonlítja az ókori Közel-Kelet zsidó harcosait.
A bibliai és történeti szövegek részletes beszámolót nyújtanak a zsidó nép évszázados küzdelmeiről, az ősatyáktól kezdve, a honfoglaláson és bírák korán át, egészen Júda és Izrael királyságainak bukásáig. A zsidó harcosok működési területe azonban nem feltétlen korlátozódott kizárólag Júdára és Izraelre. Egy izraeli hadtörténész szerint ezt bizonyítja a király-törvény (5Mózes 14-20.) több rendelkezése is.
„[A király] ne szerezzen magának sok lovat és ne térítse vissza a népet Egyiptomba, azért hogy szaporítsa a lovakat; mert az Örökkévaló azt mondta nektek: ne térjetek többé vissza ezen az úton.”
A király-törvény egyrészt azért parancsolta meg Izrael királyainak, hogy ne tartsanak fel állandó lovasságot, hogy semmi esetre se legyen túl nagy hatalmuk a nép felett. Haggai Olshanetsky P. Korngrun izraeli hadtörténészre hivatkozva azonban azt állítja, hogy a bibliai korlátozásra azért lehetett még szükség, hogy megakadályozzák a zsidó újoncok egyiptomi lovakra való cserélését. A törvény szerinte ugyanis azt bizonyíthatja, hogy a korai ókor időszakában a szomszédos hatalmak részéről bevett gyakorlatnak számított a zsidó katonák zsoldosként való alkalmazása.
A bibliai szövegek alapján, a király-törvény rendelkezései Salamon király uralkodása idején már nem sokat nyomhattak latba: az egységes Izrael utolsó királyának hadseregében csaknem 1400 harci szekér (az ókor harckocsija) és 12 ezer ló szolgált, amelyeket külön erre a célra kijelölt városokban állomásoztattak (1Királyok 10:26). És hogy honnan szerezte be Salamon „megszabott áron” a lovakat és a harci szekereket? Természetesen Egyiptomból, amelyre a király-törvény kifejezetten figyelmeztetett. Salamon azonban nemcsak importálta a kor „legmodernebb fegyvereit”, hanem a busás haszon reményében kereskedett is velük, tovább adva őket a hettita és arám királyoknak (1Királyok 10:28-29). Salamon halála után királysága kétrészre szakadt, és kezdetét vette Izrael és Júda küzdelme az asszírok, később pedig a babiloniak ellen.
Az i. e. nyolcadik század végére Izrael királyságát meghódították az asszírok. A lakosság jelentős részét deportálták és szétszórták a birodalom hatalmas területein. Szamária (Izrael fővárosa) elfoglalásáról azóta számos történeti bizonyíték került elő, amelyeken II. Sarrukín (Szárgon) megemlékezett a hódításairól:
„Megostromoltam és elfoglaltam Szamária városát. Foglyul ejtettem 27 290 embert, akik ott éltek. Kialakítottam belőlük egy 50-es (más források 200-at említenek) szekeres egységet, a többit pedig hagytam, hogy a saját képességeik szerint járjanak el.”
Az asszírok előszeretettel sorozták be a meghódított népeket, sokszor a legyőzött ellenség hadseregének komplett egységeit integrálva a birodalmi haderőbe. Olshanetsky szerint a tény, hogy Sarrukín külön megemlékezett arról, hogy izraeli harci szekeres egységet állított fel, arra enged következtetni, hogy ez időben az izraeliek magasan képzettek voltak a „harckocsizás” művészetében, amely képességre az asszír uralkodók is igényt tartottak.
Olshanetsky kutatásai során arra jutott, hogy a Sarrukín által felállított izraeli harci szekeres egység a második legnagyobbnak számított a korabeli asszír hadsereg lovas egységei között, és a legnagyobb harci szekeres alakulatnak a birodalmi seregben. Mindez szerinte azt jelenti, hogy a megbízhatónak tartott izraeli „harckocsizók” igencsak kiemelt szerepet kaptak a birodalom határainak védelmében. Sarrukín győzelmi beszámolójának második fele („a többit pedig hagytam, hogy a saját képességeik szerint járjanak el”), pedig arra utalhat, hogy az izraeli katonák nem kizárólag az „elit egységekben” szolgáltak, hanem a birodalmi sereg más részeiben is hasznát vették tudásuknak.
A hódítások utáni deportálások „szokását” az Asszír Birodalmat elfoglaló babiloniak is átvették, így került a legyőzött Júda népe is a távoli Babilonba. Mordechai Gichon hadtörténész szerint ugyanakkor „a babiloni hódítás nyomán Júdából elhurcoltak és kitelepültek még idegen földön, új otthonaikban is megőrizték harci szellemüket”.
Gichon és a kutatók többsége szerint is a zsidó diaszpóra gyors elterjedésének a Földközi-tenger keleti felén az önkéntes és kikényszerített zsoldos katonai szolgálat lehetett az egyik oka.
A kutatók úgy vélik, hogy később Kürosz perzsa király is éppen a harci képességeik miatt engedélyezte és támogatta a Babilonba hurcolt júdeaiak visszatérését hazájukba.
A hadi ügyekben való jártasságuk miatt a zsidó katonákért azonban nem csak Asszíria és Babilon urai versengtek. Júda királyságának eleste után számos júdeai – akit nem hurcoltak el Babilonba – Egyiptomba menekült, ahol a fennmaradt történeti források szerint sokan katonaként keresték tovább kenyerüket. Jó példa erre a Nílus-partján fekvő Elephantiné szigetén található zsidó katonai település esete: a XIX. század végén feltárt elefantinéi tekercsekből kiderül, hogy a város helyőrsége teljes egészében zsidókból állt. Régóta folyik a vita arról, hogy az ottani zsidó közösség az első Szentély i. e. 586-ban történt lerombolása előtt vagy után jött-e létre, de kétségtelen, hogy a helyőrség teljes egészében zsidókból állt, és az egyiptomi királyokat szolgálta. Amikor Egyiptom perzsa uralom alá került (i. e. 525), az elefantinéi zsidók hűséget fogadtak új uraiknak, és a távoli núbiai határon lévő szigetet egészen III. Alexandrosz (Nagy Sándor) 333-as hódításáig védték megszakítás nélkül.
Josephus Flavius zsidó történetíró szerint a zsidók nem hagytak fel a katonáskodással azután sem, hogy Alexandrosz meghódította a Perzsa Birodalmat.
Előszeretettel toborozta őket hadseregébe a fiatalon elhunyt hadvezér és utódai is.
Josephus azt állítja, hogy a makedón hódító a perzsák felett Isszosznál aratott győzelme után akarta először a zsidókat is beolvasztani a hadseregébe. Alexandrosz ennek érdekében üzenetet küldött a zsidóknak, de azok visszautasították ajánlatát, a perzsa királyhoz való hűségükre hivatkozva. Sándor folytatta dél felé tartó hadjáratát, elfoglalta Tíruszt és Gázát, majd Jeruzsálem felé vonulva ismét felszólította a zsidókat, hogy csatlakozzanak hozzá. Ezúttal a zsidók azonban már elfogadták a makedón hadvezér ajánlatát, és sokan csatlakoztak seregéhez.
Josephus megemlíti, hogy a Nagy Sándor által alapított Alexandria zsidó polgárai a városban élő görögökkel azonos jogokat élveztek, amelyet a zsidók nem mással, mint katonai szolgálataikkal érdemeltek ki.
Josephus a görög Hekataioszra hivatkozva beszámolt még egy Nagy Sándor seregében szolgáló különleges képességű zsidó harcosról is:
„Mi, zsidók, Alexandrosz király mellett, és utána az utódaival együtt mentünk, mint segédcsapatok […] [Hekataiosz] szavai a következők voltak: „Amikor én magam a Vörös-tenger felé tartottam, követett minket egy férfi, akit Meshulamnak hívtak: ő volt az egyik zsidó lovas, aki minket vezetett. Nagy bátorságú ember volt; erős testalkatú; és mindenki szerint a legügyesebb íjász, akár a görögök, akár a barbárok között. Ez az ember pedig, amikor az emberek nagy számban haladtak az úton, és egy bizonyos madárjós kérésére mindannyian megálltak, megkérdezte, hogy miért álltak meg? Erre a jós megmutatta neki a madarat, amellyel jósolt, és azt mondta neki, hogy ha a madár ott marad, ahol van, akkor mindenkinek meg kell állnia; de ha felkel, és továbbrepül, akkor tovább indulhatnak ők is; ha pedig visszafelé repül, akkor nekik is vissza kell menniük. Meshulam erre már nem válaszolt, hanem felhúzta az íját, rálőtt a madárra, és eltalálva megölte azt. Mivel pedig a jós és néhányan mások nagyon megharagudtak és káromlásokat szórtak rá, így válaszolt nekik: Miért vagytok olyan bolondok, hogy ezt a szerencsétlen madarat a kezetekbe veszitek? Mert hogyan adhatna nekünk ez a madár hiteles információt a mi menetelésünkről; aki nem látta előre, hogyan mentheti meg magát;
mert ha előre tudta volna, mi lesz a jövő, nem jött volna ide, hanem félt volna, nehogy Meshulam, a zsidó rálőjön, és megölje.”
Alexandrosz halála után hadvezérei felosztották egymást között a birodalmat, hogy aztán végnélküli háborúkat vívjanak egymással. Júdea birtoklásáért a Ptolemaida Birodalom (Egyiptom), és a Szeleukida Birodalom feszült egymásnak. Elhelyezkedése miatt Júda földje mindkét hatalom számára kitűnő felvonulási területet jelentett a másikkal szemben, ezért egyikük sem akarta riválisa uralma alatt tudni. A ptolemaida és szeleukida seregek így aztán az i. e. harmadik és második században újra és újra összecsaptak.
Mindkét oldalon szolgáltak zsidók, akik kiváló és hűséges zsoldosoknak számítottak, amiért nagyra tartották őket. Olshanetsky szerint a Makkabeus-felkelés – amely végül elvezetett Júdea szeleukidáktól való függetlenedéséhez – sikerei is annak voltak köszönhetőek, hogy a zsidó felkelők alaposan ismerték a hellenisztikus hadseregek felépítését és az általuk alkalmazott harcmodort. Júdás Makkabeus is az egyik szeleukidákkal vívott összecsapás előtt, egy Babilóniában vívott győztes csatára emlékeztette embereit, amelynek során nyolcezer (!) zsidó és négyezer makedóniai nézett farkasszemet a többszörös túlerőben lévő galata sereggel (2Mak 8:20).
A csatában résztvevő zsidók részaránya és nagy száma arra enged következtetni, hogy a korban legütőképesebbnek számító hellenisztikus seregek szívesen látták soraikban és alkalmazták tömegesen a zsidó harcosokat.
A ptolemaida seregekben szolgáló zsidók közül néhánynak sikerült egészen a legmagasabb rendfokozatig eljutnia. III. Kleopátra például i. e. 103-ban két zsidó tábornokot nevezett ki hadserege élére, amelyet a Hasmóneusok (Júda) királyságának megsegítésére küldött, hogy visszaverjék a trónbitorló IX. Ptolemaiosz erőit.
Ahogyan azt láthattuk, a királyság korszakától kezdve egészen a hellenisztikus korszak végéig a zsidók hűséges és jól képzett katonák hírében álltak a Közel-Keleten. Martin Hengel történész egyenesen a késő középkori Európa svájci zsoldosaihoz (a kor elitkatonáihoz) hasonlította a zsidó harcosokat, akiknek hozzáértését széles körben elismerték.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
