Műbalhé ellenére méltó holokauszt-konferenciával emlékeztek Randolph L. Brahamre

A magyar holokauszt legújabb kutatási eredményeinek adott platformot a Clio Intézet múlt heti konferenciája, amelyet a magyar származású történész, Randolph L. Braham születésének 100. évfordulójára szerveztek. Közel 30 előadás jutott a kétnapos rendezvényre, amely ismert tudósok személyeskedő vitáitól sem volt mentes.

A Clio Intézet Budapest Főváros Levéltárába szervezett eseményén olyan új kutatási eredmények bemutatását hirdették meg, amelyek a két világháború közötti antiszemitizmust, a magyar holokauszt esemény-, politika-, emlékezet- és társadalomtörténetét, illetve nemzetközi vonatkozásait elemezték.

A kétnapos programon összesen 29 előadó tíz témakörben ismertette gondolatait, és a rendezők egy kerekasztal-beszélgetést is szerveztek.

A pár éve egy fiatal – harmincas, negyvenes éveikben járó – történész generáció tagjai által alapított Clio Intézet társ-ügyvezetője, Gellért Ádám megnyitó beszédében kiemelte, hogy nyilvános felhívásukra „rekordszámú” jelentkező küldte el előadás-tervezetét.  Szerinte ez is mutatja, hogy a téma továbbra is sokakat érdekel.

„Minden magyar holokauszt-kutató Braham professzor gúnyájából nőtt ki”

– fogalmazott Gellért, aki maga is korábbi ösztöndíjasa volt a 2018-ban elhunyt, és idén 100 éve született világhírű kutatónak, akinek méltatásában a konferencia egyik főszervezője azt hangsúlyozta, hogy Braham eredetileg politikatudományt tanult és oktatott, és csak később, szívügye miatt kezdett el a holokauszttal foglalkozni.

Oktatóként, konferenciaszervezőként és a fiatal kutatók támaszaként nagyon sokaknak segítette pályáját.

– tette hozzá Gellért Ádám.

A program első napjának nyitószekciójában a zsidótörvényekről hallhatott a publikum. Bajcsi Ildikó, a Clio Intézet kutatója a magyar deportálások egyik fő felelősének, Jaross Andor belügyminiszternek az 1938-as első bécsi döntést követően megváltozott antiszemitizmusát elemzte, majd Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa, Lugosi András a fajgyalázás fogalmának a magyar büntetőjogba való bevezetéséről értekezett. Lugosi szerint

az 1941-es fajvédelmi törvénnyel a magyar törvényhozásban már nem csak a szélsőjobboldal, de a többség is „jogi-gettót” akart a zsidókkal szemben.

Pritz Pál, a Magyar Tudományos Akadémia doktora a Kállay-kormány zsidópolitikájáról megtartott előadásában Braham munkájának méltatása mellett  arról beszélt, hogy a legújabb történészi kutatások szélesebb körű megismertetése – például ilyen konferenciákkal formájában – már a holokauszt új eredményeinek minősülhetnek.

A konferencia nagytermét szinte teljesen megtöltő publikum ezután egy kevésbé szaktudományos témával, az embermentőkről szóló három előadással találkozhatott. Izgalmasnak és helyenként lebilincselőnek is tűntek Kelbert Krisztina, Tulok Péter és Szabó Krisztián prezentációi. Kelbert, a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum Történettudományi Osztályának muzeológusa egy abszolút kuriózummal szolgált: Bencze József orvos publikálatlan memoárjában vizsgálta azt, miként segítette egymást a vészkorszak 15 hónapos megpróbáltatásai alatt egy apa és fia.

Tulok Péter, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatalának tudományos kutatója és Szabó Krisztián, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza egymástól függetlenül ugyan arról a személyről, az örmény származású Ara Jeretzianról adtak elő.

Jeretzian – nyilas kapcsolatainak is köszönhetően — mintegy 400 ember életét mentette meg Budapesten 1944-ben. A Világ Igaza kitüntetettjének különleges története máig méltatlanul ismeretlen a nyilvánosság előtt.

Amíg Szabó előadásában egy új és látványos történeti hálózatelemzés lehetőségeinek keretében ismertette Jeretzian tetteit, addig Tulok arról számolt be, hogy az örmény férfi – a konferencián személyesen is megjelent — fiához írt élettörténetének  kiadását tervezik.

A sikertörténetek után az emlékkonferencia első délutánjának legemlékezetesebb szekciója a deportálásokról szóló másfél óra volt. Nem csak azért, mert Gellért Ádám kisebbfajta tudományos szenzációnak is beillő előadásában feltárta, hogy

első megmaradt magyar hivatalos iratként már 1944 május elején ismert volt célállomásként Auschwitz a Magyar Államvasutak központi szakigazgatóságánál,

de ebben a szekcióban hallhattuk azt is, ahogy két tudós személyeskedő performanszának keretében az egyik (Karsai László) történelem-hamisítónak bélyegezte meg a másikat (Magyarország korábbi külügyminiszterét és washingtoni nagykövetét, Jeszenszky Gézát).

Az utóbbi esetet Gellért egy későbbi szünetben a Neokohnnak adott – a következő napokban megjelenő — interjújában „műbalhénak” nevezte. Az biztos, hogy az ismert holokauszt-szakértő Karsai előre eltervezte, hogy a nyilvánosság előtt hozza kényelmetlen helyzetbe Jeszenszkyt, hiszen hozzászólásában egy több oldalas levél felolvasásával adott nyomatékot annak, hogy továbbra sem tartja helyénvalónak a korábbi politikus Horthy-rendszerrel és a holokauszttal kapcsolatos nézeteit.

(Kettejük afférja évekkel ezelőttre vezethető vissza, amikor is a felek több ízben is a nyilvánosság csatornáin keresztül adtak hangot ellenérzéseiknek. Elsőként épp 10 éve Karsai vádolta meg rasszizmussal a diplomatát, annak egy romákkal kapcsolatos megjegyzése miatt, majd később Horthy Miklósnak a zsidóság deportálásával kapcsolatos felelősségének megállapításában ütköztették nézeteiket.)

Habár Karsai és Jeszenszky a plénum előtt személyeskedő szóváltása kultúrált módon kivitelezett intellektuális csörtének is beillett, nem biztos, hogy ez az emlékkonferencia a legjobb platform volt mindehhez.

Jeszenszky különben szintén saját maga jelentkezett a konferenciára, de meglehetősen diplomatikus módon járta körül — Mítosz-e a deportálások 1944. július 6-i leállítása? című – előadásának témáját. Bevezetőjében azt hangsúlyozta, hogy történészként és politikusként is mindig mélyen megérintette a magyar holokauszt, és úgy véli

„Minden magyar embernek át kell éreznie a holokausztot, mert ez minden magyar ember tragédiája”.

Végig feltűnően óvatosan fogalmazott, tézisek helyett inkább több Horthy felelősségét firtató kérdéssel szólította meg a hallgatóságát is. („Hogy írhatta alá a zsidótörvényeket? Sejthette-e a deportálások végállomását?”) Talán azt is sugallta, hogy a kormányzónak igenis lehetett ismerete Auschwitzról. Ezzel együtt azt állította, hogy Horthy végül július elején mégiscsak leállíttatta a deportálásokat, segítve a fővárosi zsidóság elhurcolásának megakadályozását.

A jelenleg a Corvinus Egyetem, egyetemi magántanáraként óraelőadó 80 éves Jeszenszkynek válaszában Karsai hosszas eseménytörténeti krónikát idézve azt mondta, hogy Horthy nem leállította, csupán átmeneti időre felfüggesztette a zsidók deportálását.

A szenvedélyes szekció után a délutánra jóval több pragmatikusabb ismertető maradt: Urbancsok Zsolt, a Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád-Csanád Megyei Levéltárának osztályvezetője  a makói ,,zsidókérdés megoldásának” mechanizmusát, Végső István, a Clio Intézet kutatója pedig a kiskunhalasi zsidó tanács háború utáni pereskedésének történetét vázolta fel. Ezután módszertanokról, elméletekről folyt szakmai diskurzus, amely egy kerekasztal-beszélgetésben csúcsosodott ki.

Utóbbin részt vett a Pávai utcai Holokauszt Emlékközpont (HDKE) nemrég elköszönt igazgatója, Kovács Tamás is, aki ma már a Nemzeti Közszolgálati Egyetem egyetemi docenseként dolgozik. A Gellért Ádám vezette panelben Kovács mellett részt vett a Fóris Ákos, Végső István (mindketten a Clio Intézet történészei), és Klacsmann Borbála, a University College Dublin posztdoktori kutatója.

Utóbbi egyik markáns megállapításában azt vetette fel, hogy ellentétben más országok példáival, Magyarországon egyik felsőoktatási intézményben sincs önálló holokauszt kutatási központ. Szerinte ez egy orvosolandó hiátus.

„Szervezett holokauszt kutatás nincs Magyarországon”

– tette hozzá Gellért, akinek ez a gondolat már régi vesszőparipája. Ezzel kapcsolatban azt a példát hozta fel, hogy ma a washingtoni Holokauszt Múzeum milliónyi digitális dokumentuma között hatékonyabban és gyorsabban lehet kutatni a magyar zsidókkal történt tragédia részleteit mint hazai levéltárakban.

Ez az érv különösen érinthette a Páva utcai HDKE-t több mint három évig vezető Kovács Tamást, aki szerint az egyik alapkérdés az, hogy

vajon a magyar állam mennyire akar szembenézni a saját múltjával?

Kovács arról is beszélt, hogy a HDKE működési és fenntartási szerkezete miatt eleve korlátozott lehetőségekkel rendelkezhet, ezért sem tudott mindezidáig meghatározó kutatói központtá válni. Az intézmény működési költségvetése arra elegendő, hogy az állandó kiállítást be tudják mutatni – sarkosított Kovács, aki szerint hasonló tények mellett bizonyos hivatali szemlélet sem könnyíti meg hazai kutatók sikeresebb nemzetközi tudományos előmenetelét.

Végső István azt vetette fel, hogy a második világháború helytörténeti munkáira jellemző egyfajta pontatlanság, amely abból eredhet, hogy nem kellő alapossággal kutatták a helyi levéltárak dokumentumait. Szerinte ezért van az, hogy sok hibával szerkesztődtek korábbi tanulmányok, amelyek helyett itt lenne az ideje újabbakat írni.

„Társadalmi tudatunk problémái tükröződnek a történelemírásbéli problémáinkkal”

— fogalmazott Pritz Pál a kerekasztal-beszélgetés egyik hozzászólásában, amely lezárta a konferencia első napját.

Másnap mintha már kevesebb érdeklődő figyelhette a két világháború közötti időszak társadalmi vetületét és az antiszemitizmust elemző délelőtti előadásokat. A szélsőjobboldal kereszténységének kialakulását vette górcső alá Fazekas Csaba, a Miskolci Egyetem docense. Az 1920-as évek esettanulmányaiból idézve Fazekas megállapította:

a korábbi évtizedek liberalizmusából való kiábrándulás szülte „új nemzetfogalmi kísérlet” kirekesztő volt, mert nem azt kérdezte, hogy ki a magyar, hanem azt, hogy ki a nem magyar. 

Ráadásul ez a szélsőjobboldali kereszténység nem vallási alapú volt, hanem társadalomkritikai alapon – főleg a zsidóság ellen — szerveződött. Céljaihoz nem kellett a keresztény egyház, elég volt néhány olyan praktizáló egyházfi, mint például Prohászka Ottokár püspök.

 A háború kellős közepén, 1943-ban forgatták Magyarországon a legtöbb filmet, és ekkor volt a legtöbb, 765 a budapesti divatszalonok száma — ezek 90%-a zsidó tulajdonban volt.

— állípította meg Fejes Katalin előadásában. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem doktorandája a zsidó tulajdonban lévő pesti divatszalonok társadalmi kapcsolatait mutatta be a Horthy-korszakban. Szerinte az 1938-as „őrségváltás” – az ún. első zsidó törvény jogfosztásai —  nem érintette a szalonok tulajdonosi szerkezetét, és különös ellentmondás, hogy a háború éveiben a zsidóság ellehetetlenítését kivitelező jogi arisztokrácia tagjaiból váltak a szalonok fő megrendelőivé.

A konferencia későbbi szekcióiban szó volt a háború magyar katonák által elkövetett atrocitásairól, a zsidó vagyonról, a sajtóról, és a holokauszt emlékezetéről is.

Kiemelkedően érdekes volt Fóris Ákos (Clio Intézet) a megszállt ukrán területek zsidó lakosságát érő honvédségi embertelenségeket taglaló prezentációja, de Kosztyó Gyula (Clio Intézet) a Kárpátalján 1944-ben elkobzott zsidó készpénzek  bonyolult történetét elemző előadásában is sok újdonság derült ki. Kosztyó ukrán levéltárakban végzett hosszas kutatásainak eredményeként arra a következtetésre jutott, hogy a sokszor káoszt tükröző kifosztási módszerek ellenére is

a 90-95 ezer Kárpátalján gettósított zsidótól a magyar és a német karhatalom a magyar közigazgatás közreműködésével összesen csaknem 6.8 millió pengő készpénzt kobozhatott el.

Jakab Attila a HDKE munkatársa a Horthy-korszak sajtójának elemzésében azt emelte ki, hogy már Lőw Immánuel szegedi rabbi 1920-as – a sajtó hathatós közreműködésével megvalósult – karaktergyilkossága, majd bebörtönzése a média zsidók elleni hadjáratának korábban nem látott mértékeit vetítették elő. Jakab szerint a Bethlen-kormánnyal ugyan némi konszolidáció következett, de 1937-ben, Darányi Kálmán miniszterelnök szegedi beszédével ismét „átszakadt a gát”, és onnan már beindult a „mainstream zsidózás” a hazai sajtóban.

Ezzel a mentális mérgezéssel a sajtó módszeresen beágyazott a társadalmi közönynek, és az agymosás sikerrel hatott ki a társadalomra

— vélekedett.

A kétnapos konferencia végére jutott a holokauszt emlékezetével kapcsolatos szekció, amelyben Mezei Hanna, az Eötvös Loránd Tudományegyetem doktoranda a rákoshegyi zsinagóga példáján mutatott rá a zsinagógák és egyéb épített örökségek szerepére.

Venyercsán Dávid a Pécsi Tudományegyetem doktorandusza a zsidóság elfelejtésének traumatikus motívumait elemezte Fejes Endre Rozsdatemető című regényében, Izsák-Somogyi Katalin, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandája pedig a magyar holokausztot az európai és a magyar emlékezettörvények tükrében értelmezte. Jogfilozófiai okfejtésében több ponton is rámutatott arra, hogy a szabályozásokkal egyes országok kormányai a szégyen vagy éppen a büszkeség érzéseit tudják közvetíteni rendelkezéseikben.

Izsák-Somogyi mintha azt sugalta volna, hogy hazánkban inkább a szégyen érzete a valószínűbb, bár eléggé beszédes, hogy

a magyar Alaptörvényben a Nemzeti Emlékezet Bizottságáról szóló passzusban a holokausztra való utalás elmarad, ellenben a kommunista diktatúrával kapcsolatos emlékezet állami megőrzése szerepel.

Ha ennél kimerítőbben is érdekli a konferencia, a szervező Clio Intézet honlapján és Facebook oldalán is hamarosan elérhető lesz az összes előadás teljes egészében.