Sokan a legszörnyűbb körülmények között is igyekeztek követni a Tóra parancsait. A történetről a Jewish Star alapján a zsido.com számolt be.
Egy fiú, akit Jáákovnak hívtak, élete tizenharmadik évében került Auschwitzba. A barakk vezetője a napi kenyér- és levesadag kiosztását bízta rá. Életmentő feladat volt, ami gyakran komoly nehézségek elé állította a fiút. Egy nap, amikor az adagokat készítette elő, valaki kívülről dörömbölni kezdett a barakk ajtaján. Jáákov óvatosan kilesett: egy kiéhezett zsidó állt előtte, akiben felismerte a környék egy híres rabbiját. Mielőtt belefoghatott volna annak a magyarázatába, hogy miért nem adhat neki külön kenyeret, a rabbi, aki nagyszerű tóratudós hírében állt, belekezdett a mondandójába:
„Tudod, fiam, hogy ma este kezdődik szukkot ünnepe. Feltétlenül szükségem van két teljes vekni kenyérre, mielőtt még belevágnál, hogy teljesíthessem a szukkában ülés micváját. Adj nekem két veknit egy kis időre, csak addig, amíg elmondom az áldást és leharapom a saját kis részemet a kenyérből. A többit sértetlenül visszahozom neked.”
A fiú megdöbbent: nem elég, hogy ez a neves rabbi két kenyeret akar tőle, de még azt is tervezi itt, ebben a földi pokolban, hogy megtartja a szukkában ülés micvját?
Egy egész vekni kenyeret kérni Auschwitzban olyan volt, mintha valaki egymillió dollárt kért volna kölcsön! Ráadásul a fiú a kölcsönzéssel a életét is kockára tette volna: ha a rabbit elkapják, mindkettőjüket megölik.
A férfi azonban nem tágított. Szukkája már volt: a magyarországi zsidók több százezres transzportja rengeteg új barakk felépítését tette szükségessé és
a felfordulásban sikerült egy pár ágat szereznie és egy félig már felépített szerkezet tetején elhelyeznie.
Ennél többet, kóserebbet természetesen akkoriban elképzelni sem lehetett, és a rabbinak feltett szándéka volt, hogy ha már eddig eljutott, akkor használni is fogja az építményt. Hogyan lehet teljesíteni a szukkában lakás micváját? Azzal, hogy az ember ott alszik és ott eszik. Mivel az alvás teljes mértékben kizárt volt, az evést kellett megoldania. A lakomához azonban két érintetlen veknire volt szüksége… A fiú végül ráállt a dologra, de csak azzal a feltétellel, hogy ő is a rabbival tarthat.
Most a rabbin volt a bizonytalankodás sora. Nem elég, hogy a saját életét kockára teszi azzal, hogy takarodó után a barakkok közt mászkál két kenyérrel a hóna alatt, ráadásul most már a fiú is ragaszkodik ugyanehhez.
De végül megtették: néma csöndben kiosontak a barakkból, el a sebtében összedobott sátorig. Leültek, halkan áldást mondtak, letörték a maguk részét, ettek és már vissza is tértek a saját barakkjukba. Isten vigyázott rájuk: senki sem látta meg őket.
Jáákov évekkel később, amikor megkérdezték tőle, hogy minek tulajdonítja a túlélését, így felelt: „Egyetlen oka volt. Az a szukkot, amit Auschwitzban töltöttem.”
