Másfél évszázaddal ezelőtt Oroszország elvesztett egy olyan háborút, amelyet meg kellett volna nyernie.
Az ukrajnai háború augusztus 24-én éri el évfordulóját, amikor hat hónapja tart egy olyan konfliktus, amelynek végét még mindig nem látjuk. Ted Widmer a Guardianban megjelent cikke elején felhívja a figyelmet arra, hogy Ukrajna kapcsán Vlagyimir Putyin szívesen von párhuzamot a második világháborúval, de véleménye szerint a legjobb párhuzam a jelenlegi helyzettel valószínűleg inkább a krími háború, amely két és fél évig, 1853-tól 1856-ig tartott, míg a kimerült hadviselő felek békeszerződést nem kötöttek.
Az alulteljesítő orosz hadseregnek nem sikerült elérnie egyetlen célját sem. De a törökökkel szövetségre lépő britek és franciák is csalódottak voltak.
„Levonhatunk-e tanulságokat a krími háborúból napjainkra vonatkozólag?”
– teszi fel a kérdést a New York-i Macaulay Honors College tanára.
A válasz szerinte igen, és tanulságokat öt pontban foglalta össze.
I. A háborúk másképp végződnek, mint ahogyan kezdődnek
„A háborúban, jobban, mint bárhol máshol, a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azt várjuk”
– írta Carl von Clausewitz, neves porosz katonai gondolkodó.
1853-ban kevesen számítottak háborúra.
Amikor mégis bekövetkezett, a legtöbb előrejelzés vele kapcsolatban pontatlannak bizonyult, beleértve azt is, hogy az orosz hadsereg legyőzhetetlen, különösen, ha az anyaország közelében harcol.
II. A rosszul kiképzett katonák rosszul harcolnak
A krími háború előtt Oroszország hatalmas hadseregétől egész Európában rettegtek. De gyengesége hamarosan nyilvánvalóvá vált.
A demoralizált csapatokkal, sok fiatal sorkatonával és földnélküli jobbágyokkal Oroszország a legtöbb ütközetét elvesztette, és a konfliktus után katonai hírneve romokban hevert.
Fegyvereinek minősége messze elmaradtak a britek és a franciák fegyvereitől, akiknek gőzzel hajtott fregattjaik és nagy távolságokra is pontosan tüzelő puskáik voltak.
Widmer megjegyzi, hogy ezen előnyök ellenére a szövetséges győzelemnek nagy ára volt, és a súlyos taktikai hibák miatt a franciák és a britek is több tízezer embert veszítettek, akiknek többsége betegségben halt meg.
III. Nehéz megvívni egy népszerűtlen háborút
A fényképezőgép és a távíró feltalálása lehetővé tette, hogy a korábbiakhoz képest újfajta módon tudósítsanak a krími háborúról.
Egy brit fotós, Roger Fenton, aki egy mobil sötétkamrává alakított borszállító kocsiból dolgozott, lenyűgöző tisztaságú képeken tudta megörökíteni a háború történetét. Az újságírók a frontról készítettek tudósításokat, így a londoni és párizsi olvasók a karosszékükből is átélhették a háborút.
„Mindez segített növelni a támogatást, amikor a háború jól ment, de ugyanígy növelte a nyomást is, amikor nem ment jól”
– írja Widman.
Még az amerikai olvasók is figyelemmel kísérték a háborút, köszönhetően egy Londonban élő német riporter, Karl Marx figyelemre méltó tudósításainak, aki 113 cikket írt róla a New York Tribune számára. Marx keményen bírálta Oroszország katonai teljesítményét, rámutatva a stratégiai hiányosságokra, az alkalmatlanságára és az emberi életek teljes elpazarlására. A cárt „birodalmi baklövésznek” hívta.
„Csak egy csoda szabadíthatja ki őt azokból a nehézségekből, amelyeket büszkesége, sekélyessége és ostobasága most rá és Oroszországra zúdított”
– írta Marx.
IV. A homályos béke új problémákhoz vezet
Widmer szerint a párizsi békeszerződés 1856-ban ugyan véget vetett az ellenségeskedéseknek, de számos más problémát nem oldott meg, köztük a délkelet-európai határok ügyét sem – ami miatt a „keleti kérdés” egészen 1914-ig, az első világháborúig, gyötörte az európai vezetőket.
A napóleoni háborúk korszakát követő viszonylag hosszú béke után a krími háború a nagyhatalmi politikában is változást hozott, amelynek következtében Európában kisebb háborúk sorozata vette kezdetét a 20. század hatalmas vérengzései előtt.
V. A háborúknak távoli következményei vannak
I. Miklós cár 1855-ben halt meg. Fia, II. Sándor elfogadta a vereséget, de aztán figyelemre méltó dolgot tett.
A katasztrófa okait vizsgálva felismerte, hogy Oroszország teljesítménye a merev osztályszerkezetével és a jobbágyokra való nagyfokú támaszkodásával függött össze.
Ennek megfelelően 1861. március 3-án kiadott emancipációs rendeletével eltörölte a jobbágyságot. Pont egy nappal azelőtt, hogy Abraham Lincolnt beiktatták volna az Egyesült Államok elnökévé.
Widmer szerint Lincoln megértette az orosz precedenst, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy 1863 első napján saját emancipációs kiáltványt adjon ki.
Widmer tehát azt a következtetést vonja le ebből, hogy egy olyan háború, amelynek kezdetben semmi köze nem volt az egyéni szabadsághoz, egy évtizeddel később, egy másik kontinensen, ha csak részben is, de hozzájárult a rabszolgaság megszüntetéséhez.
Alaszka amerikai megvásárlása szerinte szintén egy másik következménye volt a krími háborúnak. A Krím után ugyanis a fiatal cár tudta, hogy nem tudja megvédeni ezt a távoli területet, ezért úgy döntött, hogy eladja egy olyan nemzetnek, amelynek reálisabb esélye volt erre.
„Ebben, és sok más tekintetben is, továbbra is egy olyan világban élünk, amelyet egy kis, többnyire elfeledett kelet-európai háború alakított”
– zárja cikkét Widmer.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.