„Joe Biden nem tud betelni az amerikai beavatkozással a világban. Bár kivonta az amerikai erőket a véget nem érő afganisztáni zűrzavarból, az Egyesült Államokat veszélyes proxy-háborúba vitte Oroszország ellen, bejelentette, hogy kész harcolni Kínával Tajvanért, és támadással fenyegette meg Iránt. Honnan szerezné meg a pénzt, ami ennyi konfliktus megvívásához szükséges? Az USA az államcsőd felé tart” – kezdi Doug Bandow, a Cato Institute kutatója az American Conservative oldalán írt véleménycikkében.
A cikk szerint a költekezés George W. Bush elnök kezdte, aki milliárdokat öntött a közel-keleti háborúkba. Barack Obama elnök a pénzügyi válság közepette hatalmas kiadásokat támogatott. Donald Trump elnök szerinte szintén költekezésre bátorította a republikánusokat.
A szerző emlékeztet, hogy még Biden Janet Yellen pénzügyminiszter is arra figyelmeztetett, miszerint „az USA adósságpályája a jelenlegi adó- és kiadási tervek mellett teljesen fenntarthatatlan”.
„A Biden-kormányzat minden nap új programokat és kiadásokat képzel el. A legújabb a Joe Manchin nyugat-virginiai szenátorral tárgyalt „Build Back Better Lite” törvényjavaslat. Ha életbe lép, annak hatása a már most is tomboló inflációt fogja gerjeszteni”
– írja Bandow.
„Szigorúan véve a kormányok nem mennek csődbe. Fizetésképtelenné válnak, újratárgyalják (vagy akár visszautasítják) az adósságot, felgyorsítják a pénznyomtatást, leértékelik a valutát, felmondják az alkalmazottak fizetését, leépítik a szociális programokat, és egyéb olyan lépéseket tesznek, amelyek nyomorba döntik a lakosságukat. Egyikük sem uralkodik továbbra is kolosszusként a világ felett, támogatva a közeli és távoli szövetségesek védelmét, beavatkozva a távoli forró pontokon, amelyek a saját népük számára nem fontosak, utasítva a világ többi részét, hogy igazodjon a diktátumaihoz, és egyébként úgy viselkedve, mint ma az USA kormánya” – sorolja a szerző.
A cikk szerint a CBO-jelentések horrorisztikus forgatókönyvekként olvashatók.
A teljes amerikai államadósság mintegy 30,6 billió dollár. Az államadósság (levonva az államháztartáson belüli hitelezést) 23,9 billió dollár, ami a GDP valamivel több mint 100 százaléka.
A világjárvány enyhítette a költségvetési nyomást, de az USA adósságának előre jelzett növekedése megállíthatatlan, és hamarosan megdönti az 1946-ban, a második világháború végén felállított 106 százalékos rekordot. Az erőteljes gazdasági növekedéssel az arány drámaian csökkent, az elmúlt fél évszázadban átlagosan 46 százalék volt, és még 2007-ben is 35 százalékon állt, mielőtt a pénzügyi összeomlás hatalmas mentőcsomagokat, támogatásokat és egyéb kiadásokat indított el.
„A kamatlábak megkezdték elkerülhetetlen emelkedésüket, mivel a Federal Reserve az infláció lassítására törekszik. A kamatfizetéseket nem lehet csökkenteni az államadósság megtagadása nélkül, ami természetesen tönkretenné Uncle Sam hitelképességét. Gyakorlatilag tehát ez a kiadás lekerül a tetejéről, így minden másra, beleértve a kül- és katonapolitikát is, kevesebb pénz marad. A szövetségi kormány egyre több kölcsönt vesz fel, hogy visszafizesse a múltbeli hiteleket” – írja a kutató.
A szerző szerint az ügynökség becslései valóban megdöbbentőek. A cikk leírja, hogy a CBO előrejelzései szerint a GDP-arányos adósság 2024-ben kezd emelkedni, 2031-ben meghaladja történelmi csúcsát (amikor eléri a 107 százalékot), és ezt követően tovább emelkedik, 2052-re a GDP 185 százalékára emelkedik.
„Ez a szám, a 185 százalék, megdöbbentő. Az olyan országok, mint Görögország, már jóval azelőtt a költségvetési falnak ütköznek, hogy elérnék ezt a szintet. Washington sokáig profitált a hatékony monetáris verseny hiányából. Ez lassan megváltozik. A világ nagy része kétségbeesetten akar alternatívát a dollárral szemben, amely jelenleg az amerikai politikusoknak egy újabb eszközt ad a politikai uralom gyakorlására. A legfontosabb, hogy azok a befektetők, akik csodálkoznak azon, hogy Amerika képes viselni a növekvő adósságterheket, valószínűleg egyre magasabb kamatlábakat fognak követelni” – írja Bandow.
Ahogy a kiadások, kamatlábak, hiányok és adósságok felfelé tartanak, mi történik a katonai kiadásokkal? – teszi fel a kérdést a cikk.
„A külpolitikai vezetés tagjai jellemzően a „nemzetbiztonság” kifejezést használják aduászként a megnövekedett katonai kiadásokkal szembeni ellenvetésekkel szemben. Minél szélesebb körű a külpolitika és minél magasabbak a kiadások, annál kevésbé meggyőző ez az érv. Ma már egyre több amerikai ismeri fel, hogy az olyan országokban, mint Afganisztán, Irak és Szíria, a csapatok fenntartásának vajmi kevés köze van Amerika védelméhez. Ahogy az Egyesült Államok költségvetési nehézségei fokozódnak, a közvélemény lelkesedése az ázsiai és európai ipari államok tehetetlen katonai függőként való kezelése iránt valószínűleg csökkenni fog. Valószínűleg egyre több amerikai fogja megkérdezni, hogy miért tesznek ők olyan sokat, hogy mások olyan keveset tehetnek” – írja a szerző.
A szerző szerint természetesen a jelentős adóemelések is egy másik lehetőség lenne a „védelmi költségvetés” finanszírozására. Az amerikai közvélemény szerinte azonban hozzászokott a sok juttatáshoz, a kényelemhez, amelyet a jelentős külföldi pénzek által lehetővé tett rengeteg adósság finanszíroz. Az adókulcsok emelése és az illetékek hozzáadása szerinte jelentős politikai ellenállást váltana ki, különösen mivel a pénz nagy része mások védelmére menne, akik sokkal kevesebbet költenek saját maguk védelmére. A „fizessünk többet, hogy a szövetségesek kevesebbet fizethessenek” nem valószínű, hogy nyerő választási szlogen lenne.
„A második világháború után Amerika a világ domináns gazdaságával rendelkezett, és képes volt elviselni a Szovjetunióval és a vele szövetséges és kliens államok garmadájával való szembeszállás szörnyű terhét. A Szovjetunió összeomlásával az USA maradt a bolygó páratlan katonai hatalma. Ezek az előnyök egyre fogynak”
– szögezi le a szerző.
„A háborúra néha szükség van, de Amerika számára ostoba, szinte komolytalan választássá vált. A terrorizmus elleni végtelen globális háború szörnyű volt, de az Oroszországgal vagy Kínával, vagy akár Észak-Koreával vagy Iránnal való konfliktus sokkal rosszabb lenne. A fenyegető adósságválságnak legalább egy jó oldala lesz: arra kényszeríti az amerikaiakat, hogy végre újragondolják az amerikai külpolitikát” – zárja a Cato Institute elemzője.
