Azzal kezdődött, hogy Izrael megpróbált izmozni Oroszországgal szemben – főként retorikában persze -, majd azzal folytatódott, hogy a kormány kemény szankciókat fontolgatott Moszkva ellen, és azzal végződött, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy így fog végződni, hogy a zsidó állam farkát behúzva távozik — írja a Szochnut körül kialakult oroszországi helyzetről véleménycikkében Ariela Ringel Hoffman, a ynet szerzője.
A Kreml, nem először, a múlt héten kijelentette, hogy kitessékeli Oroszországból a Zsidó Ügynökséget. Korábban sok szakértő azt állította, szintén nem először, hogy ez a nonprofit szervezet felesleges, különösen Oroszországban. A kára meghaladja a hasznát, és az egyetlen hihető ok, amiért életben tartják, az az, hogy azon keresztül kínálnak juttatásokat az alijázni kívánó zsidóknak.
Mindenesetre a Zsidó Ügynökség tevékenysége nem nemzeti érdek. Pláne nem olyan, amely arra kellene késztesse Jáir Lapid miniszterelnököt, hogy az orosz igazságügyi minisztériummal kerüljön összetűzésbe, és az ügynökség megszüntetésére irányuló szándékot „súlyos eseménynek” nevezze.
Ha ez nem lenne elég, Lapid nyilvános figyelmeztetést is kiadott a Kremlnek, több tucat miniszterrel hívott össze megbeszélést, és utasította őket, hogy állítsanak össze egy listát az Oroszországgal szembeni lehetséges büntetőintézkedésekről – amennyiben a héten Moszkva úgy dönt, hogy bezáratja a Szochnutot.
Legyünk egy pillanatra realisták: ugyan milyen súlyos szankciókat tudna az ideiglenes miniszterelnök és kormánya Moszkvával szemben kivetni, amelyek térdre kényszerítenék Vlagyimir Putyin orosz elnököt, aki ellen az egész nyugati világ folyamatosan szankciózik?
A miniszterelnökhöz közel álló tisztviselők még egy lépéssel tovább is mentek, amikor arról tájékoztatták a médiát, hogy Lapid elődeivel ellentétben „agresszív álláspontot” képvisel a Kremllel szemben, azt állítva, hogy ez „az egyetlen hatékony politika”.
Az üres nyilatkozatok után egy perccel – szinte szó szerint – elkezdtek forogni a kerekek.
Aki ért valamit a dologhoz, és akit nem kötnek a közelgő választások béklyói, az azt mondta, hogy itt az ideje a retorika lecsillapításának és a meghunyászkodásnak.
Ilyen Benny Ganz védelmi miniszter, Pnina Tamano-Shata alija és integrációs miniszter, Avigdor Liberman pénzügyminiszter, de még Isaac Herzog elnök is, aki azt mondta, hogy „jobb, ha csendben maradunk”. Mindezt többes számban, félreértés ne essék.
Herzog volt az is, akit behívtak a miniszteri megbeszélésre, hogy „szelídítse a feszültségeket”.
Most úgy tűnik, észhez tértek, és rájöttek, hogy ezt az ügyet a színfalak mögött és diszkréten kell megoldani, bár több kormánytisztviselő továbbra is azzal érvel, hogy ha a Zsidó Ügynökség moszkvai megszűnése szankció nélkül marad, az kihatással lesz az Oroszországból induló alija-hullámra.
Összefoglalva, három dolgot tanulhat Izrael ebből a fiaskóból:
Először is, ahelyett, hogy megpróbálta volna megnyugtatni a már megsebzett „orosz medvét” Izrael úgy döntött, hogy megbökdösi, és ezzel saját magát lőtte lábon.
Másodszor, ha már nem volt más választás, és Izraelnek ilyen agresszív álláspontra kellett helyezkednie, akkor az ügyet csendben kellett volna lebonyolítani. A múltbeli tapasztalatok azt mutatják, hogy Putyin mindig ragaszkodik ahhoz, amit orosz érdeknek érez, és az a gondolat, hogy egy kicsit nagyobb erő alkalmazásával letéríthetnénk a helyes útról, a legjobb esetben is ostobaság.
Harmadszor és végül, minden tiszteletem Izrael és Lapid iránt, nevetséges az a gondolat, hogy Putyint – aki nyakig benne van egy háborúban, amely egzisztenciális fenyegetésnek bizonyulhat a rezsimje számára – valóban érdekli, hogy ki nyeri a novemberi izraeli választásokat. Izrael nem az Egyesült Államok, és Lapid nem annak az elnöke.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.