A háború mestersége, vagy ahogy a líraibb lelkek mondanák: „A háború tudománya és művészete”, számos szaktantárgyból áll. Ezeknek egy részét, például a hadelméletet, a harcászatot és a haditechnikai ismereteket nem nagy ördöngösség tanítani. Vannak azonban további szaktantárgyak, melyek oktatása igen komoly elméleti és módszertani kihívások elé állítják az oktatót. Utóbbiak közül a legtöbb fejfájást talán az alkalmazott kreativitás és innováció oktatása jelenti. Robert C. Castel jegyzete.
Hogy honnan tudom?
Onnan, hogy ezt a diszciplinát igyekeztem éveken át beleverni a fejekbe az izraeli katonai akadémián, a harcoló alakulatok oktatása és az idegenben tartott képzések során. A legnehezebb feladatot nem az innováció-elmélet oktatása, vagy a hadtörténeti esettanulmányok sokasága, de még csak nem is azok az időpazarló társasjátékok jelentik, amiket egyesek „kreativitás-fejlesztés” címen próbálnak eladni. A legfőbb kihívást egy olyan gyakorlati gondolkodásmód kialakítása jelentette, ami ellene megy a parancsokon és utasításokon alapuló katonásdi egész szellemének.
Minél merevebb egy bürokrácia, vagy egy katonai alakulat szervezeti kultúrája, annál nehezebb megtanítani a vezetőknek a dobozon kívül gondolkodni, és ezzel egyidejűleg a dobozon belül cselekedni.
A műveleti körülmények között alkalmazott kreativitás és innováció korántsem a brilliáns huszárvágások sorozata,
ahogyan azt a szervezet-fejlesztő irodalom próbálja elhitetni velünk. A háború a bizonytalanság birodalma és a természetes emberi ösztön ennek a bizonytalanságnak a csökkentését keresni. Azok, akik ezt a bizonytalanságot tovább kívánják növelni új és bizonytalan kimenetelű ötletek alkalmazásával, igen ritkán találkoznak bátorító tekintetekkel. A katonai bürokráciák világában általában kevésbé fájdalmas a Nagy Könyv szerint cselekedve elbukni, mint hosszasan magyarázkodni a felsőbb vezetés előtt, hogy mi is volt az a vad ötlet, amit a gyakorlatba átültettünk.
Kik azok, akik mégis újítanak? Általában az olyan játékosok, akiknek nincs más választásuk. A motivációt a kockázatvállalásra, a dobozból való kilépésre, a sajtmozgatásra általában a kétségbeesés szüli. Akinek a dobozon belül is biztosítva van a győzelme, az a legnagyobb valószínűség szerint nem fogja kockára tenni a biztosat.
De miért releváns mindez az ukrán háborúra nézve?
Azért, mert – amennyire a kiszivárgott hírekből meg lehet ítélni a dolgot –
ebben a háborúban sem a hadviselő felek, sem a háttérben álló szövetségeseik nem igen jeleskedtek a kreativitás és az innováció terén.
A szenzációhajhász orosz és a nem kevésbé szenzációhajhász szövetséges propaganda-gépezet minden bizonnyal kapva-kaptak volna a lehetőségeken – ha lettek volna ilyenek.
Persze, nem kizárt, hogy a különleges alakulatok világában, a hírszerzés és az elektronikus hadviselés terén, briliáns innovációk születtek, melyek azonban még hosszú évtizedekig a titkosítás árnyékában maradnak. Ez ugyan elképzelhető, de mindezidáig semmiféle alapot nem találtunk arra, hogy elhiggyük, valóban voltak ilyenek. Mielőtt még valaki szóvá tenné, hogy Bagaméri triciklijén fuvarozni a tankelhárító rakétát, vagy üvegpohárban szolgálni fel a repeszgránátot – nem innováció, ezek bevált, gyakorlatokon alapuló improvizációk, melyek általában a taktikai szinten születnek. Egy konkrét problémát megoldanak ugyan, de semmiféle minőségi, hozzáadott értéket nem tartalmaznak.
A katonai innováció azért kicsivel több ennél.
Sajnos ki kell mondani, hogy ami a mai napig az orosz-ukrán háborúból nyilvánosságra került, az igen kevés esettanulmányt fog szolgáltatni az eljövendő korok katonai innovátorai számára.
Hogy ez miért baj?
Az oroszok szempontjából ez egyáltalán nem baj. Nekik sikerült kidolgozniuk, és az ukránokra erőltetniük a háborúnak azt a formáját, ami kompenzálja a gyengeségeiket, ugyanakkor lehetővé teszi számukra, hogy kihasználják a hadseregük erős oldalait. Nekik igazából nincs szükségük rá, hogy a dobozon kívül gondolkozzanak, mert ha lassan is, de a dobozon belül is nyerésre állnak.
Az ukránok szempontjából viszont igen nagy szükség lenne a meglévő haditechnikai és humán-erőforrásaik kreatív és innovatív felhasználására.
Zelenszkij elnök kijelentése az „egymillió fős ukrán hadsereg”-gel kapcsolatban egy hatalmas lépés – a rossz irányba.
A két állam közti objektív különbségek miatt
Ukrajna sohasem lesz képes egy teljesen szimmetrikus háborúban legyőzni a nála több nagyságrenddel nagyobb Oroszországot.
A hadviselés lényege mindig is az aszimmetriák keresése, kialakítása volt, évezredekkel azelőtt, hogy az „aszimmetrikus hadviselés” fogalma meghonosodott volna a szaknyelvben. A thébaiak súlyozott falanksza a Leuktrai csatában, csupán az egyik klasszikus példa a taktikai aszimmetria kiaknázására.
Ha Ukrajna meg akarja nyerni ezt a háborút, vagy legalábbis egy számára kedvezőbb kiindulópontból akar leülni a tárgyalóasztalhoz, akkor a jelenleginél sokkal eredetibb gondolkodásmódot kell magáévá tennie.
Milyen újfajta ötleteket találunk, ha csak úgy, találomra belenyúlunk az alkalmazott műveleti kreativitás és innováció eszköztárába?
Az egyik alapelv, amit az ukránok igen nagy hatékonysággal tudnának alkalmazni: Az átmenet a kétdimenziós gondolkodásból a három-dimenziósba. Mit értünk ez alatt, ebben a kontextusban? Azt, hogy mindezidáig az ukránok – a légi fegyvernem taktikai alkalmazásától eltekintve – a stratégiai szinten egy kétdimenziós háborút vívtak. Az ukrán harccselekmények döntő többsége az ütközési vonal mentén, illetve, azok mögött, kis mélységben történik. Nincsenek olyan stratégiai célpontok az orosz hátországban, melyeket függőleges átkarolással, tűzzel és/vagy manőverrel érdemes lenne megtámadni? Ezek a célpontok lehetnek tíz, száz, vagy akár több ezer kilométeres távolságban is. Ezeknek a támadásoknak a haszna elsősorban egy lélektani hatás elérése lenne: az ellenfél kimozdítása a komfortzónájából és a honi morál megerősítése. Az Entebbe-akció és a Doolittle ezredes vezette, 1942-es légitámadás Tokyo ellen, a klasszikus példák ezekre a „látóhatár mögötti” akciókra.
Egy másik ilyen innovációs alapelv a halmazállapot-változás elve. Ebben a kontextusban ez azt jelenti, hogy ha a szilárd talajon nem lehet az oroszok hátába kerülni, akkor talán a tengeren sikerülhet. Oroszország egy 800 km-es, igen sebezhető tengerparttal rendelkezik. Az égvilágon semmi ok nincs arra, hogy az ukrán különleges alakulatok ne hajthassák végre rajtaütések egész sorozatát az ellenfél tengerparti, illetve, a part közelében lévő létesítményei ellen. Az utóbbi évtizedek legemlékezetesebb hasonló akciója az amerikai, brit és lengyel különleges alakulatok partraszállása volt az Al-Faw-félszigeten, 2003 márciusában.
A harmadik elv, amit alkalmazni lehetne, az a fészkelés (nesting) elve:
Valamit elhelyezni, illetve, elrejteni valami másban, kihasználva ezzel mindkét entitás előnyeit. Az ukrán kereskedelmi flotta több, mint 400 hajóval rendelkezik. Ezeknek egy tekintélyes részét nem a hazai kikötőkben érte a háború, hanem a világtengerek különböző pontjain. Miért ne lehetne ezeket a mozgó, szuverén ukrán területeket különleges alakulatokkal ellátva, illetve, csapásmérő eszközökkel felszerelve a világ különböző pontjain elhelyezni, így téve globálissá a fenyegetést az ellenfél érdekeltségei ellen?
Nyílt titok, hogy az Iráni kereskedelmi flotta másodállásban a Forradalmi Gárda anyahajóiként fusizik. Hogy mennyire nyílt ez a titok, azt a Saviz teherhajó elleni aknatámadás bizonyította, 2021 áprilisában.
Egy negyedik innovációs elv: A paraméterek megváltoztatásának elve.
Ukrajna számos nagy hatótávolságú csapásmérő eszközzel rendelkezik, melyekkel lehetséges szárazföldi célpontokat támadni, annak ellenére, hogy teljesen más célpontok ellen fejlesztették ki őket. A hajók ellen kifejlesztett Harpoon-ok és a légvédelmi feladatokat ellátó S-300-as rakéták csupán két példa az olyan rendszerekre, amelyek bevethetők mélységi célpontok ellen is, a célparaméterek megváltoztatásával. Az orosz hadsereg már több, mint egy évtizeddel ezelőtt sikeresen tesztelte az S-300-as rakéták bevetését, szimulált harctéri célpontok ellen.
Végül, de nem utolsó sorban, az inverzió elve is adhat néhány kreatív ötletet:
Ukrajna igen nagy sikerrel használt tengeri aknákat a kikötői, elsősorban Odessza védelmében. Miért ne lehetne ezt a védekező fegyvert támadó fegyverként is bevetni az ellenséges hajózás ellen? A tengeri aknák telepítése még kisebb halászhajókról is megoldható. Ezzel a módszerrel minimális befektetés árán, számottevően korlátozni lehet az ellenfél tengeri kereskedelmét. Hogy mekkora befektetést igényel egy ilyen aknazár létrehozása? Nem sokat. Egy, azaz 1 darab tengeri aknát, ami kézzelfogható és letagadhatatlan károkat okoz egy ellenséges hajóban, valamint, egy, azaz 1 darab sajtóközleményt, amelyben az aknazár létét bejelentik.
1984-ben a CIA igen nagy sikerrel alkalmazott tengeri aknákat támadó fegyverként Nicaragua ellen, melyeknek többek között egy szovjet tartályhajó is áldozatul esett.
Mindez csupán néhány rögtönzött példa arra, hogy a műveleti kreativitás és innováció elveinek az alkalmazásával hogyan lehet egy sor „dobozon kívüli” ötletet generálni. Az ötletek generálása nem a vég kezdete, még csak nem is a kezdet vége. Minden innovációnak – a hasznán kívül – ára és veszélye is van. Az innovációk egy része kifejezetten káros és regresszív, még akkor is, ha technológiailag teljesen kivitelezhető. Ezeket mérlegelni az adott területen járatos katonai vezetők és technológusok feladata. Az ő feladatuk továbbá, különbséget tenni a valódi, hozzáadott értéket hordozó innováció és a szervezeti figyelemfelkeltő „pirotechnikák” között. Azzal is számolni kell, hogy az innovációknak egy igen brutális szervezeti, költségvetési és technológiai „tölcséren” kell áthaladniuk és legtöbbjük a folyamat során lemorzsolódik. Mindez a katonai innovációs folyamat természetes velejárója. A politikai és katonai döntéshozók feladata, hogy egyengessék az innovációk útját a tölcsérig. Erőforrásokat és szervezeti támogatást nyújtsanak azoknak az igen ritka fehér hollóknak, amik túlélik ezt a folyamatot.
Ha valóban segíteni akar Ukrajnán, akkor a Nyugatnak a lőszerek és vasak mellé a katonai innováció szellemét is be kell csomagolnia.
