Terjedelmes írásban számol be a Jewish Telegraphic Agency az ukrajnai zsidó életről és arról, hogy mit jelent az orosz invázió az elmúlt harminc év közösségépítése szempontjából.
A küzdelem, hogy tíz zsidó férfit összegyűjtsenek a minjánnak nevezett imaközösség megalakításához, sok kis európai zsidó közösség életének része.
Ez régen távoli emlék volt Vinnyicziában, azon ukrajnai városok egyikében, ahol a kommunizmus után a közösségépítés évtizedei állították helyre a zsidó közösségi életet. A háború kitörésekor mintegy 3 000 zsidó lakta város három zsinagógájában több tucatnyi zsidó gyűlt össze a sábáti istentiszteletekre.
Oroszország februári ukrajnai inváziója azonban sok ezer zsidót, különösen fiatal zsidó családokat és egyedülállókat kényszerített arra, hogy csatlakozzanak a több millió nem zsidó ukránhoz, akik elmenekültek a veszélyeztetett területekről és tulajdonképpen az egész országból.
Persze a legnagyobb veszélyt az ott maradottakra az orosz támadások jelentik, amelyek könyörtelenül folytatódnak, mivel az orosz hadsereg tovább fokozza offenzíváját. Ám a helyi zsidó vezetők Ukrajna különböző városaiban már elkezdték felmérni, hogy milyen áldozatokkal jár a háború közösségeikre – és nyugtalanító következtetésekre jutottak.
„Olyan érzés, mintha 30 évvel ezelőttre mentünk volna vissza az időben, mert a közösség pillérei nagyjából mind eltűntek Ukrajnából”
– mondta Shaul Horowitz rabbi, a chábád-lubavics mozgalom vinnyicai küldöttje a Jewish Telegraphic Agency-nek.
„A kerék visszafelé forgott. Újra kell építenünk mindent. Vissza a kiindulóponthoz”.
Horowitz arra utalt, ami 1991-ben történt, amikor a Szovjetunió megbukott és Ukrajna függetlenné vált. Az egykori Szovjetunió minden részéből a zsidók, akiket megakadályoztak abban, hogy elhagyják a régiót, elmenekültek – több mint egy évtized alatt összesen 1,6 millióan, többnyire Izraelbe. Mivel a zsidó oktatást betiltották, csak kevesen maradtak, akik folyékonyan tudták a zsidó imákat vagy ismerték a zsidó vallásgyakorlást. Az elmúlt három évtizedben azonban, leginkább a chábád mozgalom segítségével, sikerült megismertetni az ukrán zsidókkal a judaizmust, és virágzó közösségeket sikerült létrehozni az ország nagyobb városaiban.
Horowitz becslése szerint Vinnyicziában a helyi, mintegy 47 ezer zsidó fele eltűnt. A gyülekezet egy kis zsinagógában gyűlik össze, amely egy hátsó sikátoron keresztül közelíthető meg, a tagoknak egy rozoga autójavító műhely és csirkékkel teli lakótelepi udvar mellett kell elsétálnia.
Nemrégiben péntek este a hívek inkább a zsinagógán kívül, a friss levegőn várakoztak, mint a sötét és rosszul szellőző belső térben, amelyet a főtt káposzta, a sült hal, sólet és húsleves szaga töltött be.
Az étel, amelyet az ima után vodkával kínálnak, és amely a világ ezen részén a zsinagógák legtöbbjében alapvető hagyomány, úgy tűnt, hogy az esemény vonzerejének fontos része az idősebb résztvevők egy része számára, akik a nagy adagok elfogyasztása után azonnal távoztak.
„A legtöbb ember, aki el tudott menni – már el is ment”
– mondta Mihail Krilyuk, egy 35 éves egyedülálló férfi, egy helyi export vállalkozás tulajdonosa.
„Akiknek volt pénzük, útlevelük, terepjárójuk, hogy a határra utazzanak, azok összepakoltak és elmentek. Ezek az emberek tartották össze ezt a közösséget” – mondta Krilyuk, aki úgy döntött, hogy marad, betartva azokat a szabályokat, amelyek megtiltják a 60 év alatti férfiaknak, hogy elhagyják az országot, ha szükség lenne rájuk a harcban.
Vinnyica lakói, legalábbis első látásra, biztonságban érzik magukat, nem törődve a múlt hónapban gyakran felharsanó szirénákkal.
„Ó, a légiriadók? Ne aggódjon miattuk” – mondta egy vinnyicai zsidó , Oksana Politova egy aggódó riporternek Vinnyica egyik folyóparti kávézójában az egyik ilyen incidens során. „Ez egy országos riasztórendszer, így a rakéták bárhova leeshetnek. Ráadásul néha csak téves riasztásról van szó.”
Július 14-én azonban valóban becsapódott egy orosz rakéta Vinnyica városába – ez volt a második ilyen incidens a háború alatt. A Kijevtől mintegy 150 kilométerre délnyugatra fekvő város központjában lévő ikonikus vadászrepülőgép-szobor közelében 23 ember halt meg.
„Ez csak azt bizonyítja, amit a háború kitörése óta mondok a helyi zsidóknak:
Ukrajnában sehol sincs biztonságban az ember, el kell menni”
– mondta Koen Carlier, belga állampolgár, aki több mint egy évtizede él Vinnicziában, ahol feleségével, Irával együtt a Keresztények Izraelért nevű, zsidók Izraelbe való bevándorlását segítő csoport ukrajnai irodáját vezeti.
A helyi zsidók nem számítottak a nyugodt és viszonylag jómódú város elleni támadásra, amelynek nincs nagy stratégiai jelentősége Oroszország számára.
„A támadás ellenére az itteni zsidók javarészt helyben maradtak. Nincs hová menniük” – mondta a 44 éves Horowitz a JTA-nek. „De ez mindannyiunkat sokkolt. Pánikba ejtette a közösséget”. A város zsidói közül senki sem sérült meg a támadásban, de ketten, köztük a közösség vezetője, Szimha Haim, traumát szenvedtek a támadás miatt.
Az elmúlt évtizedben Horowitz arra összpontosított, hogy a régió zsidóit közösségbe tömörítse. Most arra bátorít és segít mindenkit a nyájából, aki képes elhagyni az országot, hogy menjen.
A kijevi zsidó közösség is azt tapasztalja, hogy a háború visszaveti a kommunizmus bukása óta elért fejlődés jelentős részét.
A háború előtt az ukrán főváros adott otthont Kelet-Európa kevés ortodox közössége egyikének, a Hatikvah hitközségnek, amely mintegy 500 családot számlált.
A Hatikvah rabbija, Alexander Dukhovny szerint a közösség tagjainak fele már elment.
„Nyugdíjasok, fogyatékkal élők – ők még mindig itt vannak. De a fiatal családok közül, akiknek lehetőségük van elmenni, sokan máshová távoztak” – mondta.
Dukhovny úgy véli, hogy néhányan vissza fognak térni. Látott néhány embert, akik a háború kezdeti napjaiban menekültek el, a közelmúltban tartott szombatfogadáson, amelyet közössége az orosz támadások miatt felfüggesztett, és csak nemrég kezdett újra, a normalitáshoz való visszatérés jeleként. A gyülekezet „nagy örömmel ünnepel” – mondta.
De sok ezren valószínűleg nem térnek vissza – különösen a mintegy 12 ezer menekült közül, akik 2022 első felében a zsidók és hozzátartozóik számára fenntartott ún. visszatérési törvény alapján Izraelbe mentek. (A 2021-es teljes évben az Ukrajnából alijázók száma összesen 3129 volt).
Az ukrán zsidóságnak több válság ellenére is sikerült felvirágoznia, beleértve a Krím 2014-es orosz annektálását és a 2005-ös narancsos forradalmat és az azzal járó politikai és pénzügyi instabilitást.
A több tucat zsinagóga, mikve, zsidó iskola és óvoda mellett, amelyek mindegyike az elmúlt 30 évben nyílt meg, az ukrán zsidóság olyan nagy és feltűnő intézményekkel büszkélkedhet, amelyek a szilárdság szimbólumaivá váltak.
Az ukrajnai zsidó élet legmonumentálisabb épülete a Menóra komplexum Dnyipróban, egy keleti városban, amely több orosz támadás áldozatául esett.
A 100 millió dolláros zsidó közösségi központot a chábád mozgalom építtette abban a városban, ahol utolsó vezetője, a hetedik Rebbe élt gyerekkorában. A rendezvénytermeket, zsinagógát, mikvéket, több kóser éttermet és az izraeli bankok helyi fiókjait magába foglaló épületegyüttes a város zsidóságának büszkesége.
Az óriási menórát alkotó 22 emeletes épület a háború előtt legalább 10 ezer zsidót számláló város horizontja fölé magasodik. Ez Európa legnagyobb zsidó közösségi központja, mely ukrán-zsidó oligarchák, köztük Igor Kolomojszkij pénzéből épült.
Oleg Rosztovcsev, a Dnyiprói Zsidó Hitközség szóvivője szerint a háború óta nem sokat változott az élet a Menórában és a dnyiprói zsidók számára.
„Néhányan elmentek, de még mindig több ezer zsidó él itt”
– mondta Rosztovcsev a JTA-nak.
A közösség egy tagja azonban, aki névtelenül beszélt a Jewish Telegraphic Agency-vel, arra hivatkozva, hogy a „nem hivatalos információk” közlése esetleges negatív következményekkel járhat, azt mondta, hogy a dnyiproi zsidók mintegy fele elment. „Vagy talán csak azért tűnik így, mert azok, akik félig Izraelben, félig itt élnek, már nem jönnek”.
Odesszában, az ukrajnai zsidóság másik nagy központjában több helybéli szerint a zsidók legalább fele elment. A számos bombázást megélt Harkivban Moshe Moskovitz, a város chábád rabbija szerint alig maradtak.
Néhány helyen Kijevtől nyugatra a zsidók belső kitelepítése ellensúlyozza a helyi zsidó közösségek soraiból való távozást.
Szergej Poliakov egyike a Vinnyicében tartózkodó zsidó menekülteknek. A Roshen csokoládégyár alkalmazottja Herszonból Vinnyicziába menekült, amikor városukat orosz támadás érte.
Most Vinnyica egyetlen zsidó iskolájában laknak – egy kastély méretű, szovjet korabeli épületben a város szélén, amelynek új, modernnek tűnő mikvéje éles kontrasztot alkot az épület általános omladozó külsejével.
A tény, hogy egyáltalán létezik ilyen, figyelemre méltó – jegyezte meg Horowitz.
„Ennek a városnak a kommunizmus idején egyetlen zsinagógája volt, amelyet a hatóságok propagandacélokból tartottak nyitva. A piacon volt, és csak azért, hogy senki ne menjen be, a zsinagóga fölött egy KGB előőrs állt. Mindenkit, aki bement, dokumentáltak”
– mondta Horowitz. A szovjet korszakban sok zsidót üldöztek, akik próbálták volna gyakorolni a zsidó vallást vagy a zsidó közösséghez tartoztak, gyakran azért, mert tiltott cionista tevékenységet folytattak.
Néhány bátor helyi zsidó mégis bement, néha titkos bejáraton keresztül, miközben úgy tettek, mintha vásárolnának – mondta.
A 33 éves Poliakov azt mondta, nem tudja, hogy a lakása Herszonban, amelyet nemrég vásárolt meg a megtakarításaiból, „áll-e még egyáltalán, vagy már csak rom” – mondta. „Az összes szomszédom is elment, így nincs, aki ellenőrizze. Az egy szellemváros. Abból indulok ki, hogy nincs hová visszatérnem”.
Ennek tudatában Poliakov, az eddig jól kereső, rituális felügyelő talán Vinnyicziában telepszik le, Ukrajna egyik leggazdagabb városában, amelynek 370 000 lakosa van, és amelynek infrastruktúrája kevés hasonló méretű városhoz hasonlítható. A másik lehetőség az alija Izraelbe.
Poliakov azok közé az emberek közé tartozik, akiket a közösség oszlopos tagjainak tartottak, és akik a háború miatt elmenekültek. Eduard Dolinszkij, az ukrán zsidóságot képviselő több csoport egyikének, az Ukrán Zsidó Bizottságnak igazgatója szerint sokan vannak hozzá hasonlók.
A háború ködében még túl korai statisztikákról beszélni, mondta Dolinsky, de becslése szerint a kivándorlás különösen magas az általa „a közösség pilléreinek” tartott zsidók egy kategóriája körében – olyan emberek, akik minden héten zsinagógába járnak, és akiknek fontos, hogy zsidók legyenek
– mondta.
Az ilyen zsidók számára Izrael, a héber nyelv és a zsidóság köré épülő évek során kialakult közösség segíthetett az Ukrajnán kívüli kapcsolatok kiépítésében. Ez megkönnyítette a menekülést a háború első heteiben, amikor még sokan igyekeztek támogatni az ukránokat.
Vjacseszlav Lihacsev, a Váád ukrán-zsidó csoport szóvivője és az ukrán zsidóságot érintő társadalmi kérdéseket kutató történész szerint azonban a távozók közül sokan nem vettek részt aktívan az ukrajnai zsidó életben.
„Az ukrán zsidók többsége szekuláris. A közösséghez való kötődésük, amennyiben van ilyen, kulturális jellegű, vagy a Joint-tól (Amerikai Zsidó Közös Elosztási Bizottság) kapott segélyek révén, nem pedig a rabbikon keresztül, akik a zsidó kisebbség kis százalékát érik el” – mondta Likhachev.
Miért ment mégis annyi ukrán zsidó Izraelbe a háború alatt?
„Mert megtehették, és mert Izraelben szinte mindegyiküknek vannak barátai vagy családtagjai” – mondta Likhachev, hozzátéve, hogy mivel az 1990-es években több százezer ember alijázott ukrán területről,
„az ukrán zsidóság nagy része már Izraelben van”.
Hogy hányan maradnak közülük, az vita tárgya.
A chábád szerint Ukrajnában az Oroszországgal vívott háború előtt mintegy 250 ezer ember volt, aki a háláchá, vagyis a hagyományos zsidó törvények szerint zsidónak számít. Az Európai Zsidó Kongresszus a helyi zsidó csoportok adatai alapján 360 ezer emberről beszél.
Bármi is legyen a szám, az ukrajnai kis gyülekezeteket különösen súlyosan érintik a háború hatásai, mondta Dolinsky.
„Egy zsinagógában, ahová hetente 50 ember járt jó ha 10 maradt” – mondta Dolinsky.”Ez azt jelenti, hogy a kisebb közösségek eltűnnek”.
Ungváron, a Magyarországgal határos városban a háború a zsidók beáramlását eredményezte – távolabbról keletről érkeztek emberek, akik biztonságért jöttek Ungvárra.
„A zsinagóga forgalmasabb, mint valaha” – mondta Sarah Wilhelm, Mendel Willhelm rabbi felesége, a chábád mozgalom küldöttje Ungváron, ahol párszáz zsidó él. De a háború „mindenkit szegényebbé és szomorúbbá tett”
– mondta.
Dolinsky pesszimista, hogy a közösségeket végül azok a zsidók fogják megerősíteni, akik Ukrajna más részeiből költöznek oda.
„A keletről nyugatabbra fekvő városokba menekült zsidók nem fognak ott maradni. mind továbbállnak és új életet kezdenek Európában” – mondta az 52 éves Dolinsky, aki a háború alatt Kijevből a nyugati Lutszk városába költözött. Ő és felesége, Okszana most e két város között osztják meg idejüket.
Szerinte a háborúnak az ukrán zsidóságra gyakorolt következményei messze túlmutatnak a demográfiai adatokon.
„Az ezt követő pénzügyi válság tönkreteszi a helyi valutát, a hrivnyát, és a helyi gazdaság nagy részét. Ez azt jelenti, hogy az olyan oligarcháknak, mint Kolomojszkij vagy Viktor Pincsuk, kevesebb pénzük lesz arra, hogy az ukrán zsidóság újjáépítésébe fektessenek”
– mondta. Eközben, míg 30 évvel ezelőtt a világ minden tájáról érkező zsidók adakoztak a szovjet zsidóság támogatására, ezúttal nehéz lehet a pénz összegyűjtése külföldön, egy új globális pénzügyi válság kialakulásának közepette – tette hozzá Dolinsky.
„Ez sokkal rosszabb, mint bármi, amit eddig láttunk” – mondta Dolinsky. „Ez egy olyan katasztrófa, amelyhez foghatót legalábbis az én életemben még nem láttam.”
