És mit csinál Macron?!

Franciaország-szakértő, politológus

Néhány hete arra kellett rákérdeznünk, hogy mit csinál Marine Le Pen, aki azzal kezdte a nemzetgyűlési választási kampányát, hogy szabadságra ment, majd mozgósítási üzenetként kijelentette: az elnök pártja úgyis többséget szerez… Soós Eszter Petronella jegyzete.

Pedig a radikális jobboldal alvó, altató, botladozó kampánymintáját mintha követné maga Emmanuel Macron is. Az amatőr kormányzati hibák és a polémiák (különösen a botrányosra sikeredett BL-döntő, és annak kommunikációja) után azt is meg kell kérdeznünk: végül is mit csinál a francia elnök? Teljes a tévedés, vagy van racionalitás a mozgásai mögött? Íme a válaszelemek.

Bakizott vagy elbízta magát a Macron-színház?

Talán elbízta magát a frissen újraválasztott francia államfő? Soós Eszter Petronella publicisztikája.

  1. Macron és az elnöki többség stratégiai előnyből indul a június 12-i nemzetgyűlési választáson, három okból. Egyrészt azért, mert a szavazóbázisa idősebb, fegyelmezettebb, mint a fő ellenfeleké. A várható alacsony részvétel mellett arra számíthatunk, hogy Macronék szavazói kifejezetten elmennek voksolni, miközben a most első számú kihívónak számító baloldal, illetve a Nemzeti Tömörülés nehezebben fogja tudni mozgósítani a szavazóit, különösen a fiatalokat, a munkásokat, a munkanélkülieket. Másrészt, mivel a második fordulóba jutáshoz vagy az első két helyen kell végezni, vagy az összes regisztrált szavazó 12,5%-ának a voksa kell, kicsi az esélye, hogy kettőnél több jelölt legyen a második fordulókban. Így annak is kicsi az esélye, hogy ne a centrum álljon szemben valamelyik radikalizmussal. Ez automatikus segítség Macronéknak, hiszen – harmadszor – a radikalizmusok egymástól is tartanak, illetve bizonyos mértékben leszavazhatnak egymás ellen a. 
  2. Logikus elképzelés ezért, hogy a megszerveződő, és valamelyest mobilizáló baloldallal (a Nupes néven futó szövetséggel) szemben az elnöki többség valamiféle status quo-kampányra tegyen kísérletet, aminek a célja a demobilizálás, a lelkesedés visszafogása. Bár az elnöki többség minimális mértékben támadja az ellenfeleket, komoly kampányról országos szinten aligha beszélhetünk. Ha Macronék feltolnák a hangerőt a radikálisokkal szemben, azzal megemelnék az ellenfelet, növelnék a tétet, azaz őket is mobilizálnák.
  3. Az viszont kevésbé érthető, hogy a politikai napirendet miért nem igyekeznek Macronék számukra kedvező témákkal feltölteni. Már abban az időszakban vagyunk, hogy az elvben kampánykormány sem tud igazán kampányolni (ezt ebben a pillanatban már kerülni kell, ez a szabály). Viszont alig születnek csócsálható kormánypárti üzenetek a botrányokon túl (Damien Abad szolidaritásért felelős miniszter erőszak-ügye, a BL-döntő utáni kakofónia). 
  4. Ez lassan a mandátumbecsléseken is kezd látszódni, felmerül annak a lehetősége (egyelőre inkább csak B-terv szinten), hogy a Renaissance és szövetségesei nem lesznek képesek tiszta abszolút többséget szerezni, és koalícióra vagy ügyeskedésre kényszerülnek (elsősorban a jobboldali republikánusokkal, illetve közülük azokkal, akik erre nyitottak, vagy sarzsival bátoríthatók a kooperációra). Vagyis akármennyire is demobilizálni óhajt Macron szövetsége, nagyon úgy tűnik, ezzel a kampánnyal valamennyire önmaguknak is ártanak, talán a sajátjaikat is otthon tarthatják. Noha a kormányzás nem tűnik veszélyeztetettnek, az már önmagában kommunikációs gond, ha az abszolút többség hiányának a lehetősége felmerül, még akkor is, ha a mandátumbecslésekkel a francia rendszerben, ahol nincs listás szavazás, a szokásosnál is óvatosabban kell bánnunk. 
  5. Minden bizonnyal eljutottak idáig a gondolkodásban a köztársasági elnök környezetében is. Ugyanis két nem túl izgalmas belpolitikai (oktatási és egészségügyi témájú) szereplés után elővették a nehéztüzérséget, a főnököt magát, aki mintegy véletlenül most adta újraválasztása utáni első interjúját – a regionális sajtónak. Ebben az interjúban mindenféle intézményes és szakpolitikai javaslatokat tett, amelyekre persze mindenki reagálni kényszerült. Szerintem ezek közül az elnöki üzenetek közül – az inflációval szembeni és az életszínvonal melletti  fellépés mellett – a nyugdíjreform ismételt felemlegetése, a 2023-as hatályba lépés megígérése a legfontosabb. Ezt az átalakítást az idősebbek akarják igazán, akik hogy, hogy nem, nagyobb eséllyel szavaztak Macronra, mint Le Penre vagy Mélenchonra. Az elnök minden bizonnyal ezzel is a maradék republikánusoktól akarja elvenni a levegőt, mobilizálva a sajátjait. 

Hogy Macron aktivizálódása mire lesz elég, két hét múlva kiderül, az első forduló e tekintetben nem fog nekünk érdemi információval szolgálni. A második fordulós átszavazások határozzák ugyanis meg a végeredményt. Az ugyanakkor látszik, hogy nem csak Budapestről fura ez a kampány. Nemcsak innen kérdezünk rá arra, hogy kinek mi lehet a fejében. Párizsban is folyik a pislogás, még az elnöki többség soraiban is (ahol a többség sorsa és a kormányozhatóság miatt azért aggódnak). A sajtóban is sorjáznak a Macron-stratégiáról szóló cikkek. Az elnök aktiválása azt sugallja, hogy az elnöki párt talán felpörgeti a kampányt, szándékai szerint a saját bázist megszólítva, a többieket tovább altatva. Mondjuk ahonnan indulnak, a kampányt csak felpörgetni lehet.

De mit csinál Le Pen!?

A nemzetgyűlési választás egyik nagy kérdése, hogy Marine Le Pen marad-e a politikában. Soós Eszter Petronella írása.