A legjobb támadás a védekezés

A hadelmélettel foglalkozók számára az ukrán háború egy igen fontos laboratórium, amelyben hosszú ideje dédelgetett elméletek mérettetnek meg. Az itt nyert tapasztalatok jelentős mértékben át fogják alakítani, úgy a 21. század hadviselését, mint azokat a barokk bürokráciákat, amelyek ennek a művészeti ágnak a letéteményesei. Robert C. Castel elemzése.

Ahogy azt öreg barátunktól, a mostanában sokat emlegetett Clausewitz-től tudjuk, a háború jellege állandóan változik, de a természete örök. Az egyik axióma, amely a háború természetéből adódik, a védelem elméleti felsőbbrendűsége a támadás felett. Miért tartja a hadelmélet felsőbbrendűnek a védelmet? Azért, mert aki változtatni akar a status quo-n, annak cselekednie, támadnia kell. Ameddig ez a status quo fennáll, addig

a védekező fél áll nyerésre, még akkor is, ha semmit sem tesz, és még akkor is, ha minden csatát elveszít.

A támadónak sokkal nehezebb dolga van, mivel – függetlenül attól, hogy hány csatát nyert meg – nem tekinthető győztesnek, amíg az általa vitatott status quo fennáll.

Ennyit az elméletről.

A gyakorlat ennél kissé bonyolultabb. Amit látunk, az egy állandó mérleghintázás a támadás és a védekezés között. A technológiai, gazdasági és egyéb változók függvényében néha az egyik , néha a másik harcforma kerekedik felül.

Mindez valószínűleg lebilincselő a hadtudorok számára, de miért gondoljuk, hogy egy laikus érdeklődését is felkeltené?

Azért, mert a támadás és védelem közötti szkander döntően befolyásolja annak a kornak az arculatát, amelyben élünk. A végletekig leegyszerűsítve a dolgot, amikor a támadás az „erősebb” harcforma, akkor megnő a kísértés arra, hogy az államok közötti konfliktusokat a háború eszközével oldjuk meg. Amikor a védelem kerekedik felül, akkor a politikai döntéshozók szemében a háború ára megnő és jó esély van rá, hogy más, békésebb eszközökhöz nyúlnak. Nem mindegy, talán még a háborúk iránt legkevésbé sem érdeklődő pacifista számára sem, hogy az elkövetkező évtizedek forgatókönyve a Gibbon-féle „A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története”-ből, vagy a Kanti „Örök béke”-ből lesz plagizálva

De mit is mond erről a kérdésről az ukrán háború?

Az elfogadott narratíva szerint,

Ukrajnában egy korrupt, inkompetens és rosszul vezetett orosz hadsereg áll szemben egy hatékony, flexibilis és részeiben professzionális ukrán hadsereggel.

A két hadsereg megütközésén túl, ez két katonai paradigma ütközete is. Az egyik a nyugati, a német-izraeli Auftragstaktik-on alapul, ami a kezdeményezésre, a kockázat-vállalásra és a rugalmasságra fekteti a hangsúlyt, a másik, a szovjet múltban gyökerező orosz felfogás, amely a katonai erőt mereven, nehézkesen és rugalmatlanul alkalmazza. A két hadsereg mögött álló társadalmak is egymásnak 180 fokos ellentétei. Az egyik egy nyugat felé néző, jövőt váró, demokratikus és liberális társadalom, a másik kelet felé tekintő, múltba révedő és despotikus. Nem csak két hadsereg, hanem két világ háborújáról van itt szó, melyek minden elképzelhető mércében eltérnek egymástól.

Kivéve, a harctéren produkált eredményeket.

Mert mit is látunk, ha egy pillanatra félretesszük az obligát drukker-felszerelést: a zászlót, a szotyit és a kólásüveget? Azt, hogy mindkét fél – a köztük lévő objektív és kevésbé objektív különbségek ellenére – meglepően hasonló tapasztalatokra tett szert a háború során.

A támadás mindkét fél számára rendkívül nehézkesnek és költségesnek bizonyult, igen szerény befektetés-arányossággal. Az oroszok offenzívája a Donyec-medencében és az ukránok ellentámadásai Harkiv és Herszon térségében, meglepően hasonlítanak egymásra, ha a katonai hatékonyság górcsövén keresztül vizsgáljuk őket. Azokban az esetekben, amikor számottevő előrehaladást láttunk, akkor sem drámai harctéri győzelmekről volt szó, hanem inkább csak a visszavonuló ellenfél által hátrahagyott vákuum betöltéséről. (Lásd pl.: Az ukrán reconquista a kijevi fronton.)

Ami viszont a védelmet illeti, a hatékonyságáról meggyőződhettünk a tűzvonal mindkét oldalán. Egyrészt, az ukrán nagyvárosok, Kijev, Harkiv és Mariupol védelmi harcaiban, másrészt, az oroszok hasonló erőfeszítéseiben, amiken az ukrán ellentámadások rendre megtörtek, például, a harkivi és a herszoni hadszíntéren.

Mi lehet a magyarázat arra, hogy két, egymástól ennyire különböző hadsereg, ennyire hasonló tapasztalatokra tett szert a háborújuk első száz napjában?

Az első, kézenfekvő magyarázat az, hogy mindkét hadseregnek megvan a maga keresztje, és hogy a harcok egyforma kimenetele csak a puszta véletlen műve. A számbeli, hírszerzési és – helyenként – technológiai fölényben lévő ukrán Dávid teljesen más okokból kifolyólag képtelen hatékony támadóharcokat folytatni, mint az ugyan számbeli hátrányban lévő, de a haditechnika szempontjából mennyiségi fölényt élvező orosz Góliát. Két egymással párhuzamos ok-okozati láncról van szó, amelyek – ha azonos eredményekhez vezetnek is – még a végtelenben sem találkoznak.

Mindez lehetséges, és az sem kizárt, hogy egy hosszú háború első felvonását ültük  csupán végig, egy nem túl reprezentatív szeletet vizsgálva egy olyan tortából, amelynek egészét még nem láthatjuk.

De létezik egy másik lehetséges magyarázat is.

Amint azt már a bevezetőben említettük, a védelem és a támadás közti egyensúly a történelem folyamán szüntelenül változott. Voltak időszakok, mint például az Első Világháború, amikor a védelem kerekedett felül. Máskor, mint például a Második Világháború idején és az azt követő évtizedekben viszont, a támadás vitte a pálmát. Nem kizárt, hogy amit Ukrajnában látunk, az a mérleg legújabb billenése, ezúttal a védelem javára.

Ez a megállapítás rögtön felvet két fontos kérdést:

• Mik az okai ennek a változásnak?
• Mit jelent mindez az ukrán konfliktusra nézve?

Amikor a támadás és a védelem közötti erőviszony-változások okait kutatjuk, olyankor folyamatosan fennáll a veszélye annak, hogy eltévedünk a haditechnikai múzeum folyosóin. Ezért a technológiai okokat hagyjuk talán a végére, és beszéljünk előbb inkább a többi, nem kevésbé potens változóról.

Megítélésem szerint, a támadás és a védelem árának kalkulusában az egyik legmeghatározóbb szempont a demográfia. A demográfiai ár-érték számítás párhuzamosan fut a társadalom különböző szintjein, az egyén és a család szintjétől felfelé.

Egy olyan társadalom, amelyben az egyke gyerek modellje dominál, teljesen más szinten állapítja meg az elfogadható kockázatot egy háborúban, mint egy olyan társadalom, amelyben minden családban sok a gyermek.

Ez utóbbira a legjobb történelmi példák a Marco Polo által leírt mongol társadalom, illetve, a hasonlóan poligám, beduin törzsi társadalmak. Az előbbire szintén jó például szolgálnak a jelenlegi háború fő- és mellékszereplői: Oroszország, Ukrajna és az európai államok. Ezek az eltérő kockázat-kalkulusok néha megfigyelhetők egymással szembeállítva is. A két világháború közötti időszakban Franciaország, a maga hanyatló demográfiájával a védelemre helyezte a hangsúlyt, és ez a felfogás a Maginot-vonalban lett – a szó legszorosabb értelmében – bebetonozva. A vele szemben álló Németország, egy sokkal egészségesebb demográfiával, a beton helyett inkább az acélhoz nyúlt, és erődök helyett harckocsikat épített. A demográfiai változó hatását összefoglalva elmondhatjuk, hogy az alacsony népszaporulat és az általános demográfiai hanyatlás a védelem megerősödéséhez vezet, a támadás rovására.

A második meghatározó tényező a támadás és a védelem egyensúlyának kialakulásában a fizikai tér ember-okozta transzformációi. A történelmi időkben olyan folyamatokról beszélhetünk, mint az őserdő átalakítása termőföldekké, mocsaras területek lecsapolása, öntözőcsatorna-rendszerek kiépítése, stb. Napjainkban ez az átalakulás főleg az urbanizációs folyamatokon keresztül alakítja át a háború arculatát.

Köztudott, hogy a Föld lakossága egyre fokozottabb ütemben városiasodik. A 19. század elején ez az arány 8% volt, száz évvel később már 17%, míg 2000-re az emberiség közel 50%-a már városokban lakott. Ami kevésbé közismert, hogy létezik egy ezzel párhuzamos, az urbanizáció hatásait felerősítő folyamat. Az urbanizációval párhuzamosan zajlik a mezőgazdaság átalakulása. A legelők és szántóföldek helyét a nagyobb hozzáadott értéket termelő melegházak veszik át. A két ikerfolyamat együttes következménye

a beépített területek hányadának gyors növekedése, ami szintén a védelemnek kedvez, a támadás ellenében.

A harmadik folyamat, amely a védelem megerősödésének kedvez, az az utóbbi évtizedek technológiai és haditechnikai innovációi. A legtöbb szakember egyetért abban, hogy nem léteznek vegytisztán védekező, illetve, kizárólag támadó jellegű fegyverek. Az esetek döntő többségében ugyanazok az eszközök felhasználhatók úgy támadásra, mint védekezésre. Az eszköz alkalmazásának módja legalább annyira meghatározó, mint a technikai paraméterei. A legjobb példa erre azok az egyszemélyes páncéltörő, illetve, légvédelmi rakéták, amelyek ezelőtt két hónappal a Kijev-környéki védelmi harcokban megmentették Ukrajnát. Ugyanezek a „védelmi” fegyverek az 1973-as Arab-Izraeli Háborúban a támadás legfontosabb eszközei voltak.

Mindennek ellenére megállapítható, hogy az utóbbi évtizedek fejlesztései a tűzerő, a mozgékonyság és a védettség szentháromságában főleg a tűzerőnek kedveztek. A tűzerő növekvő hatékonyságával a mozgékonyság egyre nehezebbé vált, úgy taktikai, mint stratégiai szinten. Az előbbire a legjobb példa az orosz gépesített és páncélozott egységek magas veszteségei, az utóbbira pedig a Moszkva cirkáló elsüllyesztése, és a nyugati segély-szállítmányok megsemmisítése, már a lengyel határ közelében. Ezek a folyamatok visszájára fordítják azt a kialakult egyensúlyi helyzetet a támadás és a védelem között, amelyet a két Öbölháború tapasztalatai alapján természetesnek tartunk.

Mindezt összefoglalva: Nem zárható ki, hogy

az ukrán háború nem csak geopolitikai, hanem hadelméleti mérföldkő is lehet, amelynek túloldalán a háborút a védelem felsőbbrendűsége jellemzi.

Ha ezek a feltételezések helytállóak, és a mérleg nyelve valóban a védelem javára billent, akkor mit jelent mindez az ukrán háború további alakulását illetően?

A rövid válasz az, hogy nagyon nehéz megjósolni, még akkor is, ha csőre töltjük a kristálygömböt.

Miért?

Többek között azért, mert egy elhúzódó mérkőzés kontextusában egyre növekszik a háborús innovációk szerepe. A békeidők katonai innovációitól eltérően, ezek általában nem egy hosszú technológiai evolúció eredményei, hanem a pillanatnyi szükség által diktált, sokszor alulról érkező megoldások. Az Első Világháborúban bevezetett harckocsi a háborús innováció egyik iskolapéldája. Más esetekben még csak nem is technológiai innovációról van szó, hanem „csupán” egy új alkalmazás-módról. Ezek a doktrinális innovációk egy háború folyamán sokszor nem kevésbé hatékonyak, mint a technológiai innovációk. A németek  8,8 cm-es Bofors légvédelmi lövege például, a Második Világháború egyik leghatékonyabb páncéltörő eszközévé nőtte ki magát, egy egyszerű, doktrinális innováció által.

Ha azonban a fent említettekhez hasonló, Deus ex machina innovációk nem szólnak közbe, akkor

a védelem jelenlegi dominanciája a támadás fölött igen meghatározó lesz az ukrán háború lefolyása és kimenetele szempontjából.

Taktikai és műveleti szinten ez azt jelenti, hogy az orosz fél igen drága árat fog fizetni még azért is, hogy a legszerényebb megfogalmazott céljait megvalósítsa. A stratégia szintjén ennek nagy valószínűséggel az lesz a következménye, hogy

az orosz hadsereg sohasem fog eljutni Nyugat-Ukrajnába, és a Fekete-tenger partvidékének teljes meghódítása sem biztosított. Másrészt, a már egyszer elfoglalt területek valószínűleg orosz megszállás alatt maradnak.

Egy 1000 km-es logisztikai „farok” végén csóválódva, az ukrán hadseregnek igen kevés esélye van arra, hogy támadásaival kivesse az oroszokat a már elfoglalt állásaikból. A Kígyó-sziget is valószínűleg orosz megszállás alatt marad, geopolitikai tüskeként a NATO oldalában.

A nagystratégiai szinten ez valószínűleg egy befagyott konfliktust jelent majd,

mivel egyik fél sem fogja tudni jelentős mértékben megváltoztatni a kialakult status quo-t. Hogy ez a befagyott konfliktus a Szuezi-csatorna melletti Kifullasztó Háborúra emlékeztet-e majd, vagy inkább a Hidegháború feszült, de békés, belső német határára, az még a jövő zenéje.

A jelenlegi helyzetnek azonban van egy pozitív olvasata is. Per pillanat, mindkét fővezér úgy gondolja, hogy a harctéri mulasztások csupán orvosolható bakik, és ha a moszkvai Lubjanka börtön es a kijevi megfelelője megtelik foglalkozás nélkül maradt tábornokokkal, akkor előbb-utóbb ráhibáznak arra az egyenruhás bürokratára, aki majd megnyeri számukra a háborút. Abban a pillanatban, amint mindkét fél felismeri, hogy a kudarcok oka szisztémikus, a védelem dominanciája a támadás felett, megnyílik az út egy kompromisszumos béke felé.

És talán ezzel egyidejűleg megnyílik a Lubjanka kapuja is.

De addig is fontos szem előtt tartani, hogy – a közhiedelemmel ellentétben, pillanatnyilag –

a legjobb támadás a védekezés.

Robert C. Castel összes cikkét elolvashatja itt.