Minden színész, minden politikus hibázik. Emmanuel Macron is. Ez elkerülhetetlen. A francia elnök által most elkövetett hiba azonban annyira amatőr, annyira érthetetlen, hogy nem érdemes csak úgy elmenni mellette. Komoly kérdéseket vet fel: talán elbízta magát a frissen újraválasztott francia államfő?
Miközben a francia elnök a (radikális) baloldali szavazóknak akart udvarolni egy nő, Élisabeth Borne miniszterelnöki felkérésével, illetve a színesbőrű entellektüel, az Egyesült Államokkal és kisebbségi kérdésekkel foglalkozó Pap Ndiaye oktatási miniszteri kinevezésével, a jobboldal kivégzését is folytatni kívánta Damien Abad republikánus frakcióvezető miniszteri leigazolásával.
A terv vélhetően az volt, hogy kialakul a balra tolódó Macron narratívája, a Pap Ndiaye vitatott személye és identitáspolitikai nézetei miatti jobboldali felháborodás kicsit gyengíti a baloldalt, miközben kicsit felhúzza a jobboldalt.
A Macron-féle centrum pedig kényelmesen kivárja a júniust, és szépen bezsebeli a szimbolikus politizálás, az egyensúlyozás, meg az időhúzás jutalmát.
Nem ez történt. Nagyon nem.
Néhány baloldali, feminista aktivista, illetve a baloldali sajtó rendkívül ügyesen épített fel egy igen ütős kampányt, amely sok szempontból agyonüti a gondosan felépített, ezúttal balra hajló üzenetet. Kiderítették, és hatékonyan terítették is, hogy a szolidaritásért és a fogyatékkal élőkért felelős új kormánytagot, Damien Abadot korábban két nő is nemi erőszakkal vádolta. Egyikük fel is jelentette, de az ügy elhalt, nem jutott bírósági szakaszba (és az ügyészség tájékoztatása szerint egyelőre új nyomozás sem indul). Egy nemi erőszak-vád természetesen nem az az üzenet, amely a nőkkel és kisebbségekkel szembeni balra hajló érzékenységről tesz látványos tanúbizonyságot. Viszont sokkal érdekesebb téma, mint önmagában akár Borne, akár Ndiaye személye – vagy akár ketten együtt. Hiszen tudjuk: a normasértések – és a nemi erőszak vaskosan az – ezerszer nagyobb hírértéke van, mint bármilyen kinevezésnek. Nagyobb, mint bármi másnak.
Régen kapott ellenzéki részről ilyen hatékony támadást a Macron-világ.
A feminista aktivisták Abad kinevezése előtt állítólag értesítettek egyes kormányoldali szereplőket, akik ezzel szemben állítják, nem kapták meg, vagy nem látták időben az üzeneteket. Mindenesetre a balos Mediapart a kinevezés után nem sokkal a nyilvánosság elé lépett az anyagával, amire napokig tartó kampány és vita épült, tüntetéssel, sajtóval, mindennel. A kormányfő, és sokan mások azt is mondják, hogy a cikk megjelenése előtt nem tudtak erről az ügyről, noha a Mediapart állítólag megkereste a kormányfő sajtósait is. A republikánusok meg persze azt mesélik, hogy náluk bezzeg sokan tudtak Abad dolgairól – azon se lehetnénk különösebben meglepődve, ha ők juttatták volna el az ügyet a sajtóhoz, bosszút állva ezzel az őket eláruló egykori politikustársukon, és ütve egyet a köztársasági elnökön is.
Elemzőként mindenféle háttérinformációk nélkül is nehéz elhinnem, hogy Macronék tényleg csak a kinevezés után értesültek az erőszak-vádakról (a belügyminisztériumot amúgy egy volt republikánus vezeti, elég kellemetlen, ha nem tudott erről; és nagyon alapvető kérdéseket vet fel, ha tudott, de mégsem szólt).
Tényleg hihető, hogy a miniszterelnök, az elnök felkér valakit miniszternek, és az alapvető politikai kockázatokról felejti el tájékoztatni?
Akárhogy is, ez egy ki nem kényszerített hibának tűnik: nem mintha Abadot nem illetné meg az ártatlanság vélelme, nem mintha bemondásra el kellene ítélni valakit, aki ellen semmiféle eljárás nem folyik – de a politikai kampányokat az efféle jogállami nyalánkságok ritkán izgatják. Ez egyszerűen egy magas labda volt, amit a baloldal hatékonyan le is csapott.
A francia sajtó mindenesetre helyesen kontextualizálja a helyzetet, mondván, Macronék most se kiköpni, se lenyelni nem tudják az ügyet. Akármit lépnek, vagy a nőknek küldött üzeneteiket és a baloldalt, vagy a jogállamiságot és a jobbos szavazókat kellene szembeköpni, miközben a társadalom maga is megosztott a kérdésben. Nincs tehát igazán jó megoldás, csak abban lehet most a kormányoldalon reménykedni, hogy ez a botrány is elmúlik, vagy hogy sikerül a helyébe pakolni egy másikat.
Ez annak a be- és felismerésével kellene, hogy együtt járjon, hogy az egész Abad-kinevezés egy szép, kövér politikai hiba volt.
Lehet, hogy nem számított rá Macron, hogy ebből ügy lesz? De hát az ellenfél alábecslése sosem jó ötlet: akkor szokott sikeresen lecsapni. A másik verzió, hogy úgy volt vele, ki fog derülni ez az ügy, de Borne és Ndiaye van annyira érdekes, hogy kiegyensúlyozza az Abad-sztorit. Csakhogy ez téves számítás volt, egy erőszak-vádnak tényleg kiszámíthatóan nagyobb a hírértéke, mint egy vitatott nézeteket valló színes bőrű miniszternek, vagy Franciaország második női miniszterelnökének. Végül, az is lehet, hogy Macron és környezete úgy számolt, volt már nyomozás, lezárták, Franciaország jogállam, nincs itt tehát semmi látnivaló. Csakhogy az erőszak-áldozatok hangját felerősítő #MeToo-korszakban ez tudvalevőleg nem mindig így működik, s különösen nem akkor, ha az ember baloldali és feminista szavazókat célozna három héttel a nemzetgyűlési választás előtt.
Aki ilyen helyzetbe lavírozza magát, és abban reménykedik, hogy „majd ez is elmúlik”, az végső soron nem cselekvő, hanem amatőr módon hibázó, aki olyan probléma után fut, amit saját maga kreált. Teljesen feleslegesen. Amikor Macron pár éve arra biztatta a többségét, hogy legyenek büszkék az amatőrségükre, vélhetően nem ilyen politikai büszkeségekre gondolt.
Elképzelhető, hogy Macron és környezete már annyira biztosnak érzi a helyzetét, az ellenzéket pedig annyira gyengének, hogy elkezdte elbízni magát? Hogy kezdi azt hinni, mindent megtehet? Nem tudom. De az elemző számára ez a legfontosabb nyitott kérdés: az elbizakodottság ugyanis a legerősebb politikai erő és elnök számára is végzetes lehet.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.