Barack Obama visszatért Washingtonba, hogy ismét örüljön az általa aláírt egészségügyi törvény elfogadásának, még akkor is, ha az éppen csak átesett egy újabb környi finomításon, hogy ezúttal valóban működjön. Ami végül mégis a címlapokra került, az nem a politika volt, hanem egy kínos vicc, amelyet Obama a beszéde elején elsütött – írja Matt Purple a The Spectator World oldalán megjelent véleménycikkében.
„Biden alelnök úr…” mondta Obama, kissé túlságosan is buzgón mosolyogva egykori alelnöke felé. Kamala Harris kínos nevetése most az egyszer teljesen helyénvalónak tűnt – írja Purple.
A Republikánus Nemzeti Bizottság az eseményről kivágott egy videót, amelyen Obama a közönség tagjainak udvarol, miközben Biden egyedül állt, és próbálja felhívni magára egykori főnöke figyelmét.
Pedig az igazsághoz tartozik, hogy nem mintha Biden ne lenne keresett. A múlt heti NATO-csúcstalálkozón az európai vezetők gyakorlatilag egymáson bukdácsoltak, hogy beszélhessenek vele. Emmanuel Macron egy ponton úgy sétált el Boris Johnson mellett Bidennel az oldalán, mintha a bálkirálynővel akart volna smárolni – írja Purple.
A cikk megjegyzi, hogy Obama később gondoskodott róla, hogy azt mondja, „az én elnököm”.
A szerző szerint érdemes megjegyezni, hogy az Obama és Biden közötti dinamika hasonló ahhoz, ami egykor Bill Clinton és Al Gore között volt: a nyilvános személyiségük a magánéletük ellentéte.
Ahogy Clinton a nyilvánosság előtt melegszívű volt, a magánéletben pedig szűkszavúbb és Gore-szerű, úgy Obama is gyakran türelmetlen volt a környezetével szemben. Jobban szerette a politikai részleteket, mint az embereket, ami állítólag súrlódásokat okozott a barátságosabb alelnökkel. Két nagyon különböző emberről van szó, és nem mindig jöttek ki jól egymással.
Az amerikai politika megváltozott, mióta Obama távozott hivatalából. A Republikánus Párt letette a háromszögletű kalapját a MAGA sapkák javára. Az online jobboldal most olyan vitákat folytat, amelyek egy évtizede még elképzelhetetlenek lettek volna: halott-e a klasszikus liberalizmus; vagy akár az Egyesült Államok feldarabolása. Felemelkedőben van egy szülői jogi mozgalom, amely dühös az állami iskolákban tapasztalható faji és nemi radikalizmus miatt, és eltökélt szándéka, hogy visszaveszi az irányítást – írja Matt Purple.
A cikk szerint a baloldal is megváltozott, méghozzá drasztikusan és rosszabb irányba: pszichotikus identitáspolitikába hajlik, és még hangosabban vicsorog a leghalványabb ellenvéleményre is.
De ami talán a legmegdöbbentőbb mindezen változások közepette, az az, hogy a Biden-kormányzat milyen keveset változott. Ez az, ami még kellemetlenebbé tette Obama alelnök poénját: Biden programja lényegében Obama programja.
Obama egy hatalmas, zöld törvényt fogadott el; Biden ugyanezt próbálta megtenni. Obama liberális volt, aki igyekezett megjutalmazni azokat a választói csoportokat, amelyek megválasztották; Biden is az. Obamának fogalma sem volt arról, hogy mit kezdjen a fracking forradalmával; Biden egyetlen kérdésben sem volt annyira skizofrén, mint a fosszilis tüzelőanyagokban.
Külpolitikában a két férfi között bevallottan vannak nézeteltérések. Obama több haderőt vezényelt Afganisztánba, míg Biden hazahozta őket – és a szerző szerint senki sem fogja elfelejteni, hogy Obama könnyelműen elutasította a Vlagyimir Putyin jelentette fenyegetést. De az Oroszországgal való jelenlegi kapcsolatokat egy valóságos Obama-osztálytalálkozó, Antony Blinken, Jake Sullivan és Jen Psaki irányítja.
Biden kormányát, akárcsak Obama kormányát, a csiripelős, okoskodó, techno-optimistán, nagyot költekező liberálisok egy bizonyos fajtája vezeti, akik az Elnök emberei sorozaton nőttek fel, és elkötelezettek a nagy kormányzati jótékonykodás mellett, vagyis az adófizetők számláinak sokasításával töltik ki a napjaik – írja Purple.
A különbség az, hogy míg az Obama-csapatnál ez frissnek és idealisztikusnak tűnt, addig Bidennél ez már idejétmúltnak és fáradtnak tűnik. Ezért volt Obama beszéde olyan nosztalgikus utazás vissza a 2010-es évekbe.
A szerző szerint Obamára végül nem a politikájáról fognak emlékezni – az Obamacare még mindig a papírmunka és az egekbe szökő önrészek zűrzavara; a nagy recesszió csúnya és tartós volt -, hanem a stílusáról, a hűvösség és az optimizmus homályos, Trump előtti keverékéről. Az ő kormányzása egy új Camelot volt, és akárcsak az előző, közel sem volt olyan nagyszerű, mint amilyennek most tűnik -zárja Purple.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.