„Ukrajnában élő szüleim biztosak voltak benne, hogy nem lesz orosz invázió”

Mit érez egy szovjet Ukrajnában felnőtt, ma Amerikában élő zsidó, akinek szülei, és szinte teljes rokonsága Ukrajnában ragadt? Erről írt Jake Marmer a Tablet hasábjain. 

Jake Marmer az elmúlt hónapokban, ahogy a hírek egyre inkább arról szóltak, hogy Oroszország meg fogja támadni Ukrajnát, az Amerikában élő férfi igyekezett szüleit rávenni, hogy hagyják el az országok. A szülők egy kis vidéki városban élnek, és itt született és élt is Marmer is egészen tinédzser koráig. Az apja, aki újságíró váltig állította, hogy az egész egy komplex politikai helyzet, és az utolsó pillanatban meg lesz oldva, mint a kubai rakétaválság. Az unokatestvére állította, hogy „ismer embereket”, akik közel vannak a tűzhöz, és tudják, hogy ez csak információs háború. Mindketten képzett és okos emberek, akik kiválóan értették a régió politikáját és mégis azt hitték semmi nem fog történni.

„Ezt értettem meg: Senki nem hiszi el, hogy egyszer csak háborús helyzetben találhatja magát. Hogy is hihetnék? Tudni azt, hogy léteznek háborúk az egy dolog. De lehetetlen teljes mértékben megragadni a valóságát, egészen addig, amíg el nem ér téged és a szeretteidet. Különösen a korábbi Szovjetunióban, ahol minden város és falu terén áll egy második világháborús emlékmű. Úgy nőttünk fel, hogy csodáltuk a veteránokat, és a történeteik által be lettünk oltva a háborúk ellen, hiszen mindannyian tisztán éreztük, hogy közülünk senki nem akarhatja ezt. Senki nem hiszi el, hogy jön a háború, egészen addig, míg szállni kezdenek a rakéták, és a futás már nem opció”

– írja Marmer.

i24NEWS English on Twitter: „Jews in Odessa synagogue pray together for peacei24NEWS Correspondent Pierre Klochendler reports from the central Synagogue of #Odessa and interviews Avraham Wolf, Odessa’s chief rabbi pic.twitter.com/HetbSCVR8y / Twitter”

Jews in Odessa synagogue pray together for peacei24NEWS Correspondent Pierre Klochendler reports from the central Synagogue of #Odessa and interviews Avraham Wolf, Odessa’s chief rabbi pic.twitter.com/HetbSCVR8y

A publicista felidézi, hogy az invázió előtti hetekben figyelte, ahogy az ismerősei ukrán zászlókra cserélik a profilképeiket, I stand with Ukraine üzeneteket írnak ki. Ő azonban nem tudta ezt megtenni, az ukrán zászló az ukrán nacionalizmusra emlékeztette, amely elsődleges oka volt kivándorlásának.

„Az ukrán nacionalizmus mindig is egy kis oldalági antiszemitizmussal járt együtt. Nem arról van szó, hogy nem „állok Ukrajna mellett”. De igen, és ha nem is teljesen, de talán egy kicsit átlósan. És azt hiszem, ezt érzi most a világ számos ukrajnai zsidó kivándorlója: a minket szisztematikusan üldöző anyaország keserű utóízét, és a mély, szívszorító aggodalmat számos rokonunk, barátunk és szomszédunk iránt, akik ott maradtak”

– írja Marmer.

„Ukrán zsidónak lenni Amerikában egyáltalán nem vonzó. Sőt ennél nem is lehetne kevésbé vonzó valami. Nem számítunk egzotikusnak, nem mintha szükségünk lenne rá, de milyen szép is lenne, ha kapnánk némi figyelmet a córeszünk miatt. Nem mi csak fehér amerikai zsidók vagyunk a furcsa akcentussal és a generációs gazdagság nélkül” – fejti ki a publicista, aki egyetlen kulturális előnyének az orosz nyelvet tartja.

„Tizenegy éves voltam, mikor összeomlott a Szovjetunió, és Ukrajna önálló ország lett. Az iskolánk nagyon gyorsan tantervet váltott, amibe belekerült egy nyíltan antiszemita színdarab. Együtt kellett hangosan felolvasnom az osztállyal”

– írja a szerző.

Leírása szerint az őt körülvevő zsidó közösség megszállottan szerette az orosz nyelvet, úgy gondolták csak az lehet kulturált, aki beszél oroszul. Talán abból is fakadt az ellentét, hogy az ukrán nyelvhez hozzákötődött a nacionalizmus, amiben kirekesztve érezte magát – írja a publicista.

„Talán Franz Kafka, bár Prágában élt, ugyanezért beszélt németül és írt németül, amiért mi oroszul beszéltünk. Ez volt a birodalom és a legokosabb elmék nyelve. S a Szovjetunióban minket, zsidókat, a nyelv minden etnikum testvériségének víziójához vitt közel bármennyire is rosszul valósult ez meg. (A „testvériség” szónak a Szovjetunió bukása után Ukrajnában jóval kisebb volt a jelentősége). A testvériség békét feltételez, és ez egyszerre volt remény és – visszatekintve – gyarmatosító mesterkedés”

– írja a szerző.

Marmer leírja, hogy az Ukrajna, amit ő ismer tele van ellentmondásokkal, de ezek most mind nem számítanak, csak egyet kíván: legyen vége a háborúnak, hogy békében lehessen a sérelmeket begyógyítani.