Az emelkedő energiaárak, nagyjából fél évszázaddal ezelőtt, tönkretették a nyugati gazdaságokat, és hozzájárultak ahhoz, hogy a Közel-Kelet autokratái őrülten gazdagok legyenek, miközben a lassan széteső szovjet birodalmat támogatták. Ma a világot ismét az energiaárak emelkedése sújtja, de ezúttal a sebet saját magának okozta: a zöld energiára való átállás felgyorsítása elhibázott politika terméke — írja véleménycikkében Joel Kotkin és Hügo Krüger az Unherd hasábjain.
A politikai és akadémiai klérus számára az energetikai „reset” olyan, mint a mennyei manna, mert felhatalmazást ad nekik arra, hogy olyan „technokrata szociális mérnöki munkát” hajtsanak végre, amely szegényebbé teszi a szegényeket, miközben megfosztja őket a munkásosztály törekvéseitől, ahogy azt már most is látjuk olyan helyeken, mint Kalifornia és Németország.
Spanyolországban a háztartások 10%-a nem tudja megfelelően felfűteni otthonát a téli hónapokban; Olaszországban pedig 2022 januárjára 55%-kal megugrottak a energiaárak. Az Egyesült Királyságban 2022 áprilisára megháromszorozódik azoknak a háztartásoknak a száma, amelyek nem tudják kifizetni számláikat.
A drága energia új rendszere azzal is fenyeget, hogy állandósítja a fejlődő világ szegénységét, amely már most is szenved az olcsó és megbízható energia hiányától. A fosszilis tüzelőanyagok, amelyeket most a nyugati döntéshozók és az olyan pénzügyi cégek, mint a Blackrock, célba vesznek, létfontosságúak az iparosodás szempontjából, és nem valószínű, hogy kizárólag szél- és napenergiával kiválthatók:
a fosszilis tüzelőanyagok még mindig az összes energiaellátás 81%-át teszik ki, és még ha minden ország teljesíti is az klímaváltozás megakadályozására tett ígéreteit, 2040-ben még mindig nagyjából háromnegyedét jelentik majd.
Nem meglepő tehát, hogy Afrikában egyre nagyobb a szkepticizmus a nyugati „fenntarthatósági” politikákkal szemben – még akkor is, ha ezek a politikák a szociálisan tudatos „érdekelt felek kapitalizmusának” nyelvezetébe burkolózva a „rendszerszintű rasszizmus” kezelését ígérik. Az Afrikai Fejlesztési Bank elnöke például már 2015-ben kijelentette, hogy „Afrika nem tud működni, mert nincs energiánk”, és megerősítette, hogy a kontinensnek szüksége van „megújuló és hagyományos” energiára, beleértve a „földgázt és a szenet”.
Hasonlóképpen nyilatkozott Muhammadu Buhari nigériai elnök a tavalyi ENSZ éghajlat-változási konferenciát megelőzően is, és arra figyelmeztetett, hogy a nyugati kormányok és segélyszervezetek által preferált éghajlat-politika egész Afrikára kiterjedő energiaválsághoz vezethet. A múlt hónapban Szenegál elnöke az EU-Afrikai Unió csúcstalálkozója előtt világossá tette, hogy az afrikaiak nem hajlandók fizetni az európai szén-dioxid-adóért. Dél-Afrika energiaügyi minisztere eközben bírálta azokat a nem kormányzati szervezeteket és egyetemeket, amelyek európai agytrösztök pénzéből támogatják az „éghajlat-vezérelt megoldásokat”.
Az afrikai vezetőknek minden okuk megvan arra, hogy aggódjanak a drága energia veszélyei miatt. A közelmúltban Szenegálban, Malawiban, Dél-Afrikában és Nigériában zavargások törtek ki az üzemanyagárak miatt, az energiaköltségek voltak az arab tavasz katalizátorai is, amikor az olajárak megugrása miatt a gabona ára is megemelkedett. Kazahsztánban sem jobb a helyzet, az év elején az emelkedő energiaárak majdnem forradalmat robbantottak ki.
Tekintettel arra, hogy az afrikaiak több mint fele energiaszegénységben él, politikusaik érthetően óvatosak. Még a viszonylag fejlett Dél-Afrika sem termel már megfelelő és megbízható villamos energiát, és most ellenzi saját fosszilis tüzelőanyag- és nukleáris kapacitásának fejlesztését. Az ebből eredő válság – a gyárak sorra zárják be üzemeiket a magas áramárak miatt, a fiatal felnőttek kétharmada pedig munkanélkülivé vált – a dél-afrikai demokrácia stabilitását fenyegeti.
Eközben Afrika többi részén, az olyan népességközpontokban, mint Nigéria, Etiópia és a Kongói Demokratikus Köztársaság, az energiaellátás aggasztóan kevés a napi szükségletek kielégítésére. Megbízhatóbb energiaellátás nélkül a kontinens továbbra is a szegénység süllyesztőjében marad – és a polgárháborúk elkerülhetetlenek lesznek.
Ennek tudatában egyes kormányok, például Szenegál és Etiópia vezetői ambiciózus célokat tűztek ki a 2025-ig történő teljes villamosításra. Hasonló tervek vannak folyamatban az egész kontinensen, és az Afrikai Fejlesztési Bank ígéretet tett arra, hogy segít finanszírozni a 2030-ig történő villamosítást. Hogy ez mennyire valószínű, még nem világos. Meglepő azonban, hogy miközben Afrika a környezetbarát energiára törekedve megnyomorítja magát, nyugati támogatású környezetvédelmi aktivisták tiltakoznak a tengeri gázkitermelés ellen Dél-Afrika szegénység sújtotta Wild Coast régiójában.
Ha szembeállítjuk a fejlődő világ számára javasoltakat az Egyesült Államok magatartásával, akkor a képmutatás története kerül a figyelem középpontjába. Részben a fracking elterjedésének köszönhetően az USA a világ legnagyobb cseppfolyósított földgáztermelőjévé válik.
Az amerikai energiaellátás növekedése egybeesett az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkenésével, amit nagyrészt nem a környezetvédelmi előírások, hanem a szén földgázzal való felváltása okozott.
A földgáz különösen fontos volt azok számára, akik szenvedtek a gyáripar megszűnésétől, és ipari reneszánszot indított el a gazdaságilag nehéz helyzetben lévő régiókban, például a középnyugaton, valamint a déli, történelmileg szegényebb régiókban. Az alacsony földgázárak döntő szerepet játszottak abban, hogy a feldolgozóipari munkahelyek növekedése most az ország központi területeinek nagy részét átalakítja. Ezzel szemben a zöld politikák magas árakat eredményeztek az olyan államokban, mint Kalifornia, károsítva az egykor virágzó ipari gazdaságot és felhajtva az olyan alapvető szükségleti cikkek árát, mint az áram.
Furcsának tűnik tehát, hogy Joe Biden elnök és a legtöbb demokrata figyelmen kívül hagyja ezeket a tanulságokat. A gázvezetékektől kezdve az új tengeri olajbérleti szerződésekig mindent töröltek, miközben új szabályozások nehezítik a fosszilis tüzelőanyag-erőművek építését.
A zöldek által dominált média pedig megpróbálja az energiahiányt az éghajlatváltozásra és a gyűlölt fosszilis tüzelőanyag-vállalatokra fogni.
Ezek a politikák mind az Egyesült Államokban, mind a világ többi részén annak a nézetnek a termékei, hogy a globális felmelegedés egzisztenciális fenyegetést jelent a földi életre, nem pedig hosszú távú kellemetlenséget, amelyet fokozatos alkalmazkodással kellene kezelni, különösen Kína és India folyamatos fosszilis tüzelőanyag-növekedésének fényében.
Amennyiben a pragmatikus szemlélettel szemben az apokaliptikus szemléletet fogadjuk el, a politikai menetrend a „növekedés visszaszorítása” felé mozdul el, amely a fogyasztás csökkentésére törekszik, visszavetve a tömegek életszínvonalát, hogy „megmentsük a bolygót”.
Ez az európai és amerikai jómódú emberek számára csekély árnak tűnhet, de valószínűtlen, hogy a fejlődő világ kormányai hajlandóak lennének azt mondani szegénységben élő polgáraiknak, hogy a környezeti tudatosság fontosabb, mint az alapvető túlélés.
Mindez azt jelenti, hogy öko-apokalipszisre vagyunk ítélve? Nem feltétlenül; lehetséges a fejlődő világ fokozatos szén-dioxid-mentessé tétele anélkül, hogy a gazdaságok megroppannának. Nukleáris fronton például jelenleg a kismoduláris reaktorokról (SMR) beszélnek, amelyek elméletileg kisebbek és könnyebben megépíthetők, mint a meglévő reaktorok. De még a támogatók is elismerik, hogy ezeknek a technológiáknak jelentős beruházásokra és néhány évtizedre van szükségük ahhoz, hogy kiforrottá váljanak. Egyesek szerint a lítium akkumulátorok lehetővé teszik majd, hogy a hálózati tárolási technológia jelentős javításával életképesebbé tegyük a megújuló energiaforrásokat, igaz, hogy ezekhez az akkumulátorokhoz hatalmas mennyiségű, a természetben ritkán előforduló fémekre van szükség.
A legígéretesebb technológia talán a geotermikus energia. A hidraulikus fúrások fejlődésének köszönhetően Szerbiában és Kanadában két olyan kísérleti projekt is folyamatban van, amelyek lehetővé tehetik a mélyben lévő forró bioszféra hőjének megfizethető áron történő kiaknázását.
De ahogyan azt az afrikaiak is elismerik, rövid távon választanunk kell a drága nap- és szélenergián alapuló nettó nulla energiarendszer és az egyetlen olyan energiaforrásra támaszkodó rendszer között, amelyről tudjuk, hogy olcsó és megbízható: a fosszilis tüzelőanyagok. A szén, az atomenergia és különösen a földgáz még marad, Greta Thunberg mondókáját nem fogják elfogadni az afrikai városok nyomornegyedeiben élő emberek vagy a vidéki kínaiak, akik szeretnének részesülni az országuk kínálta jólétéből. A tudományos fórumokon kívül, a való világban, a nettó nulla továbbra is távoli kilátás marad, ám a növekvő energiaválság már itt van – és ha a világ legszegényebb országait és sok nyugati országot is feláldozzák a zöld program érdekében, az csak tovább növekszik majd.
| Joel Kotkin a Chapman Egyetem Városi Jövőkutatás elnöki ösztöndíjasa és a Városi Reform Intézet ügyvezető igazgatója. Új könyve, The Coming of Neo-Feudalism (A neo-Feudalizmus eljövetele) nemrég jelent meg. Hügo Krüger építőmérnök a dél-afrikai Pretoriából. |
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.