Most már semmi sem segített, sem Merkel utolsó percig kimutatott sziszegő gyűlölete, sem vazallusainak alattomos szervezkedése: A CDU-tagság alig két héttel ezelőtt 95 százalékkal Friedrich Merzet választotta meg új pártelnöknek, alig kevesebb szavazattal, mint amennyit Merkel annak idején 2015-ben kapott. Merkel rémálma beteljesült, személyes riválisa vette át az általa tudatosan szétzilált és ellenzékbe degradált párt vezetését. A német politika nagyasszonya rossz vesztesnek bizonyult, nemcsak, hogy nem vett részt a szavazáson, hanem azonnal minden indoklás nélkül visszautasította a párt tiszteletbeli elnökének tisztségét és gorombán lemondta Merz kiengesztelésnek szánt vacsorameghívását is.
Merz annak ellenére, hogy Merkel kancellársága idején szinte teljesen visszavonult a politikai életből, igazi pártkatona. A ma 66 éves politikus már 1972-ben gimnazistaként belépett a párt ifjúsági szervezetébe. 2000-től 2004-ig a CDU parlamenti frakciójának vezetője volt. A 2002-es választások után kezdődött el Merkellel való konfliktusa, amikor is a Gerhard Schröder vezette szociáldemokraták tudtak a szavazatok egyenlőségének ellenére a zöldekkel kormánykoalíciót alakítani. Merkel, holott a választást gyakorlatilag elvesztette, magának követelte a frakcióvezetői pozíciót, Merzet helyettesévé degradálta. Mind jellembeli, mind politikai okokból az együttműködés egyre lehetetlenebbé vált, Merz 2004-ben levonta a konzekvenciát és lemondott, 2007-ben pedig „párton belüli ellentmondások” miatt átmenetileg teljesen búcsút mondott politikai pályafutásának. Újra ügyvédként kezdett el dolgozni, főleg amerikai ügyvédi irodákban, illetve befektetési társaságokban – a Blackrocknál eljutott a partnerségig –, és így időközben jelentős vagyonra tett szert.
Közben nem Merz volt az egyetlen vezető politikus, akit Merkelnek sikerült a pártból teljesen kiszorítania. Merzzel körülbelül egyidőben gyakorlatilag a vezető szint minden konzervatív politikusa felhagyott az aktív politizálással, a mai napig is csak sejteni lehet, hogy Merkel mivel zsarolta meg őket. 2017-ben az CDU ugyan még megnyerte a szövetségi választásokat, de előző eredményéhez képest választóinak majdnem tíz százalékát elvesztette.
Kezdtek megmutatkozni Merkel egyre zöldebbé váló politikájának, valamint 2015-ös határnyitásnak a következményei.
2018-ban úgy látszik Merz már nem bírta elviselni, hogy Merkel mit művel az egykor hatalmas konzervatív-liberális párttal, és mindenki meglepetésére bejelentette, hogy indulni fog a következő pártelnöki választáson. Ez bátor lépés volt, mivel Merkel ekkor még látszólag totális strukturális hatalommal bírt a párt funkcionáriusainak körében. De már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a tagság túlnyomó többsége látja a párt válságos helyzetét és nem ért egyet a CDU polgári magjának szétzúzásával. Ezért a tagság Merzet kívánta elnöknek, abban a reményben, hogy az majd meg tudja állítani a választók elvesztését, és vezetése alatt a párt visszanyeri egykori konzervatív-liberális irányvonalát és ebből fakadó erejét. Ennek ellenére a pártkonferencia küldöttei, kizárólag pártfunkcionáriusok, akiknek elemi anyagi érdekük fűződött ahhoz, hogy a hatalom továbbra is Merkel kezében maradjon, Annegret Kramp-Karrenbauert, egy jelentéktelen és teljességgel alkalmatlan bábot választottak meg pártelnöknek, akit aztán Merkel pár hét múlva nyilvánosan kivégzett. Merkel minden fáradozása ellenére Merz csak pár szavazattal maradt el mögötte. 2020-ban a kabaréba illő procedúra megismétlődött, Merz ellenkandidátusa Armin Laschet ismét pár szavazattal győzött (Merkel ifjú janicsárjainak köszönhetően), majd látványosan elvesztette a 2021-es választást.
A Merz számára döntő határozat ezután született meg, mégpedig az, hogy a küldöttek helyett a tagság válasszon pártelnököt. Így lett Merz végre, harmadik nekifutásban CDU pártelnök. Azóta pár napon belül bebizonyította, hogy a politikai intrika nagy mestere.
A CDU elnökségét majdnem teljesen kicserélte, a szörnyűséges radikális feminista, de nagyhatalmú CDU-nőegylet elnökét kiszavaztatta az elnökségből, a jelenlegi Merkelhez hűséges frakcióvezető Raph Brinkhaus pedig „magától” lemondott tisztségéről – Merz javára.
Valamikor, úgy húsz évvel ezelőtt, piacgazdasági orientációjának következtében, Merzre rásütötték a kemény konzervatív bélyegét. De milyen konzervatív az, aki például támogatja a homoszexuális és leszbikus párok örökbefogadási jogát? „Egyes homoszexuális párok jobb szülők, mint a heteroszexuálisok”, mondotta nemrégiben a Frankfurt Allgemeine Zeitungnak,
egy mondat, amely nemcsak az elnök konzervatív etikai meggyőződését, hanem a logikus gondolkodásra való képességét is megkérdőjelezi.
2020-ban a zöldekkel való koalíciót támogatta, hogy még mindig ezt akarja-e, ezt nem lehet tudni. A konzervatív AfD ellen kompromisszumot nem ismerő harcot kíván folytatni, és úgy látszik semmi kifogása sincs az ellen, hogy az AfD-hez túlságosan közel álló hangsúlyosan konzervatív politikusokat, mint Max Ottet vagy Hans-Georg Maaßent kizárják az pártból. „Egy az AfD és a CDU közötti tűzfalról fogok gondoskodni”, hirdette meg szinte elsőként az új elnök. Vagyis felmerül az a kérdés, hogy vajon ki ellen fog az ellenzéki CDU politizálni, a kormány, vagy a szintén ellenzéki AfD ellen?
Merz érthetetlen módon továbbra is Merkelhez próbál dörgölőzni, „a nőpolitika úttörőjének” nevezte. A politika fatális, képzettségellenes elnőiesedését tovább fogja támogatni. Állítólag a vezetőségben 50 százalékos női kvórumot és egy nőknek fenntartott főtitkár-helyettesi pozíciót akar bevezetni.
Merz 2018-ban egy a marxista udvari filozófus Jürgen Habermas által kezdeményezett, a nemzeti szuverenitás ellen irányuló Európa-politikai nyilatkozat aláírói között volt, amelyben egy európai hadsereg felállítását, az euró adósság-unióvá való kiépítését, az európai parlament hatalmának kiterjesztését és az európai szociális unió további kiépítését követelik.
Bár a migrációval kapcsolatban tett néhány kritikus megjegyzést, de azok rendkívül engedékenyen hangzottak: Nem szabad a migrációt ösztönözni, nem szabad a társadalmat túlterhelni, és a humanitárius menekültpolitikát el kell választani a munkaerőpiacba való bevándorlástól.
A már 2015 óta túlterhelt társadalomról, az illegális bevándorlás ösztönzéséről, a bűnözésről és erőszakról, a migránsok rendszerszerű előnyben részesítéséről a német lakossággal szemben egy szó sem esett, miközben a menedékjogot kérvényezők száma 2021-ben már majdnem elérte a 2016-os szintet.
A leghosszabb azon kérdések listája, amelyekről Merz eddig nem nyilatkozott. Ide tartozik a polgári jogok példátlan leépítése és a baloldali NGOk és erőszakos bandák garázdálkodása, valamint e szervezetek adópénzből való hízlalása. Vagyis már az a kevés is, amit tudunk Merz álláspontjáról, kétségessé teszi, hogy itt egy konzervatív, vagy akár egy klasszikus liberális politikusról lenne szó. Úgy tűnik, hogy Merz leginkább a globalista elithez, és ezen belül annak racionalista szárnyához húz.
Ez nem lenne egészen új irány a német politikában, legfeljebb azt várhatjuk el, hogy Merz valamivel racionálisabban járna el, mint az álomvilágban élő zöldek. Magyarország megítélésében feltehetőleg semmilyen változásra sem számíthatunk.
Merz talán legnagyobb problémája, hogy nincsen ellenállóképessége a médiakritikával szemben. Pedig mindenképpen azzal kell számolnia, hogy az abszolút többségben levő zöld-bal rendszermédia, amely máris „neoliberálisnak” és a múltban élőnek titulálta, könyörtelen harcot fog ellene folytatni. Merz máris minden őt bíráló cikk után magyarázkodásba kezdett, hogy nem is úgy gondolta, és visszavett gyakorlatilag mindent, ami miatt bírálták. És akkor még nem beszéltünk a CDU-n belüli ellenzékéről, azokról, akik pártbeli funkciójuknak köszönhetően eddig remekül éltek, és most előreláthatóan el fogják veszteni életük anyagi bázisát. Ők mindent meg fognak tenni, hogy a CDU-t továbbra is a zöld-bal korszellemnek rendeljék alá, még ha ez végső soron a párt végét is jelentené.
A kitaszított és üldözött polgári AfD sorsa figyelmeztetés mindenki irányába, aki ma Németországban megpróbálna visszatérni a polgári és nemzeti politizáláshoz. De Merz ahelyett, hogy elsőként a kormány politikája ellen lépett volna fel, mint azt egy igazi ellenzéki tette volna, az AfD-t nevezte meg legfőbb ellenségeként.
Ezért emberfeletti feladat ezt a lezüllött rendszerpártot ismét polgári párttá átformálni, és eddigi fellépése alapján kétséges, hogy Friedrich Merz erre képes lenne. De hát meglepetések mindig vannak, tehát hagyjuk magunkat meglepni!
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.