A Netflix bemutatta Robert Harris, brit író München című regényének filmadaptációját, amely az 1938-as müncheni konferenciát használja egy izgalmas kémtörténet hátteréül.
Harris könyvei közül eddig kettőt Roman Polanski vitt vászonra, 2010-ben a Szellemírót és 2019-ben a Dreyfus-ügyről szóló A tiszt és a kémet. Ezúttal egy német rendező Christian Schwochow állt a kamera mögé, akinek a München az első angol nyelvű játékfilm rendezése. A film középpontjában két fiatal férfi barátsága áll, akiket országaik konfliktusa szembe állít egymással, azonban a sors újra összesodorja őket.
1938 szeptemberében járunk. London háborúra készül, a város felett már megjelentek az első légvédelmi ballonok, de az emberek még nem akarják elhinni, hogy valóban egy újabb háború közeledik. Hugh Legat (az 1917-ből ismert George MacKay) a brit miniszterelnök titkáraként dolgozik, s bár közelről szemlélheti az eseményeket, valójában nem játszik aktív szerepet és felettesei a kedvük szerint tolják őt jobbra-balra. Hitler a Szudéta-vidék lerohanását ígéri, az angol politikai vezetés pedig kétségbeesetten próbálja elkerülni a háborút.
Eközben Németországban a hadsereg szervezkedik Hitler ellen. A német külszolgálat tagja Paul von Hartmann (Jannis Niewöhner) Hitler megbuktatásán munkálkodik. A hadsereg tettlegességre szeretné rávenni a Führert, azt szeretnék, hogy valóban támadja meg Csehországot és akkor letartóztatják. Azonban az angolok keresztbe húzzák a terveiket, mikor Mussolini segítségével ráveszik Hitlert, hogy a katonai mozgósítás helyett inkább tárgyaljon Münchenben.
Hartmann és társai úgy döntenek, megpróbálnak közvetlenül kapcsolatba kerülni az angol vezetéssel és rávenni őket arra, hogy ne adják át Hitlernek a Szudéta-vidéket. Paulnak birtokában van egy dokumentum, amely nyilvánvalóvá teszi Hitler háborús szándékait és megüzeni az angoloknak, hogy ezt a dokumentumot el akarja nekik juttatni. A külügy Hugh Legatot, Paul egykori oxfordi osztálytársát küldi, hogy vegye át a titkos iratot. A két fiatalembernek a müncheni-konferencián kell megkísérelnie felvenni a kapcsolatot.
A történelemben kevéssé jártas néző is valószínűleg ismeri a Müncheni-konferencia történetét, hogy a csehek feje felett az angolok, a franciák és az olaszok átadták a német nemzetiségűek által lakott Szudéta-vidéket a Német Birodalomnak.
A film elsősorban az angol vezetés szempontjából mutatja be az eseményeket. Az 1930-as években az angolokat a „megalkuvás politikája” jellemezte. Abban bíztak, hogy a Versailles-i béke előnytelen részleteinek kiigazításával elkerülhető egy újabb európai háború. Ezt a politikát képviselte Neville Chamberlain, akit a filmben Jeremy Irons alakít.
A történészek nagyrészt megegyeznek abban, hogy a brit miniszterelnök valóban bízott abban, hogy Adolf Hitler tartani fogja magát a megegyezéshez. A film némileg árnyalni próbálja a képet és úgy próbálja bemutatni, mintha Chamberlain nem lett volna naiv, hanem a megegyezéssel csak az időt akarta húzni, míg felkészülnek a háborúra.
El is hangzik egy mondat a filmben, miszerint a miniszterelnök csak azokkal a kártyákkal tud játszani, amit osztottak neki. A filmben a német ellenállók képviselik az ellenoldalt, hogy a megegyezés nem fogja megállítani Hitler, sőt éppen ellenkezőleg.
Robert Harris kiváló érzékkel írta bele ebbe a jól ismert, de talán részleteiben kevéssé taglalt történelmi eseménybe a két fiktív karaktert, akik tehetetlenül vergődnek a nagypolitikai játszmák statisztáiként. Bár nézőként tisztába vagyunk vele, hogy a megállapodás meg fog születni, mégis bízunk benne, hogy a főszereplőknek sikerül megakadályoznia az aláírást. A valós történelmi alakok, mint Adolf Hitler, mellékszereplőként bukkannak fel a filmben. A film kettősséget tartalmaz a egyezménnyel kapcsolatban, mert egyrészt Paul von Hartmann karakterén keresztül elhangzik, hogy mekkora hiba az aláírás, másrészt a film befejezése arra tesz utalást, hogy az egyezménnyel az angolok időt nyertek, hogy felkészüljenek a háborúra.
Megalkuvás vagy időhúzás?
Ma már a müncheni egyezmény a megalkuvás szimbóluma lett, alku az ördöggel, amely aztán a történelem legnagyobb és legtöbb áldozatot követelő háborújához vezetett.
A Brit Birodalom és Franciaország ereje teljében és erkölcsi fölényének tudatában azt gondolta, hogy a németek, akik minden szempontból gyengébbek voltak náluk, ellenük nem fognak háborút indítani. Ez a felsőbbrendűség süt az angol diplomaták karaktereiből, akik nem érzik Hitler veszélyét, hanem csak azon viccelődnek, hogy vegetáriánus.
Victor Davis Hanson, amerikai történész egy előadásában elmondta, hogy az első világháború eseményei után a franciák és az angolok is joggal hihették, hogy nem fogja őket megtámadni Hitler. Ennek fényében a csehek feláldozása elfogadható alku volt a nyugati hatalmak számára. München óriási sikernek volt tekintve, és a miniszterelnököt néhány hónapig hősként ünnepelték, mint az embert, aki megakadályozta a háborút. A film is tartalmazza a hírhedt pillanatot Chamberlainnel, mikor a repülőről leszállva bejelenti, hogy „meghozta Európa számára a tartós békét.”
Sokan aggódva figyelték az eseményeket már akkor is, és felismerték a döntés potenciális következményeit. Lewis Einstein, amerikai diplomata és történész a következőt írta 1939-ben a History magazinban: „Nincs olyan ember, aki meg tudná mondani, hogy Chamberlain szerencsejátékos húzása bölcs vagy bolond lépés volt-e, hogy a béke korszaka jön vagy egy olyan katasztrofális történelmi epizód elején állunk, mint a sötét középkor.”
Abban is van igazság, amit a film sugall, hogy az angolok lehetőségei szűkösek voltak. Gerhard L. Weinberg a Foreign Affairsben írt 1988-as cikkében kifejtette, hogy az angolok bele voltak kényszerítve az alkukötésbe, hiszen Amerika izolációba vonult, a franciák pedig kijelentették, hogy nem hajlandóak a csehekért háborúzni, és valószínű, hogy ha más lett volna a miniszterelnök, az is hasonlóan megalkuvó álláspontot vesz fel. A kényszerűség azonban nagyban az előző évek hasonló politikájának a következménye volt.
Alig egy évig tartott a „tartós béke” és Hitler lerohanta Lengyelországot. Chamberlain hadat üzent a Német Birodalomnak, de néhány hónap után kénytelen volt lemondani.
„Láttam az ellenségeim Münchenben, hernyók voltak” – mondta később Hitler a konferenciáról.
Ezt a mentalitást a film kiválóan ábrázolja, Hitler ugyan csak néhány alkalommal bukkan fel, de a film úgy ábrázolja őt, mint aki tisztába van azzal, hogy a nyugati hatalmak lebecsülik őt. Pedig ekkor már Hitler bekebelezte Ausztriát, a faji törvények érvényben voltak, és a zsidók elleni atrocitások is évek óta tartottak.
Bármi is motiválta Chamberlaint, döntése a megalkuvás szimbóluma lett. A meglengetett papír, a kijelentései arról, hogy Hitler olyasvalaki, aki „állja a szavát”, mind újra és újra felidéződnek, mikor a nyugati hatalmak autoriter diktatúráknak tesznek engedményeket.
Alakjának megítélésén nem segít, hogy utódja az a Winston Churchill volt, aki nagyban hozzájárult Hitler legyőzéséhez. Churchill a 30-as években hiába figyelmeztetett Hitlerrel kapcsolatban, az angol vezetés nem hallgatott rá. Egy levelében a következőt írta a konferenciával kapcsolatban: „Úgy tűnik, nagyon közel vagyunk a háború és a szégyen közötti sivár választáshoz. Az az érzésem, hogy a szégyent fogjuk választani, és egy kicsit később még a jelenleginél is kedvezőtlenebb feltételek mellett megkapjuk a háborút is.” A történelem őt igazolta.
Borítókép: Netflix
