Az osztrák radikális jobboldal után a francia macronisták is produkáltak egy kisebb Ibiza-botrányt. Itt nem kormányzati szerződéseket akartak pártos médiabefolyásért cserébe adni, a dolog sokkal banálisabb. De éppen ezért sokkal érthetőbb is a választópolgárok számára. A francia oktatási miniszter, Jean-Michel Blanquer ugyanis a spanyol szigeten töltötte a szilveszteri pihenését, és onnan jelentette be egy lapinterjú keretében január 2-án vasárnap, hogy január 3. hétfő reggeltől milyen protokollt kell alkalmazniuk az újra munkába álló pedagógusoknak. Az interjút készítő Le Parisien azt állítja, nem tudta, helyileg honnan nyilatkozott a miniszter. Hogy Ibizáról tette, az legalább kétszeres, háromszoros politika hiba, mondhatni igazi politikai amatőrség, ami megér egy kis odafigyelést. Íme a tanmese.
Először is, a pedagógusok frusztráltak, kimerültek, nagyokat sztrájkolnak. Ilyenkor teljesen megjósolható a felháborodás, ha a pedagógusok vasárnap este még nem tudják, mit kell csinálniuk hétfő reggel, a miniszter meg Ibizán pihenteti fáradt csontjait. Az egyszeri pedagógus, no meg a szintén frusztrált, Covid-tesztekkel és szakmányban várt igazolásokkal frusztrált szülő joggal gondolhatja, hogy Ibizáról nehéz érzékelni, milyen nehéz az élet a terepen, és amúgy, ha Monsieur Le Ministre esetleg itthon lett volna, akkor korábban is lehetett volna protokoll (hogy ez tényleg így van-e, más kérdés, a lényeg, hogy hogy néz ki a dolog). Mindenesetre az oktatás olyan szektor, amelyben a politikailag tudatos tanárokat és a sok-sok szülőt senki nem akarja magára haragítani, ha nem muszáj. Ibizával tetézni az amúgy is meglévő haragot és frusztrációt, vagy azt gondolni, hogy egy ilyen lépés nem fog kiderülni: első hiba.
Másodszor, egy kampányban mindenki azt keresi az ellenfélben, amiben ő vagy az emberei hibáznak. A nyaralások, ruhák, autók, éttermek, amelyek az átlagember számára nem, vagy csak nehezen elérhetők, mindig kiváló muníciót jelentenek a politikai ellenfeleknek. (És ebben az esetben aztán van mozgósítási potenciál: a megkérdezettek majdnem fele elítélte a spanyol pihit, a baloldalnál még durvább az arány, és a dolog még a Macron-bázis harmadát is zavarja.) Úgy tudni, hogy a miniszterelnök kabinetfőnöke és a miniszter tanácsadói is kérték, hogy Blanquer gondolja át ezt az utazást. Vagyis ne menjen. Az elemző akaratlanul is elgondolkodik, milyen jelzés kellett volna, hogy máshogy döntsön? Egy személyes kérés a köztársasági elnöktől? Lehet.
Blanquer hírhedten jó viszonyban van a szintén pedagógus first lady-vel, és eddig az egyik legmegbízhatóbb miniszternek számított.
Az Élysée felől nézve azonban ez a történet lojalitás-hiánynak, meg amatőrségnek tűnik, merthogy aki látott már kampányt, az tudja, hogy a kampányok sokszor ilyen piszlicsáré, vihar-a-biliben dolgokon mennek el. Brigitte Macron nyilvánosan most is megvédte a minisztert, nem is tehetett mást. Három hónappal a választás előtt az ember nem rúg ki kormánytagot, az elnöki kommunikáció is csak szivárogtatás és háttérnyilatkozatok révén jelezte, hogy az elnök mi minden rosszat gondol a miniszter úr akciójáról, és miért nem rúghatják most ki. Ha ugyanakkor én most Emmanuel Macron lennék, teljesen visszavenném a bizalmamat Blanquer-ben, mert világos lenne számomra: nem politikai állat, nem gondolja át minden lépését politikai keretben, azaz potenciálisan veszélyes, elszabadult hajóágyú.
Harmadszor: a nyaralás és annak helyszíne fő szabály szerint mindig politikai kérdés. Kampányon kívül is. Ha az ember miniszter, miniszterelnök, államfő, kampányon kívül is visszafogja magát nyaralás- és luxus-ügyileg. A választó tudja, hogy ezen a szinten az ember megteheti, hogy elmenjen Ibizára, de azt is szereti, ha nem teszi meg.
Az egyszeri politikus nem akar úgy járni, mint Nicolas Sarkozy (2007-2012), aki frissen megválasztott elnökként elindult drága étteremben ünnepelni, meg luxushajókázni, amivel a politikai tőkéje egy jelentős részét felhasználta, és sosem szerezte vissza. A 2012-es újraválasztása talán éppen az efféle luxus-dolgokon ment el. Meglepő, hogy Jean-Michel Blanquer nem tanult ebből a ma már szinte közhelyes, mégsem annyira régi politikatörténeti példából.
De miért nem tanult? Talán azért, mert a hatalom könnyen elhiteti az emberrel, hogy ő rá más szabályok vonatkoznak, ő sérthetetlen. Ha valaki elég sok időt tölt a hatalomban, és nem óvatos vagy szokatlanul tudatos, akkor egy idő után úgy élheti meg, hogy „ez neki jár”. Hogy „megteheti”. Megteheti, hogy kikezd a gyakornokkal, megteheti, hogy magáncélokra használja a befolyását, megteheti, hogy elmegy Ibizára… Aztán meglepődik, hogy kiderül, mégsem. Meglepődik, hogy sokszor totálisan legális, magánjellegű dolgokba is beleköt a közvélemény. Például egy magánjellegű ibizai kiruccanásba, ha az az adott pillanatban kellőképpen rosszul néz ki…
De hát kinek mi köze ahhoz, hogy a miniszter hol van, ha dolgozik, ha nem szegi meg a kormányzati szabályokat? (Azt mondják, mindenkitől azt kérték, hogy Európában, maximum két, két és fél órára, és 24/7 munkára készen legyen – de van aki felveti, hogy jelenleg Ibiza nem biztos, hogy megfelel ezeknek a kritériumoknak.) Természetesen a politikusoknak is joguk van a magánélethez, de pontosan tudjuk, hogy ha a „megtehetem”-attitűd, a választók nehézségeivel való szolidaritáshiány, vagy a képmutatás egy konkrét magánügy veleje, akkor abból könnyen közügy lehet, és ilyen esetekben a politikai ellenfelek és a média sem vonakodik őket napirendre venni. Ez most egy ilyen helyzet.
A miniszter nem volt elég óvatos, nem vette észre, hogy nem teheti meg.
Jean-Michel Blanquer ezzel a politikai tőkéje egy jelentős részét eljátszotta. Ma nehéz őt úgy látni, mint Macron egyik kedvencét, vagy mint olyan politikust, aki magasabbra mehet komolyabb kármentés és aprómunka nélkül. Mert mindenki tudja, hogy he was going to Ibiza, és nem is akármikor: amikor nem volt protokoll, amikor az általa felügyelt szektor a teljes kiakadás szélén állt, és amikor a főnök joggal várhatta, hogy a kampány közepén lehetőleg senki se csináljon ekkora böszmeséget.
Borítókép: EPA/IAN LANGSDON
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.