A nyugati oligarchák leborulnak a profit reményében.
A Nyugat Kínához való hozzáállásának középpontjában képmutatás rejlik: bár folyamatosan figyelmeztetnek minket a Pekingből érkező fenyegetésre, politikai és vállalati elitünknek úgy tűnik, eltökélt szándéka, hogy ezt az évszázadot kínai évszázaddá tegye. Mindezt nem a félelem és a tudatlanság vezérli, hanem nagyrészt a kapzsiság.
Ez a kapzsiság pedig végzetesnek bizonyulhat. A kínai „civilizációs állam”, amely mélyen gyökerezik az ország többezer éves történelmében, a hidegháború vége óta a liberális értékek számára a legnagyobb kihívását jelenti – írja Joel Kotkin az UnHerden megjelent véleménycikkében.
De a nyugati oligarchák ezt figyelmen kívül hagyják, és inkább a pénzügyi haszonszerzés érdekében meghajolnak Peking előtt.
Az kapzsiságuk ára azonban lassan kezd a figyelem középpontjába kerülni: Kína gazdasága már 2028-ra meghaladhatja az Egyesült Államokét, egyes mérések szerint már most is meghaladja azt. Természetesen Kína elismerést érdemel figyelemre méltó teljesítményéért, amely főként polgárai erőfeszítéseinek köszönhető.
De a Középső Birodalom felemelkedése nem tűnne ilyen feltartóztathatatlannak, ha a kínai autokratikus állam nyugati önérdekű szurkolóinak és segítőinek csoportja nem tett volna érte erőfeszítéseket. A hidegháború csúcspontján Nyikita Hruscsov szovjet vezető azzal fenyegetőzött, hogy a Szovjetunió „eltemeti” a Nyugatot. Kína első embere, Hszi Csin-ping arra számíthat, hogy a Nyugat eltemeti önmagát.
Ennek egy része naivitásra és a kínai képességek alábecsülésére vezethető vissza. Politikai és pénzügyi elitünk ahelyett, hogy felismerte volna a potenciális fenyegetést, inkább egy potenciális gazdasági partnert és hatalmas piacot látott benne. Kína még mindig szegény, fejlődő ország volt; amikor 20 évvel ezelőtt felvették a Kereskedelmi Világszervezetbe, kötelességtudóan olcsó termékeket szállított a piacra. Eközben azt remélték, hogy a Nyugatnak való kitettség egy egyre liberálisabb Kínát fog létrehozni.
De legalább egy évtizede, különösen azóta, hogy Hszi Csin-ping átvette a kommunista párt irányítását, ezek a feltételezések végzetesen tévesnek bizonyultak. Hszi és a párt világossá tette, hogy nem érik be akármelyik hellyel az asztalnál: az asztalfőn akarnak ülni.
Tekintettel arra, hogy a Nyugat és kelet-ázsiai szövetségesei számára egyértelmű és közvetlen veszélynek tűnik, elvárható lenne, hogy nyugati uralkodó osztály keresse a visszavágás módját. Donald Trump lehet, hogy egy bolond volt, de legalább látta és felismerte a fenyegetést. Biden elnök, dicséretére legyen mondva, javasolt néhány lépést az USA versenyképességének megerősítésére, és ritka kétpárti konszenzus van arról, hogy ellenálljanak Kína hegemóniájának.
Vannak akik számára azonban aggasztóak a Biden-család szoros üzleti kapcsolatai Pekinggel. Különösen Biden kissé züllött fia, Hunter húzott hatalmas hasznot a kínaiaknak dolgozva. Legutóbb egy kínai cégnek segített a kobalt piacon, amely az amerikai kormányzat zöld energia stratégiájának egyik kulcsfontosságú eleme.
Emellett mindkét párt prominens személyiségei, köztük John Boehner, a Republikánus Párt korábbi elnöke, és számos washingtoni agytröszt kap támogatást Pekingtől.
Még a Bush család tagjai is összebarátkoztak a KKP apparatcsikjaival, köztük egy olyan emberrel, akinek szoros kapcsolatai vannak az ázsiai ország hadseregével.
Európa vezetői, ha valami, akkor még kevésbé elkötelezettek a kínai kihívással való szembenézés iránt., miközben Peking szorgosan bővíti jelenlétét a kontinensen, infrastrukturális beruházásokkal olyan európai országokban, mint Görögország, Magyarország és Románia.
A Kínával szembeni nyugati politika alkalmatlansága sehol sem nyilvánul meg jobban, mint az éghajlatváltozásban. Az emberi jogokhoz hasonlóan Kína környezeti lábnyomának is kínosnak és elítélendőnek kellene lennie. Miközben a Nyugat saját magát terheli ökológiai kötelezettségvállalásaival, Kína, amely 2030-ig nem köteles csökkenteni szén-dioxid-kibocsátását, továbbra is szénerőműveket épít. 2030-ra, amikor Kína képes lesz áttérni az atomenergiára és más alternatívákra, a Nyugat gyakorlatilag dezindusztrializálódik, és reménytelenül függővé válik tőle.
De ez a függőség nem újdonság. Az amerikai vállalatok évtizedek óta adják át Pekingnek a gazdasági hegemóniát: 1990 óta az USA Kínával szembeni áruforgalmi deficitje az évi 10 milliárd dollár alatti összegről tavaly 419 milliárd dollárra nőtt. Kína importjának és exportjának aránya 2018-ban négy az egyhez volt. Ez számos vezető nyugati vállalatot – nevezetesen az Apple-t – gazdagította, miközben 2001 óta becslések szerint 3,4 millió munkahely szűnt meg az Egyesült Államokban.
A maga részéről a Wall Street, még a kormányzati beavatkozás fenyegetése közepette is, játssza a maga szerepét. Ray Dalio, az óriási Bridgewater Associates fedezeti alap létrehozója és önjelölt író, az ujgur lakosság elnyomását Kínában a szuverenitás „szent és sérthetetlen” iránti vágynak minősítette. Még olyan befolyásos személyiségek is, mint Jamie Dimon a J.P. Morgan-től, úgy döntöttek, hogy nyilvánosan bocsánatot kérnek, miután felháborították a KKP-t. Végül is ez az ő érdekük. Hszi jól tudja, hogy a nyugati befektetési bankárok és technológiai cégek teljesítik az ő parancsait, amíg megkapják azt, amit a maffia donok „ízelítőnek” neveznek.
Kína lehet, hogy megharagszik, ha az amerikai diplomaták bojkottálják a 2022-es téli olimpiai játékokat, de abban biztosak lehetnek, hogy a vállalatok és a befektetési bankárok valószínűleg ott lesznek. Lehajtott fejjel a földre roskadva.
Mindezt még megalázóbbá teszi az a tény, hogy Kína felemelkedése talán nem is olyan megállíthatatlan, mint ahogy azt az ázsiai ország nyugati csodálói hiszik. Kína gazdasági növekedési üteme lassul, ingatlanpiacai a szétesés jeleit mutatják, az ipari termelés pedig 2004 óta a legalacsonyabb szintre lassult. Eközben a technológiai és innovációs ágazatot a folyamatos kormányzati szigorításokkal sújtják.
Még súlyosabbak ennél a demográfiai változások. Az előrejelzések szerint 2050-re Kínában 60 millióval kevesebb lesz a tizenöt év alattiak száma, ami körülbelül akkora veszteséget jelent, mint Olaszország teljes népessége. A nyugdíjasok száma a dolgozó emberek számához képest addigra várhatóan több mint megháromszorozódik, ami a történelem egyik leggyorsabb demográfiai változása. 2050-re ez az arány nagyjából 20%-kal lesz magasabb, mint az Egyesült Államoké.
Ez az igazi tragédiája a behódoló tömegnek. Akárcsak a harmincas években, a megalázkodásuk csak erősebbé és magabiztosabbá teszi az ellenfelet, aminek elkerülhetetlenül mi, a másképp gondolkodók és a jövő generációi fizetik meg az árát – zárja véleménycikkét Kotkin.
Címlapkép: 李 季霖 / Flickr