1991. december 26-án megtörtént a lehetetlen. A huszadik század egyik legvéresebb állama erőszak nélkül felbomlott.
„A Szovjetunió már hónapokkal korábban majdnem megszűnt, amikor az oroszok az utcára vonultak, hogy szembeszálljanak a kommunista keményvonalasokkal, akik átvették az irányítást Mihail Gorbacsovtól. Ez a népi ellencsapás maga is nagyrészt vértelen volt: a keményvonalasok uralmának érvényesítésére felkért katonák nem voltak hajlandóak lelőni saját honfitársaikat” – idézi fel Daniel McCarthy a Spectator World hasábjain.
A szerző leírja, hogy sokak szerint a hidegháború a berlini fal 1989-es leomlásával ért véget. Azonban szerinte ha két évvel később Moszkvában másképp alakulnak a dolgok, a harc talán újraindult volna. A cikk leírja, hogy természetesen vannak kommunista államok Latin-Amerikában és Kelet-Ázsiában is – nem feledkezve meg a világ legnépesebb nemzetéről sem. A Nyugat egykor biztos volt abban, hogy a Kínai Népköztársaság hamarosan követi a Szovjetuniót és a történelem szemétdombjára kerül. Azonban a szerző szerint ehhez nem volt elég egy ideológia.
„A szabadság győzelme a zsarnokság felett nem elkerülhetetlen, emberi erőfeszítésre van szükség hozzá” – írja a szerző.
„Az oroszok megnyerték a hidegháborút. Ahogy a csehek, lengyelek, németek, magyarok, ukránok és minden nép, amely felszabadította magát a kommunizmus alól. A nacionalizmus nyerte meg a hidegháborút: a foglyul ejtett nemzetállamok elutasították a szovjet imperializmust, és maguk az oroszok is elutasították azt a pártot, amely egy osztály, nem pedig az orosz nép nevében uralkodott. A hit is győzött a kényszerítő ateizmussal szemben. És igen, a magántulajdon győzött a szocializmus felett” – jelenti ki a szerző.
McCarthy szerint a hidegháború egyik legnagyobb győztese a Kínai Kommunista Párt volt. A nyugati vezetésű nemzetközi kapitalista rendszerhez való igazodásával Kína olyan jóléthez jutott, amely évtizedekre megalapozta a párt hatalmát.
„A kínai kommunizmus természetesen nem abban az értelemben győzött a hidegháborúban, hogy közvetlenül segített volna legyőzni a szovjet kommunizmust. De Mao Ce-tung utódai a világrendben elfoglalt legkedvezőbb helyen kerültek ki a Moszkva és Washington közötti konfliktusból”
– írja a publicista.
„A nyugati értelmiségiek eközben a hidegháború végét nem a nemzethez és a hithez való hűség fennmaradásának, hanem a kommunizmus ideológiai vetélytársának, a liberális demokráciának állítólag ellenállhatatlan vonzerejének tulajdonították. A liberalizmus volt az emberiség igazi egyetemes hite, a végcél, amelyre a történelem mindvégig törekedett. Történetesen ennek a racionális hitnek a papsága nyugati értelmiségiekből állt. A liberális demokrácia, ahogyan azt a professzorok, szakértők és politikusok elképzelték, többet jelentett, mint az alapvető polgári szabadságjogok egy szuverén, demokratikus nemzetállamban. Ez egy olyan világot jelentett, amelyet nemzetközi intézmények és masszív multilaterális kereskedelmi megállapodások uralkodnak: egy olyan világot, amelyben a nyugati elit irányadó víziójával való együttműködés a történelem élvonalához való tartozást jelentette, még a közel-keleti despoták számára is, amelyek a legmesszebb álltak a „liberális” vagy „demokratikus” jelzőktől” – írja McCarthy.
„Ahogy egy jó kommunistának nem kellett valójában munkásnak lennie, úgy egy liberális demokratának sem kellett James Madisonnak lennie. Egyszerűen csak bele kellett mennie abba, amit a klikk követelt.”
A hazafiság és a vallás nélkülözhetetlen volt a Nyugat kommunizmussal való szembenállásában, de a hidegháború vesztesei közé került. A szerző szerint jobboldali irányultságú magazinok és agytrösztök, különösen az amerikaiak, elvetették a sajátos nemzeti érdekek gondolatát az egyetemes jogok és a világméretű piacok logikája javára.
„Abban a pillanatban, amikor a hagyományos emberi lojalitás elsöpörte a kiszáradt kommunista ideológiát, egy erőteljes új ideológiai elsöpörte az amerikaiak szolidaritás- és nemzetérzését. Legalábbis ez történt a gondolkodók és politikusok azon osztálya körében, akiknek az állampolgárok érdekeit kellett volna megfogalmazniuk és előmozdítaniuk. Ehelyett a globalizmust támogatták”
– írja a szerző.
A cikk szerint liberális demokráciát azonban még nehezebbnek bizonyult evangelizálni és exportálni, mint a kommunizmust. Példaként említi Lengyelországot és Magyarországot, amelyek szerinte szabad államok, de nem liberális-demokraták. Oroszország tekintélyelvű, Kína kommunista despota. Leszögezi, hogy ezek az országok gyökeresen különböznek egymástól, de mind olyan helyek, ahol a felvilágosult nyugatiak álmai szertefoszlottak.
„Az ideológia nem helyettesíti a helyi lojalitást. A szovjet birodalom éppen ezért pusztult el. A liberalizmus még a Nyugaton is hanyatlóban van, mert vezetőink nem képesek beismerni, hogy hitvallásuk nem elégséges alapja a közösségnek és a közös életmódnak. Bizonyos értelemben a konzervativizmus nyerte a hidegháborút, mivel a nemzetállamokat támogató erők győzedelmeskedtek a szovjet kommunizmus minden szentségtelen erejével szemben. De a konzervativizmus elvesztette a Nyugat békéjét. Ha a nemzetállamot megőrző erők nem erősödnek meg hamarosan, akkor nem a Történelem végéhez, hanem a mi történelmünk végéhez érkezünk”
– zárja Daniel McCarthy.
