A kommunizmus különböző országokban, különböző időpontokban, különböző módokon kényszerítette rá zsarnokságát az emberekre. A válaszreakció mindig ugyanaz volt: az emberek ellenálltak, gyakran akár nagy kockázatot vállalva – írja Lee Edwards és Brenda Hafera az 1945-ön megjelent cikkükben, amelyben saját berlini és hongkongi élményeiket mesélték el.
1961 szeptemberében, egy hónappal a berlini fal felhúzása után Lee sorba állt a Checkpoint Charlie-nál, hogy besétálhasson Kelet-Berlinbe, a kommunista Németország fővárosába, a munkások „paradicsomába”. Még mindig sok volt az üres, lebombázott épület, ellentétben Nyugat-Berlinnel, ahol a munkások folyamatosan újjáépítették a várost. Még a nagyszerű Stalinalle-n, a magas lakóházakkal és üzletekkel, a falakról csempék hullottak le, amelyeket nem cseréltek ki. Egy hatalmas Sztálin-szobor lábai között gaz nőtt. A város egy szürke, poros kísértetvárosra hasonlított a nyugatról nézve.
Lee beljebb sétált a városba. Az utcán lévő kevés ember szürke és fekete ruhát viselt, és gyorsan, lehajtott fejjel sétált. Közeledett a falhoz, amely csupa beton és szögesdrót volt, katonák és kutyák járőröztek körülötte. A Kelet-berliniek kis csoportjai néztek nyugatra, a szabadság felé. Néhányan suttogtak egymásnak, de a legtöbben némák voltak, sápadt lidércek a halványuló fényben. Amikor egy kíváncsi kisfiú megközelítette a falat, fegyveres őrök durván visszaparancsolták.
Itt volt a kommunizmus valósága: egy fal, amelyet azért építettek, hogy az embereket bent tartsák. Ennek ellenére a kelet-berliniek az életüket kockáztatták a szabadságért.
A Bernauer Strasse 48 előtti járdán, a francia szektorban, virágfüzérek voltak az egyszerű felirattal: „In memoriam”. Egy kelet-berlini nő előtt tisztelegtek, aki kiugrott a harmadik emeleti lakásából, de nem találta el az alatta felhalmozott matracokat és egyéb ágyneműket. A nő a járdán halt meg.
Kelet-Berlinben minden szürke volt: az üzletek, a ruhák, a „világ legnagyobb koncentrációs táborában” (ahogy egy helyi férfi nevezte) rekedt emberek szelleme.
A Stasi (a titkosrendőrség) állandóan a másként gondolkodók után kutatott. A polgárok még otthon is vigyáztak arra, hogy mit mondanak.
A hétvégeken a nyugat-berliniek összegyűltek a fal mentén, hogy zsebkendőkkel integessenek vagy esernyőkkel jelezzenek a túloldalon élő barátoknak és rokonoknak. A fal mellett ilyenkor a kelet- és nyugat-berliniek a felfegyverzett keletnémet rendőrök és határőrök figyelő szemei mellett, ilyen módon vezették le frusztrációjukat.
Lee tudta, hogy Kelet-Berlin lehangoló lesz, de az elkeseredettségre nem volt felkészülve. A berlini fal leomlásáig 28 év és 5 hónap telt el.
A világ másik felén, miközben a fal leomlott, amerikai ezredfordulósok születtek a jólétbe és a szabadságba. Brenda életének nagy részében a kommunizmus és a szocializmus csupán elméleti fenyegetés volt, olyan ideológiák, amelyek ellentétesek voltak az emberi természettel és milliókat öltek meg, de egy másik világ maradványainak tűntek. Két évvel ezelőtt egy hónapot töltött Hongkongban, amikor a városban tüntetések törtek ki. Tanúja volt annak, hogy sok vele egykorú vagy fiatalabb ember küzdött a szabadságjogokért, amelyeket elveszítenének, ha Hongkongot a kommunista Kína maga alá gyűrné. Kétségbeesésük minden volt, csak nem elméleti.
Hongkong egy vibráló város. Virágzó és nyüzsgő, tele van csillogó felhőkarcolókkal, csodálatos gasztronómiával, gyönyörű túraútvonalakkal és strandokkal. A 7 millió lakosú város olyan, mint egy kis New York City.
Hongkong korábban brit terület volt, 1997-ben került Kínához. Sok hongkongi lakos etnikailag ugyan kínai, de elveiben nyugati. Fontos számukra a szólásszabadság, a tiltakozáshoz való jog és a jogállamiság. Az ezen elvek iránti elkötelezettség különbözteti meg őket a „szárazföldi” lakosoktól, és egyesíti őket.
A tét Hongkong és Kína között 2019-ben nem is lehetett volna nagyobb. Ez alapvetően két rendszer összecsapása volt. A kínaiak kommunisták, és a hongkongi kapitalistáké. Előbbiek mandarinul beszélnek, utóbbiak kantoniul. Kínában nincs igazságszolgáltatás, mert „a Kínai Kommunista Párt diktálja, ki az ártatlan és ki a bűnös”, míg a hongkongiak éltető elve a jogállamiság.
Ennek az elvnek az eltörlése miatt törtek ki a tüntetések 2019-ben. A kiadatási törvényjavaslat elfogadása lehetővé tette volna, hogy a hongkongiakat és az városba látogatókat Kínába küldjék ítélethozatalra. Ez lehetővé tenné a Kínai Kommunista Párt (KKP) számára, hogy Hongkongban embereket fogjon el, ezzel összefonva Hongkong jogrendszerét Kína jogrendszerével.
A hongkongi fiatalok a hazájuk elvesztésétől rettegők elszántságával küzdöttek a szabadságukat fenyegető veszély ellen.
Brenda gyakran hallotta, hogy a hongkongiak egyszerűen azzal magyarázták, hogy miért tüntetnek, hogy egyszerűen „Nem akarunk Kína lenni”. A lány átszellemülten figyelte, ahogy a hangszórókból a „Hallod-e a nép énekét?” mantra szólt a Les Miserablesből, amelynek üzenete a nemes dacról szólt:
„Ez a nép zenéje, akik nem lesznek újra rabszolgák!”
Megpróbálta elképzelni, ahogy egy amerikai ezredfordulón született fiatal egy nap arra ébred, hogy megfosztják attól a szabadságtól, amelyet egész életében ismert.
A hongkongi fiatalok sok szempontból olyanok, mint az amerikai társaik. Jólétben, biztonságban és szabadságban nőttek fel. De 1997 óta Kína sötét fenyegetésként mindig is ott volt számukra. A KKP hongkongi bábjai a mandarin nyelv tanítását szorgalmazzák az iskolákban „a nemzeti identitás” (vagyis a kínai identitás) erősítése érdekében. Naponta akár 150 bevándorló is érkezik Hongkongba a szárazföldi Kínából.
A hongkongi fiatalok megértik, mit jelent majd a kommunizmus alatt élni. A kulturális forradalom idején, amely milliókat ölt meg, sok kínai telepedett le Hongkongban, távol a maoista ideológia elnyomásától és erőszakosságától.
A Hongkongba menekült mintegy hárommillió kínai számára a menekülés gyakran azt jelentette, hogy hét órán át úsztak a cápákkal teli vizekben.
Néhányan, akik nem tudtak úszni, strandlabdákba kapaszkodtak abban a reményben, hogy a hullámok a szabadságba sodorják őket. Sokan meghaltak közölük, de mások mégis megpróbálták, néha többször is.
Hongkongban rengeteg ilyen történet kering. A hongkongi fiatalok rokonoktól és barátoktól hallották őket, és a szárazföldi emberekkel való érintkezés során felfedezték, hogy a kínai diákok gyakran nem tudnak a Tiananmen-téri eseményekről, mivel a KKP kíméletlenül cenzúrázott minden utalást a Tiananmen-téren történt vérontásról.
Ahogy egykor Berlinben, úgy ma Hongkongban, a szabad élet iránti vágy továbbra is erős. Ez motiválja az embereket arra, hogy elhagyják hazájukat, és mindent kockára tegyenek, beleértve az életüket is. Az ilyen emberi kitartásról szóló történetek a hidegháborútól napjainkig, Ázsiában és Európában nemzedékeken átívelnek.
Ha a Nyugat nem áll ellen Kínának, az amerikai ezredfordulósok lesznek azok, akik az unokáiknak mesélni fogják, milyen volt Hongkong, amikor még szabad volt.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
