Az elmúlt két évtizedben az Európai Unió Angela Merkelt tekintette tényleges vezetőjének. Mivel azonban Merkel kiszáll a politikából, az Egyesült Királyság pedig kilépett az EU-ból, teljesen új dinamika alakult ki az európai politikai ökoszisztémában.
Ebben a helyzetben — írja véleménycikkében a Judah Waxelbaum, a The Jerusalem Post publicistája — Emmanuel Macron lehetőséget lát arra, hogy Franciaországot az európai befolyás új központjaként érvényesítse. Azzal, hogy Franciaországot beilleszti a politikai kérdésekbe és szerepet követel a konfliktusokban, Macron olyan fontossági szintre törekszik a világ színpadán, amilyenre Nicolas Sarkozy elnök óta nem volt példa Franciaországban.
Az, hogy Macron konfliktusokban próbálja megmutatni az izmait, nem újdonság; a libanoni bejrúti kikötői robbanást követően azonnal Libanonba utazott, hogy segítsen tárgyalni egy új kormány megalakításáról.
Macront bírálták, amiért nem volt hajlandó a Hezbollahot terrorszervezetnek minősíteni, és odáig ment, hogy még arra sem tett erőfeszítéseket, hogy a Libanonba irányuló segélyek ne kerüljenek a szervezet kezébe.
Végül Joe Biden amerikai elnök Szaúd-Arábiával kapcsolatos retorikájával szemben Macron lett az első prominens nyugati vezető, aki a Dzsamál Khashoggi meggyilkolása óta ellátogatott a királyságba. Macron útja arra irányult, hogy a Szaúd-házat rávegye a Libanonhoz fűződő kapcsolatok újbóli felvételére.
Ez jól illusztrálja azt a stratégiát, amelyet Macron minden kapcsolatában megpróbál követni: mindkét féllel játszani akar, és a győzelemért dolgozni, függetlenül attól, hogy ki kerül ki győztesen.
Ez a stratégia áll Macron líbiai polgárháborúja kezelésének előterében. A hónap elején Franciaország adott otthont egy konferenciának, amely azt reméli, hogy a december 24-i líbiai választások a tervek szerint zajlanak. Macron felszólította a külföldi harcosokat, hogy hagyják el az országot, miközben figyelmen kívül hagyta, hogy Franciaország korábban támogatta a Líbiai Nemzeti Hadsereget és Khalifa Haftart, aki közel egy évig tartó hadjáratot vezetett Tripoli és az ENSZ által létrehozott Nemzeti Megállapodás Kormánya ellen. Most, hogy a két fél ideiglenes nemzeti egységkormányként egyesült, Macron azt akarja, hogy a múlt legyen a múlt.
Meg kell jegyezni, hogy a líbiai konfliktusban Franciaország és Oroszország a háború ugyanazon oldalát támogatta. Ez érdekes csavart ad más kérdéseknek, mivel Franciaország kijelentette, hogy Oroszországnak tiszteletben kell tartania Ukrajna szuverenitását, amit Macron Líbiában nem tudott fenntartani.
Amikor Oroszország 2014-ben megszállta a Krímet, a globális közösség nagy része elhallgatott; most, hogy a jelentések szerint Oroszország újabb inváziót fontolgat Ukrajna ellen, Macron lehetőséget lát arra, hogy Európa védelmezőjeként lépjen fel.
Macron soha nem volt ellene az Oroszországgal való közvetlen együttműködésnek; Franciaország nemrég Vlagyimir Putyin elnökkel dolgozott együtt a Fehéroroszországgal fennálló európai feszültségek csökkentése érdekében. Fehéroroszországot elsősorban orosz bábállamnak tekintik, különösen azután, hogy Oroszország közölte, hogy támogatni fogja a rezsimet, miután a legutóbbi fehéroroszországi választásokon a választási csalás jelei mutatkoztak. Minszk megszegte az európai nemzetekkel kötött megállapodásokat, lehetővé téve, hogy a migránsok a határain keresztül eljussanak az uniós tagállamokba.
Oroszország a múltban támogatta a menekültek felfegyverzését, gyakran ugyanazokét a menekültekét, akiket az általa támogatott erőfeszítések hoztak létre.
Macron nyilatkozatai egyre merészebbek lettek, mióta Merkel bejelentette távozását. Kijelentette, hogy Franciaország egy esetleges amerikai kivonulástól függetlenül Irakban marad. Ezt több okból is tette.
Nem titok, hogy Biden és Macron elnökök viszonya nem indult túl jól az Ausztráliával kötött tengeralattjáró-üzlet körüli vitát követően.
Macron hajthatatlanul állítja, hogy az USA Franciaország háta mögött el akarta lopni a szerződést a francia gyártóktól. Miután Washington hanyagul kivonult Afganisztánból, Macron lehetőséget látott arra, hogy újabb találatot vigyen be Bidennek, és közölje, hogy Párizs nem vár Washingtonra külpolitikai iránymutatásért.
Macron megragadja azt, ami szerinte a francia csatlakozás pillanata a világszínpadon. Hogy erőfeszítései eredményesek lesznek-e, még nem tudni; ami biztos, az az újonnan szerzett bizalom, amely megváltoztatja Európa működését az elmúlt két évtizedben. Ráadásul Macron a Merkel által hagyott potenciális űrt akarja betölteni; hogy mindenki más játszik-e vele, vagy sem, nagyszerű betekintést fog nyújtani abba, hogyan fog teljesíteni a jövő évi újraválasztási erőfeszítései során.
