A múlt hónapban volt a daytoni megállapodás 26. évfordulója. 1995. november 21-én az Egyesült Államok közvetítésével létrejött megállapodás véget vetett a Jugoszlávia felbomlása után kitört három évig tartó etnikai erőszaknak és népirtásnak Bosznia-Hercegovinában. Ma azonban, huszonhat év óta először, ez a béke komoly veszélybe került.
Boszniában most tapasztalható Dayton óta legsúlyosabb politikai válság a boszniai szerb vezető, Milorad Dodik elszakadási kísérletének formájában jelentkezik. Az elmúlt hetekben Dodik azzal fenyegetőzött, hogy kivonja a boszniai szerbeket az összes központi állami intézményből, beleértve például a központi adóhatóságot, a legfelsőbb igazságszolgáltatási intézményeket és – ami talán a legfontosabb – a fegyveres erőket.
Gabriel Escobar amerikai külügyminiszter-helyettes november elején Szarajevóba repült, hogy találkozzon a boszniai elnökökkel a helyzet stabilizálása érdekében. Bár maga a találkozó sikeresnek tűnt, ahogy egy név nélkül nyilatkozó magas rangú bosnyák tisztviselő megjegyezte, „még nem tudni, Dodik betartja-e ígéretét, hogy leállítja a szeparatista kezdeményezését”.
„Boszniának és a Balkánnak, többre van szüksége az utolsó pillanatban indított diplomáciai erőfeszítéseknél a hosszú távú stabilitás eléréséhez; ugyanis a Nyugat által régóta elhanyagolt régiót Oroszország, Kína és Törökország egyre inkább saját geopolitikai sakkjátszmáira használja fel”
– tette hozzá.
Oroszország említésére érdemes odafigyelni, hiszen nem titok, hogy a Kreml szövetségesének tekinti Szerbiát és vele együtt a boszniai szerbeket. Nem sokkal Dodik gyújtó hangú elszakadási nyilatkozata után Oroszország azzal fenyegetőzött az ENSZ Biztonsági Tanácsának legutóbbi ülésén, hogy megvétózza az EU boszniai békefenntartó missziójának megújítását, amennyiben nem törlik a boszniai főképviselőre tett hivatkozásokat. (A daytoni megállapodások részeként létrehozott főképviselői hivatal célja az, hogy az EU békefenntartó erejét képviselje Boszniában, valamint, hogy fenntartsa a daytoni megállapodásokat és megvédje Boszniát a szélsőséges nacionalizmustól és az elszakadási kísérletekkel – azaz a most tapasztalható problémákkal – szemben).
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa beleegyezett a Kreml követeléseibe, ami tükrözi a Dayton örökségéről alkotott, egyre inkább megosztó véleményeket. A feloszlatás követelésével Oroszország nemcsak egy jelentős akadályt hárított el Dodik és a több szeparatista elől, hanem aláásta az Egyesült Államok által tető alá hozott békemegállapodás végrehajtását is.
Oroszország követelései – és azok sikeres megvalósítása – jelentéktelennek tűnnek, mégis olyan lépések, amelyek végső soron veszélyeztetik a nyugati befolyást Boszniában és Kelet- és Délkelet-Európa többi részén egyaránt. Az elmúlt években a Nyugat részéről a figyelem hiánya, különösen Boszniával kapcsolatban, nagyobb teret adott az Oroszországhoz hasonló hatalmaknak befolyásuk érvényesítésére a térségben.
Nem szabad elfelejteni, hogy Bosznia megroppanásával párhuzamosan két másik jelentős válság is zajlik a térségben: a lengyel-fehérorosz határon tapasztalható migránsválság, valamint Oroszország megmagyarázhatatlan katonai felvonulása az Ukrajnával közös határon.
Bár érthető módon inkább ez utóbbi két esemény kötötte le az USA figyelmének nagy részét, Washington nem hagyhatja, hogy Boszniában is lankadjon az ébersége. Oroszország ugyanis már nem ugyanabban a helyzetben van – sem gazdaságilag, sem katonailag, sem politikailag – mint az 1990-es évek közepén volt, amikor a daytoni egyezményeket először kidolgozták, és az USA biztosabban tudta érvényesíteni akaratát.
A jelenlegi boszniai helyzet törékeny. Boszniát egy olyan békemegállapodás tartja össze, amelyet sosem terveztek hosszútávra, ezért az utolsó pillanatban tett diplomáciai erőfeszítések már nem elegek. Ha Washington és Európa megfeledkezik Boszniáról, az a Daytoni békeszerződés katasztrofális meghiúsulását jelentheti, ami pedig az etnikai feszültségek és az erőszak újabb jelentős fellángolásához vezethet.
Ez egyúttal lehetőséget adna Oroszországnak, hogy közbelépjen és tűzszünetet közvetítsen, ami emlékeztetne az egy évvel ezelőtti hegyi-karabahi eseményekre, amikor is Oroszország ugyanígy magára vállalta az Örményország és Azerbajdzsán közötti közvetítési folyamatot. Az örmény-azeri háború befejezésének módja megmutatta Oroszország eltökéltségét abban, hogy továbbra is központi szerepet tervez játszani a „közeli külföldön” zajló konfliktusokban, mind pedig azt, hogy sikeresen tudta magát az egyetlen olyan szereplőként feltüntetni, aki képes a háború befejezésére.
A Nyugat fékek és ellensúlyok nélkül nem kétséges, hogy Oroszország ugyanezt fogja tenni Boszniában is.
