Ian Kelly szerint azzal, hogy a Nyugat nem kínált reális alternatívákat az orosz vezetésű gazdasági és biztonsági kezdeményezésekkel szemben, egy újabb régiót zárt egy ragadozó hatalom karjaiba.
Ebben a hónapban van az első évfordulója az Örményország és Azerbajdzsán közötti tűzszünetnek, ami a két ország között a dél-kaukázusi Hegyi-Karabah vitatott területéért folytatott második háború után kötettett.
Az első háború 1994-ben ért véget, szintén tűzszünettel. Akkor a két fél megállapodott abban, hogy az Egyesült Államok, Franciaország és Oroszország közösen elnököl a tartós megoldást célzó tárgyalási folyamatban.
2012-ben engem kértek fel, hogy legyek az Egyesült Államok képviselője ebben a folyamatban. Bár a hivatalos megbízatásban lefektették a megoldás alapelveit – többek között azt, hogy a békefenntartó erők többoldalúak legyenek –, azt tapasztaltam, hogy volt néhány íratlan megállapodás is. Az egyik ilyen az volt, hogy Moszkva és Washington megállapodott abban, hogy a békefenntartó erőkben nem vesz részt a két szuperhatalom. A harcoló felek is egyetértettek ebben. Erre az egyik első tárgyalási találkozóm előtt jöttem rá, amikor egy magas rangú azerbajdzsáni tisztviselő félrehívott, és elmondta, hogy az orosz csapatok Hegyi-Karabahba való beengedése számukra is „vörös vonalat” jelentene, mert, ahogy ő fogalmazott, „ha valahova egyszer orosz békefenntartók érkeznek, soha nem mennek el”. (Kétségtelen, hogy Grúzia és Moldova, ahol az orosz békefenntartók megszállókká váltak, egyetértenének ezzel.)
Pedig a tavalyi tűzszünetet is csak Oroszország közvetítette, és az ezt biztosító békefenntartó erőkben is csak orosz csapatok vannak.
Hogyan marginalizálódott Washington és Párizs szerepe teljesen?
Az egyik nyilvánvaló ok a Kreml azon tartós törekvése, hogy megerősítse az orosz hegemóniát a történelmi földjeinek tekintett területeken, továbbá minimalizálja a nyugati beavatkozásokat a térségben.
De van egy másik ok is: a Fehér Ház és az Élysée-palota vonakodása attól, hogy részt vegyen a közvetítési folyamatban. A legutóbbi konfliktus kirobbanása előtt az amerikai és francia diplomaták évek óta próbálták bevonni saját vezetőiket abba, hogy a két szembenálló fél elnökét békére bírják, de az egymást követő amerikai és francia kormányok ezt elutasították. Mind Barack Obama, mind Donald Trump elnök nem volt hajlandó elkötelezni magát a megállapodáshoz szükséges oda-vissza hízelgés mellett. Úgy tűnik, mindketten úgy vélték, hogy az amerikai elnöknek csak a végső aláírási ceremónián kellene részt vennie.
Az elnökök közül azonban volt egy, aki hajlandó volt belevetni magát a tárgyalásokba. Az elmúlt évtizedben Putyin gyakorlatilag minden évben vendégül látta Azerbajdzsán és Örményország elnökét.
Így amikor 2020-ban kitört a háború, egyedül Putyin volt hajlandó arra, hogy a harcok beszüntetésére latba vegye befolyását (igaz Törökország a háború idején csúcstechnológiás fegyvereket biztosított Azerbajdzsánnak, és most is megfigyelőállásban van).
Párizs és Washington, miután lényegében kiszervezték Moszkvának a konfliktus megoldását, csak megkönnyebbüléssel tudtak nyilatkozni a harcok befejezése és az abból eredő orosz békefenntartó erők láttán, még akkor is, ha Putyin kikönyökölte őket a folyamatból.
Oroszország most olyannyira a vezetői szerepbe van, mint még soha. Mindhárom kaukázusi országban vannak csapatai a helyszínen – kettőben a befogadó ország beleegyezésével (Örményország és Azerbajdzsán), egyben pedig anélkül (Grúzia). Moszkva egy új, „3+3” nevű multilaterális mechanizmust is szorgalmaz a régió számára, amely a kaukázusi államokat és három illiberális hatalmat, Oroszországot, Törökországot és Iránt foglalná magában.
Azerbajdzsán hajlandó részt venni ebben az új mechanizmusban, amelynek célja elsősorban a térségen keresztül vezető új észak-déli kereskedelmi útvonalak létrehozása. Grúzia, amely területének 20 százaléka orosz megszállás alatt áll, és Örményország, amelynek határvitái vannak Azerbajdzsánnal, nem jelezte, hogy részt venne, bár mindketten kifejezték nyitottságukat a régió új gazdasági kezdeményezéseinek megfontolására. A Hegyi-Karabahban és Grúziában fennálló konfliktusok miatt a kereskedelem régóta embargókkal akadályoztatott a térségben.
Miért érdekli ez a Nyugatot?
Először is, ott vannak a kemény hatalmi realitások: Azerbajdzsán és Grúzia határozottan támogatta a Kaszpi-tengeri energiahordozók déli folyosójának létrehozását, elkerülve a közép-ázsiai olaj és gáz másik fő kijáratát, amely Oroszországon és Iránon vezet keresztül. Ha ezek az országok több lehetőséget kapnának a nyugati kereskedelemhez és befektetéshez való hozzáférésre, az gyengítené Moszkva és Teherán gazdasági erejét, és következésképpen azt a képességüket, hogy finanszírozzák külföldi felforgató tevékenységüket.
Biztonsági biztosítékokra is szükség van az orosz hadsereg elrettentése érdekében: 2011-ben Dmitrij Medvegyev akkori elnök elismerte, hogy Oroszország 2008-ban azért szállta meg Grúziát, hogy megakadályozza annak és más volt szovjet államoknak a NATO-hoz való csatlakozását.
Nem ezek az egyetlen okok. Bár a három kaukázusi ország, amelyek mind a Szovjetunió egykori tagjai voltak, teljes jogú önálló államok, mégsem kerültek ki teljesen Moszkva befolyásából, és továbbra is ki vannak téve annak, hogy Oroszország fenyegetésekkel és embargókkal korlátozza szuverenitásukat. Az Egyesült Államok és az Európai Unió támogatja a trió függetlenségi törekvéseit: Közülük kettő, Örményország és Grúzia is nyugati orientációjú, mivel már szabadkereskedelmi megállapodást kötöttek az EU-val (Grúzia szintén csatlakozni akar az EU-hoz és a NATO-hoz).
Moszkva erőfeszítései a Kaukázust a kelet-nyugati tengelyről észak-déli tengelyre helyezhetik át, és amint új kereskedelmi útvonalak jönnek létre, Oroszországnak olyan befolyása lesz a Kaukázus felett, mint amilyenről már bebizonyította, hogy mind Ukrajnában, mind Fehéroroszországban, mind Moldovában és máshol is hajlandó azt használni. A Kreml újra és újra kihasználta a csővezetékeken és szárazföldi útvonalakon elfoglalt pozícióit, hogy megbüntesse azokat az országokat, amelyek mertek közeledni a Nyugat felé.
A NATO- és EU-tagság homályos kilátásai mellett azonban a Nyugat nem sok alternatívát kínált a 3+3-mal szemben. A Balti-, az Adriai- és a Fekete-tenger országait összekötő szubregionális csoportosulás, a Három Tenger Kezdeményezés csak EU-tagokat foglal magában. Ukrajna és Grúzia, mindketten az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozásra törekvő országok, kívül maradtak ezeken a geopolitikai zárt közösségeken, és így könnyű prédává váltak Oroszország számára.
A NATO, amelynek három tagja is rendelkezik fekete-tengeri területekkel, nagyobb figyelmet kezdett szentelni a Fekete-tenger biztonságnak. Ennél ugyanakkor többet kell tennie. Bár a NATO jelentősen javította a balti-tengeri biztonságot azáltal, hogy védelmi eszközöket telepített a régióba, a Fekete-tenger körül jelentős biztonsági hiányosságok vannak. Oroszország rendszeresen, szinte büntetlenül fenyegeti a NATO tengeri és légi jogait, és jogtalanul követeli magának a nemzetközi vizeket, illetve a nemzetközileg elismert ukrán vizeket.
Mégis, ezek korlátozott és szűk csoportosulások, kevés gazdasági, kulturális vagy politikai támogatást jelentenek. Azzal, hogy a Nyugat nem kínál reális alternatívákat az orosz vezetésű gazdasági és biztonsági mechanizmusokkal szemben, egy újabb régiót bízott egy ragadozó hatalom karjaira, és hozzájárult egy újabb instabil terület létrehozásához. A Nyugatnak fokoznia kell diplomáciai tevékenységét, mielőtt a régió még jobban elsüllyed az orosz illiberális hegemónia hullámai alá.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
Címlapkép: Russian Ministry of Defense/Twitter