Afganisztán gazdag erőforrásokban. A kínai kommunisták készpénzre akarják ezt váltan – írja a The Spectator.
Kína nagyszabású megállapodást akar kötni a tálibokkal: a Peking által bajkeverőnek tekintett muszlim ujgur csoportok felszámolásáért cserébe hatalmas segélyt kapnának a tálibok Afganisztán újjáépítéséhez. Ez mindkét fél számára csábítóan hangzik, de számos kérdés merül fel azzal kapcsolatban, hogy bármelyikük is képes-e ezt teljesíteni.
Jó esély van arra, hogy Kína lesz a következő birodalom, amelyet a belesodródik a „birodalmak temetőjébe”.
Abdul Ghani Baradar molla, a tálibok miniszterelnök-helyettese és Vang Li, Kína külügyminisztere a hírek szerint éppen akkor találkozik a katari fővárosban, amikor a tálibok egyre több támadással néznek szembe az ISIS-K, az Iszlám Állam helyi terrorszervezete részéről. Baradar ragaszkodik ahhoz, hogy az afganisztáni biztonsági helyzet „ellenőrzés alatt van”.
Peking örömmel látta Amerika kaotikus visszavonulását Afganisztánból és a tálibok hatalomátvételét, azonban ezt gyorsan felváltotta a rettegés az ország nyugati határát fenyegető instabilitás miatt.
Az Egyesült Államok afganisztáni megaláztatása jól illeszkedett az amerikai hanyatlás kínai narratívájába, és lehetővé tette Peking számára, hogy nyomást gyakoroljon Tajvanra, Washingtont megbízhatatlan szövetségesnek állítva be.
Pedig Peking nagy haszonélvezője volt az USA stabilizáló jelenlétének Afganisztánban – most pedig kénytelen megbékélni kiszámíthatatlan új szomszédjával.
Kína legnagyobb félelme a radikalizmus átterjedése Hszincsiangba, amely egy keskeny határon osztozik Afganisztánnal.
Az ujgurok elnyomását az Egyesült Államok és számos más nyugati hatalom népirtásnak minősítette. Peking azt szeretné, ha a tálibok megszakítanák kapcsolataikat a Kelet-Turkesztáni Felszabadítási Mozgalommal, amelyet Peking a Hszincsiangban (amelyet az ujgurok Kelet-Turkisztánnak neveznek) elkövetett támadásokért okol.
Sok ujgur, köztük néhány militáns, Afganisztánban keresett menedéket. A legtöbb független megfigyelő azonban úgy véli, hogy számukat és befolyásukat Peking eltúlozza, és a terrorizmus igen tág definícióját használja a szigorítások indoklásához. Az ujgurok elnyomása a világ ma élő muszlimjai ellen elkövetett legsúlyosabb támadása.
Kína több mint egymillió embert tart fogva „átnevelő táborokban”, jól dokumentált és bizonyítékokkal alátámasztott, hogy kínzásokat, kényszermunkát és kényszersterilizációt hajt végre a fogvatartottakon – és mindezt a csúcstechnológiás megfigyelési rendszerével segíti elő.
Wang külügyminiszter reméli, hogy a hszincsiangi elnyomás ellenére a zord pragmatizmus fog győzedelmeskedni, és a tálibok Kína karjaiba fognak hullani. Az afgán gazdaság tönkrement. Washington mintegy 9 milliárd dollárnyi központi banki tartalékot fagyasztott be, és kevés más forrás áll rendelkezésre.
Wang állítólag azt mondta Baradarnak Dohában, hogy Afganisztán „történelmi lehetőség előtt áll a megbékélés elérésére és a nemzeti újjáépítés előmozdítására”. Ez nagy elvárás egy iszlamista mozgalomtól, és a tálibok Pekinggel kötött bármilyen kompromisszuma még több tálib harcost sodorhat az ISIS-K karjaiba.
Peking az Övezet és Út kezdeményezés részeként befektetéseket ígér. Az egyik prioritás valószínűleg a világ második legnagyobb rézbányájának fejlesztése lesz, amely Kabultól 19 mérföldre délkeletre található. Kínának szerződése van a bányára, de a projekt biztonsági aggályok miatt megrekedt. Az ország emellett becslések szerint 1 billió dollár értékű ásványkincs felett rendelkezik, köztük a világ legnagyobb lítiumlelőhelyével, amely a zöld jövőnk motorjául szolgáló újratölthető akkumulátorok alapvető összetevője – nem semmi, ha az országot valaha is sikerül stabilizálni.
De ez egy nagy ha. A szomszédos Pakisztán az Övezet és Út pénzeszközeinek legnagyobb kedvezményezettje, amely a becslések szerint 62 milliárdot kapott utakra, vasutakra, kikötőkre és egyéb infrastruktúrára. Kínai diplomaták arról beszélnek, hogy Afganisztán is e projektek kiterjesztése lesz. Bátorítja őket Imran Khan pakisztáni miniszterelnök, aki a kínai nagylelkűség után hallgat Hszincsiangról.
De Pakisztánt magát is sújtja a vallási szélsőségesség és az időleges erőszak. Az év elején kilenc kínai mérnök halt meg, akik egy gátépítési projekten dolgoztak. A buszrobbantás a pakisztáni Kohistan körzetben történt, úgy, hogy Pakisztán még mindig jóval stabilabb, mint Afganisztán.
Kína a dohai tárgyalásokat ugyanazzal a kemény érdekérvényesítő hozzáállással közelíti meg, amely máshol is elősegíti globális terjeszkedését.
Nem okoz gondot számára, hogy visszataszító rezsimekkel összebarátkozzon, amint azt a Szíriának szóló meghívás is bizonyítja, hogy csatlakozzon az Övezet és Út kezdeményezéshez. Ha a pénzzel való ösztönzés nem válik be, akkor felmerül a kérdés, hogy az afganisztáni káosz nem fog-e vezetni a kínai erők bevonásához.
Peking már most is beveti az úgynevezett magán biztonsági vállalkozóit a pakisztáni projektjei védelmére, bár ezek a zsoldosok sokkal szorosabban kapcsolódnak az államhoz, mint a nyugati vállalkozó kollégáik teszik.
Borítókép: Steve Webel/Flickr
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
EZEREGY ÉJSZAKA MESÉI …
… avagy: miként folytatnám a tálibok helyében.
A folyamatosan bővülő afganisztáni tudósítások és helyzetértékelések apropóján szeretném néhány, véleményem szerint a hazai és világsajtóban félreértett szempontra felhívni a figyelmüket. A térség jövőjét pedzegető különféle beszámolók által közvetített, mégis jellemzően sablonosan egységesnek tűnő eszmefuttatások mélyén lappangó dilemmára az egy szavas válaszom:
H Á B O R Ú !
Az ottani mozgalmakat eddig is leginkább ez tartotta össze, s mostanra valamennyiüknek leeshetett: egyedül ez kínálhatja lendületük fenntartását. Miután önmaguk ellen háborúzni önpusztító, hát marad a rabló hódítás (miként azt tették már korábbi elődeik is a történelem során, hvárezmi sahokként vagy épp horászáni birodalomként).
A hazai sajtót augusztus legeleje óta „letámadó” korábbi véleményeim lezárásaként, hadd kerekítsem ki az Afganisztánban zajló eseményeket egy tisztábban átlátható történetté. Miként hozzászólásom címeként sejtettettem, kezdetnek tekintsék mesének – mely persze könnyűszerrel valósággá (rémálommá) válhat.
Pandzssír
Korábbi véleményeimben már említettem az ottani ellenállás esélytelenségét, s az akkor hivatkozottak folytatásaként kívánok néhány lényeges, árulkodó szempontra koncentrálni.
Jelenleg ugyanis épp azon „nemzetépítés” zajlik – meglovagolva a harci cselekményeket is (egyelőre még Afganisztánban), melyről instant mantraként oly készségesen szónokoltak, élből replikázva az elmúlt évtizedek beszélő tévéarcai. Minden újabb fejlemény a tálibok konszolidációját, egy nacionalista, pastu bázisú állam létrejöttét vetíti előre.
Pandzssírban az USA hátrahagyott, modernek mondható haditechnikája győzedelmeskedik az USA (ISAF) által magukra hagyott ellenállókon. Példának okáért, most bizonyosodik be, hogy a tálib hatalomátvétel előtt tényleges ellenállás nélkül kapituláló afgán hadsereg (ANA) készségesen működik együtt korábbi „ellenfeleivel”. Ennek során kiderült, hogy szemben az elterjedt nézettel, ők korántsem annyira ostobák, még az újabb technológiák alkalmazásában sem, csupán eddig – sokszor adva az értetlent – nem kívántak érdemben együttműködni a számukra sem teljesen megbízható, elfogadható nyugati szövetségeseikkel. Viszont, ha érdekeik úgy diktálják, a nyugatiak által informálisan barbár vadbarmoknak tartott afgán katonák nagyon is tudnak repülőgépet vezetni, különféle speciális kézifegyvert használni, vagy épp drónokat alkalmazni – már a tálibokkal tökéletesen együttműködve! S ennek összefüggő eredményei az eddig bevehetetlennek vett térségek ellenállásainak letörése, összekapcsolódva az afgán-tálib haderő összehangolódásával, fejlődésével. Vagyis ne tévesszen meg senkit: hiába látjuk a híradásokban még (főként az európai szemnek nevetségesnek tűnő) „trottyos gatyában” ugrándozni az afgán-tálib harcosokat, attól még a látszat ellenében, már jóval vérmesebb haderő van születőben! (Nézzük, de nem látjuk.) Minden egyes kihívás egy újabb lehetőség ezen hadsereg formálására, összeérésére, fejlesztésére; s minden egyes diadaluk egy újabb mérföldkő a nagyszabású terveik beváltásában. Maga az uniformis tekinthető egy sokadrangú szempontak, mely persze fontos, de nem a legfontosabb, s mire megszabják, már egy teljesen újjászületett, lényegében az USA (ISAF) által kiképzett, s döntően az USA által részben modernül – a saját térségében kiemelkedően – felszerelt afgán-tálib haderőt ékesíthet. Mely ekkorra már jóval grandiózusabb stratégiáját készülhet megvalósítani…
Korábbi véleményemet fenntartva, a „pandzssíri-felkelést” leginkább egy rohamosan terebélyesedő afganisztáni népfelkelés segíthette volna sikerre, mely pedig abból meríthetett volna erőt és elszántságot. Ebben hatalmas jelentősége lett volna a Nyugat tevőleges szerepének – mely ehelyett gyáván megalkudott a talibánnal. Nem kizárólag katonai intervencióra gondolva, hanem általános értelemben, bármiféle cselekvést mellőztek a térség eddigi, önfelkent patrónusai. Érzékelhetően „Afganisztán” vált az új „Panamává” – egy eleve elfuserált, értelmetlen pénzherdálás, no meg emberi pusztulás szinonímájává. Talán ezért sem váltanak ki különösebb, érdemi reakciókat az ottani fejlemények, Afganisztán megemlítése csupán kellemetlen témát elevenít fel, melyet politikai aktoraink szívesebben felejtenének…
Irán (illetve általánosabban siíták)
Eddig sikerült tökéletesen megvezetniük a nemzetközi szerveződéseket és fontosabb döntéshozókat a pastu nacionalistáknak, ám szárbaszökő vágyaiknak hasznos lehet még a további fortély, mint amolyan keleties cselvetés, az átláthatatlan köd, egy ingoványos kitérő: Irán.
A siíta teokratikus állam, mint amolyan világhatalmi-biztonságpolitikai vízválasztóként, alkamas eszköznek tűnhet az afgán-talibán hatalmi elit mesterkedésében, saját államuk látszólagos (ez maga a csel!) újrapozícionálásában. Hiszen az Iránhoz fűződő viszonyuk, a velük szemben kezdeményezett akcióik számos, előre kalkulálható következményekkel járhatnak.
Vagyis amennyiben az afgán-tálibok katonai konfliktusba keverednének a siíta irániakkal, úgy:
– az Irán-ellenes világhatalmi tényezők (élen az USA-Izrael tandemmel) hajlandó lehet („minden pofon jó helyre megy” alapon) félretekinteni a térségtől, akár még titkon támogatást is nyújtva;
– a szunnita szövetségek (az USA által még prímábban felfegyverzett Szaúd-Arábiával az élen) még inkább megnyílva növelhetik a támogatásukat (mind gazdasági, mind diplomáciai, mind katonai téren);
– további nagyhatalmi szereplők (oroszok és kínaiak), látva az amúgy erélytelen cicaharcot, megnyugodhatnak, hogy nem a kertjük alatt zajlik a banzáj.
S eközben az afgán-tálib haderő – különösebb tét (rizikó) nélkül – továbbfejlődhet (már komplex támadó stratégiákat is kipróbálva) egy olyan konfliktusban, melyet akár előre lebundázhatott a paraván mögött az iráni rezsimmel. Hiszen mindannyiuknak előnyös, ha a nagyvilág azt hiszi róluk, most lefoglalja őket az egymással mímelt „élet-halál küzdelem”, miközben elenyésző katonai veszteség árán, biztonságban, leplezve készülhetnek valódi céljaik elérésére. Ráadásul, mellékes haszonként, a pastu afgán-tálibok ekként jó időre elhallgattathatják a siíta hazarra kisebbségüket, elősegítve a sokat szajkózott „nemzetépítést”. Egyúttal tovább tökéletesíthetik – valósághű körülmények közepette – a bővülő, megerősödő haderejüket.
(Érdekességként: az afgánoknak hátrahagyott – jellemzően másodvonalbeli – USA haditechnika a kínai hadiipar számára aligha lehet újdonság, ellenben könnyedén helyrehozható, szervízelhető más, az USA-val együttműködő szövetségesek – szaúdiak, öböl-parti monarchiák – révén, ráadásul magának az USA-nak is érdekében állhat, hogy a számára befolyásolhatóbb haditechnikát alkalmazzák az afgán-tálibok, az orosz és kínai hadiipar térnyerésével szemben!)
Pakisztán
Bárgyú módon, bár néhol bizalmatlanul, ám végső soron megfontolatlanul, Pakisztán a maga megdöntőit istápolja (miként eddig is tette), abbéli reményében, hogy majd így megúszhatja a sorsfordító katasztrófát. S eközben (Plutarkhoszt idézve: „bajt bajjal tetézve”) olajjal oltva a tüzet, végül magára gyújtja a házát.
Hiszen Pakisztán második legnépesebb etnikuma (pastuk), már az afgán-talibán pastukkal egyesülve, amellett, hogy túlnyomó dominanciára tesznek szert a mesterséges államalakulat Afganisztánban, egyúttal egyenlő kihívóivá válnak a pakisztáni vezető etnikumnak (pandzsábik). És aligha állnak meg ennél… https://www.google.com/search?q=pakistan+ethnic+map&oq=p&aqs=chrome.1.69i60j69i59l3j69i60.1941j0j9&client=ms-android-samsung&sourceid=chrome-mobile&ie=UTF-8#imgrc=oOlTzZqDFh5-uM
Mikorra kellően ellanyhult a nemzetközi érdeklődés, szertefoszlóban a gyanakvás, az irániak ellenében kirobbant „praktikus harciasság” váratlanul nyugvópontra juthat. Ám a naívan remélt béke helyett, szinte egy szempillantás alatt, dinamikusan terepet váltva, ekkor ismétlődhet meg – a mese kedvéért nem teljesen objektíven általánosítva – a „pandzssíri-felkelés”, már teljes átfordított szereposztásban: az afgán-tálibok tényleges közreműködésével fellázadó pastuk ellen kényszerül harcolni a pakisztáni sereg, Pakisztánban. (Igen, ez akár nevezhető „hibrid háborúnak” is, régről bevált „zöld emberkékkel”.) Megismétlődik a korábbi kihívás: a gerilla harcmodor megütközése a honvédő sereggel. Csakhogy hiába a nukleáris arzenál (melyről még szót ejtek), a szuperszónikus vadászrepülőgépek, tankok, hiszen ezek taktikai hátrányban maradnak a térséget elözönlő, célirányosan, modernül felszerelt, addigra már összeszokott-összeforrt afgán-tálib (pastu) armadával szemben, mely a terület földrajzi és etnikai adottságaihoz is igazodva, jelentős helyzeti előnyből folytathatja vágyott tervei beteljesítését: egy új, már mesterséges (és részükről soha el nem fogadott) határokon átnyúló, megkérdőjelezhetetlen és ellenállhatatlan pastu dominanciájú Iszlám Emírség létrehozását, mely kezdetben Ázsia alapos felforgatásával és átrendezésével, megkerülhetetlen, már globális jelentőségű tényezővé avanzsálva (s mindinkább önállósodva) vizionálhatja egy majdani, már a teljes iszlám világot átfogó, valódi kalifátus létrejöttét.
S most tekintsünk ismét a térképre: https://www.google.com/search?q=nuclear+missile+pakistan+map&oq=nuclear+missile+pakistan+map&aqs=chrome..69i57.35205j0j9&client=ms-android-samsung&sourceid=chrome-mobile&ie=UTF-8#imgrc=IJwq3Xmm9DmG3M
Miként összevethető az etnikai megoszlást illusztráló térképpel, világosan látható: a pastuk dominálta térségben, illetve azok közelében számos nukleáris fegyverkezéshez (hiszen Pakisztán atomhatalom) köthető létesítmény található (https://fas.org/blogs/security/2016/11/pakistan-nuclear-infrastructure/ ).
NETÁN EZ LENNE A TÁLIBOK EGYIK STRATÉGIAI JELENTŐSÉGŰ CÉLJA?
Az eleve mesterséges államalakulatként létrehozott, s lényegében eddig jobbára bábként funkcionált Pakisztán összeomlásával, s annak nukleáris fegyverzet-technológiájának megszerzésével (melyben több egyéb állam, így például Szaúd-Arábia is érdekelt lehet), egy náluk dedikáltan jóval harciasabb (tovább terebélyesedő, pastu vezetésű, már csupán előzményeiben afgán-tálib) emírség vajon miféle célokat követhet, milyen globális szintű elvárásokra formálhat jogot, miként kezelhetőek nemzetközileg, hová vezethet a mind korlátlanabb progressziójuk? Erőteljes hatalmukat ekkortól kezdhetik egy világszintű vallási fundamentalizmus szolgálatába nyíltan állítani.
Kína (USA relációban)
Bár rövid távon ígéretes folytatást vizionálhat, távlatilag mégis újabb fölösleges béklyót prognosztizálhat a mind eltökéltebb, harciasabb kínai rezsim számára egy lendületesen megerősödő, regionálisan sikeresen terjeszkedő, egyben az eddigi status quo-t felrúgó, eredetileg pastu bázisú tálib uralom. Hiszen idővel már a kínaiakat is fenyegető erősödésük (és annak nyomán terebélyesedő ambícióik) magától értetődően katonai felkészülést és ellenlépéseket szükségeltetnek – ekként még tovább megosztva (gyengítve) Kína hadi potenciálját, erőket vonva el a fontosabb konfrontációs övezetekből (Csendes-óceán, Dél-Kínai-tenger … vagy épp űrkutatás/űrhadviselés). Tehát Kína ellenlábasai számára – időlegesen – kedvező fejleményekkel kecsegtethet, miközben egy nyilvánvaló kínai-talibán együttműködés összes sara a nyakukba kenhető (vagy épp az emírség révén sakkban tartható).
Iszlám Állam (mint általában „iszlamista terrorizmus”)
A korábban írottakból természetesen adódik, hogy szemben az aktuálisan (és a média által veszélyesen félrevezetően!) sulykolt közvélekedéssel, valójában egy – sikeres! – afgán-talibán „nemzetépítés/nemzetgyarapítás” konkurense a világszerte próbálkozó különféle terrorista csoportosulásoknak, mivel egy akár atomfegyverekre is szert tenni képes emírségnek nem lehet kihívója semmilyen más szerveződés sem egy hőn áhított, globális kalifátus létrehozásának útján. Tehát egy sikeres emírség – időlegesen – éppen vonzhatja magába a terrorszervezetek harcosait (ezáltal meggyengítve, eljelentéktelenítve ugyanazokat), eufémikusan tágan értelmezve megregulázva a korábbi terroristákat. Mindez csupán az afgán-talibán rezsim progressziója sikereinek függvénye.
S a váratlanul érkezett (vihar előtti) csendet tévesen értékelhetik akként a Nyugat jónéhány elitklubjának eldugott, füstös dohányzószobájában, hogy „Keine Panik!”, „Everything’s gonna be alright!”, „Urai vagyunk a helyzetnek … felénk minden békés …”
S íme, mesém végére egy altatódal – szép (rém)álmokat gyerekek!
https://youtu.be/bzEYNsFC2gE
Utóirat: nem győzöm elégszer hangsúlyozni az alábbi két szempontot, melyeket a saját „fotelszakértői hipotézisem” szerint félreért (illetve mostanra már néhol manipulálva félreértelmeztet) a hazai és világsajtó a tudósításaival. Ezek ráadásul összefüggenek.
1. A tálibok pont, hogy „nemzetépítésbe” kezdtek (határokon átnyúlva!). Másként megfogalmazva: éppen azt valósítják meg, amiről eddig oly könnyedén csacsogtak a nyugati patrónusok hivatásos beszélő fejei. Íme!
2. Még veszélyesebb félreértésre adhat okot a statikus fogalmak összekeverése a potenciális akciókkal (a magam kontár megfogalmazásában: dolgok/forma felcserélése a cselekvéssel/folyamattal).
Fentebbi két észrevételem – „Szun-ce mondotta” stílusban – ekként köthető össze (ezt vélem az időközben kikupálódott talibán vezetés legújabb innovációjának): nacionalizmus aktuális és következetes forszírozásával olyan helyzetet előteremteni, mely lépcsőfokként (eszközként) kamatoztatható egy későbbi, már globális jelentőségű (univerzális) vallási fordulat egyengetésében (Iszlám Kalifátus).
Tehát teóriám szerint, eleve fölösleges bármiféle „államiságot” keresni a tálibok mostani motivációjában (forma), melyet sokkalta inkább sejtethet egy jövőbe mutató stratégia cselekvés (folyamat).
Zárásul sokadjára fel kell hívjam a figyelmüket arra, hogy sajnálatosan már az ún. rendszerkritikusként önreklámozott hazai médiumom által is mind többször szolgaian egekbe magasztalt, s ostoba módon revíziós háborúskodásra készülő (azt szándékosan gerjesztő), álkeresztény fasiszta zsarnokunk, Orbán Viktor hadvezérnek is mennyire gyatra, erről tanúskodik a legutóbbi – egyébként még továbbra is élő, vissza nem vont! – kabuli felajánlkozása, miként a legfrissebb afrikai (Mali) sertepertélése is (az eleve értelmetlen, sőt, kontraproduktív „kerítésesdijéről” vagy általában a „haderőfejlesztésükről” már nem is szólva).