Aktivisták oszlatják el az ősi zsidó szertartással kapcsolatos tévhiteket

A Szövetség a Kápárot Csirke Megszüntetéséért nevű szervezet évek óta küzd a gyakorlat megszüntetéséért, de eredménytelenül. Most azért végeznek felvilágosító munkát, hogy a zsidókat megismertessék a rituáléval, és biztosítsák, hogy az a lehető leghumánusabban történjen — írja a The Jerusalem Post.

Jom Kipur előtt sok zsidó végzi az ún. kápárot rituálét, amikor a fejük fölött egy csirkét lóbálnak, hogy a levágás előtt átadják neki a bűneiket.

De ezek az aktivisták, akiket a Szövetség a Kápárot Csirke Megszüntetéséért néven ismernek azért dolgoznak, hogy véget vessenek ennek a szerintük barbár gyakorlatnak, és már több mint egy évtizede küzdenek azért, hogy segítsenek véget vetni neki.

Évek óta kampányolnak és jogi lépéseket és a gyakorlat betiltását követelik, de eredménytelenül. Most egy másfajta megközelítéssel próbálkoznak, amely a közösségi felvilágosításra összpontosít.

Munkájuk nagy része a kápárotról való felvilágosításra összpontosít, mivel a gyakorlattal kapcsolatban mélyreható félreértések vannak.

„Zsidó vagyok, és rabbik 18. generációjából származom. Személyesen már nem vagyok vallásos, de ultraortodoxként nőttem fel. A családomban senki sem használ csirkét kápárotra. Néhányan egyáltalán nem is csinálták soha” – mondta a Szövetség alapító tagja, Rina Deych a Jerusalem Postnak.

A kápárot gyakorlata az, hogy imádkozás közben egy csirkét, óvatosan forgatnak a fejük fölött, bár a csirke pénzzel is helyettesíthető. A férfiak kakasokat, a nők tyúkokat visznek. A terhes nők három csirkét használnak, egy tyúkot maguknak, egy másik tyúkot arra az esetre, ha a gyermekük lány lesz, és egy kakast arra az esetre, ha a gyermekük fiú lesz.

Sok zsidó, aki a kápárotot gyakorolja, és különösen a csirke használatával, természetesnek veszi a szertartás eredetét, feltételezve, hogy az már régóta a rabbinikus hagyomány része. Ez azonban nem így van.

A gyakorlat a késő talmudi korszakra nyúlik vissza, az első ismert feljegyzés a gaonita-korszakban, i.sz. 660 körül készült róla. A kápárotot azonban sem a Tóra, sem a Talmud nem említi. Az első hivatalos említése a zsidó törvények egyik szövegében a 16. században a Sulchán Áruchban történt. És ez az említés nem volt pozitív, a Shulchán Áruch összeállítója, Joszef Karo rabbi „olyan gyakorlatnak nevezte, amelyet meg kellene akadályozni”, és azt javasolta, hogy csirke helyett pénzt használjunk.

Csak később, amikor a neves askenázi tudós, Mose Isserles rabbi kiegészítette a művet, kapott a gyakorlat nagyobb legitimációt a Sulchán Áruchban.

Honnan származik tehát?

Sokan úgy vélik, hogy a kápárot hagyománya a pogány szokásokban gyökerezik, és emiatt a történelem során számos rabbi ellenezte, leginkább a 12. századi tekintély, a Mose ben Náchmán rabbi, a Náchmanidész, vagy ismertebb nevén a Rámbán.

Harédi zsidók kápárot szertartás alatt Jeruzsálem Meá Seárim negyedében. Fotó: TJP

A szertartás azonban modernkori problémákat is felvet.

„Megsérti az állami törvényeket és a háláchát, amelyek közül nem felejthető el a cáár baalé chájim (tilos ugyanis élő állatnak szenvedést okozni)” – magyarázta Deych.

Bár a csirkéket elvileg humánusan kellene kezelni és a hálácha szerint levágni, a gyakorlatban ez nem annyira történik meg, mondta Deych, hozzátéve, hogy sok levágott csirkét ahelyett, hogy jótékony célra adnák, egyszerűen kidobják.

„Ez nem csak a lendítésről és a gyilkolásról szól. Hanem arról is, hogy hogyan tartják őket egy ládában” – mondta Deych. „Az összes csirkét összezsúfolva egy ládába teszik, ahol nincs védelem az elemektől, a hőségtől és az esőtől, élelem és víz nélkül, napokig. Sokan közülük elpusztulnak a ládákban. A szállítás során megrongálják őket, és sokan elvesztik a lábujjaikat vagy a lábaikat. Ez borzalmas. Hihetetlen.”

A ládákkal kapcsolatos probléma jól ismert, és sokan felháborodtak annak a gondatlanságnak vélt természete miatt. Éppen a múlt héten körülbelül 300 csirke esett le egy szállító teherautóról a ládáiban egy forgalmas brooklyni kereszteződésben, és sokan közülük elpusztultak, mielőtt meg tudták volna menteni őket.

A csomagolás és a szállítás módja miatt sokukat tréjfnek (nem kóser) minősítették, mivel sérültek és sérültek. Mint ilyenek, nem adományozhatók jótékonysági célra a szegényeknek.

„Beszéltem egy williamsburgi kápárot-szertartás egyik szervezőjével, és könyörögtem neki, hogy engedje el az egyik csirkét, amelynek eltört a lába és a szárnya” – mesélte Deych.

„És azt mondtam neki: ‘Ez a csirke tréjf. Még csak nem is használhatod. Miért nem adod nekem? Elviszem egy menhelyre, és hosszú, boldog életet biztosítok neki”. Azt mondta nekem: ‘Nem, ez az én árum’.”

Súlyos tévhitek vannak azzal kapcsolatban is, hogy a rituálé valójában hogyan zajlik, mivel sokan nem veszik észre, hogy a csirke nem nyugodt és pihent.

A Szövetség felvilágosító munkája ez ellen is küzd. Egyik munkatársuk, Yonassan Gershom rabbi, egy breszlovi haszid, aki egy minnesotai farmon él, és aki számos állatjogi könyv szerzője, leginkább a 2015-ben megjelent Kaparot akkor és most című könyv szerzője: Egy könyörületesebb hagyomány felé mutat utat.

Egy 2013-as rövid, egyperces dokumentumfilmben Gershom lerántja a leplet a kápárottal kapcsolatos néhány népszerű tévhitről.

„Azt mondták, hogy ha a csirkét a szárnyánál fogva tartod így, akkor a madár nyugodt és pihent lesz. Ez nem igaz! A madár megrémül, halottnak tetteti magát, ugyanúgy, mintha egy kutya vagy egy farkas ragadná meg. Azt reméli, hogy elengeded, hogy elmenekülhessen” – magyarázta Gershom.

„Kérlek, ne kínozz így egy madarat – ez nem micva, a Tóránk nem követeli meg, nem törli el a bűneidet. Könyörgöm, adjatok inkább pénzt, ahelyett, hogy Isten egyik élőlényét bántanátok”.

Nos, ez a kiállás vezetett a Szövetséghez, amely egy másik aktivista szervezettel, a Jewish Veg nevűvel együtt dolgozik azon, hogy felvilágosítsa az embereket arról, milyen is valójában a kápárot, hogy legalább a lehető leghumánusabb módon történjen, és remélhetőleg minél több embert ösztönözzön arra, hogy elforduljanak tőle.

„Elmegyünk a kápárot rituálékhoz, amikor azokat végzik, és elmagyarázzuk, hogy mi a baj vele” – mondta Deych. „Olyan pólót viselek, amire az van írva, hogy cáár béélé chájim. Az emberek, általában gyerekek, megkérdezik, hogy zsidó vagyok-e. Azt mondom, hogy igen, és elmondom, hogy miért vagyok ott. Elmondom nekik, hogy ez nem szerepel a Tórában vagy a Talmudban, és a Shulchán áruch eredeti változata ostoba szokásnak nevezi. A legtöbben nem is tudják.

Arról is meggyőződöm, hogy tudják, hogyan kell tartani a csirkéket, hogy ne fájjon nekik. Próbálom a csirkéket görögdinnyecsíkokkal etetni, amíg a ketrecekben vannak, hogy legalább kalóriát kapjanak, és ne szenvedjenek”.

Harcuk azonban még messze nem ért véget, hiszen a kápárot szokás sok helyen még mindig erős gyökerekkel rendelkezik. De mivel a tiltakozás kudarcot vallott, ez a megközelítés a következő tervük.

„A végső célunk az, hogy az emberek túllépjenek ezen, és teljesen felhagyjanak a csirkék használatával, de tisztában vagyunk vele, hogy ez nem fog egyik napról a másikra megtörténni”

– mondta Deych. „Ezért el kell ültetnünk az együttérzés magvait, és minden évben megöntözni őket, és remélni, hogy kicsíráznak.”

A tálibok izraeli törzsek leszármazottai lennének?

Egyes antropológusok szerint a pastuknak van a legnagyobb esélye arra, hogy kiderüljön róluk, hogy az elveszett tíz héber törzs leszármazottai.