A világjárvány kezdetén azt az elméletet fejtettem ki, hogy a koronavírus lehet Emmanuel Macron második francia elnöki ciklusára vonatkozó reményeinek a veszte. Igazam volt vagy tévedtem? Kezdem gyanítani, hogy az utóbbi – írja Jonathan Miller a The Spectator oldalán.
Igaz, hogy Macron szánalmas elnök volt. Hatalmas szakadék tátong az extravagáns ígéretei és a mérhető teljesítménye között. A francia tudósokat a világ legjobbjainak nyilvánította. Még mindig nem álltak elő egy jóváhagyott vakcinával. Bízott abban, hogy az Európai Unió megszervezi az európai oltóanyag-ellátást, csakhogy annak erőfeszítései hónapokig tartó késedelmet eredményeztek, még akkor is, amikor az unión kívüli országok, köztük az Egyesült Királyság, már előrehaladtak.
Kijárási tilalmat rendeltek el. A rendőrség drónokat röptetett a strandok fölé, hogy elkapja az embereket, amint leülnek. Bejelentették, hogy a maszkok használhatatlanok, majd szabálysértéssé vált, ha a gyógyszertárak árulták őket. Aztán bűncselekmény lett, ha nem viseltek maszkot. Abszurdisztán.
Hetente több százezer tüntető vonul az utcára, hogy tiltakozzon Macron pass sanitaire-je, a védettségi igazolás ellen, amely nélkül nem lehet jogszerűen kávét inni egy kávézóban, bevásárlóközpontot látogatni, vagy felszállni egy intercity vonatra vagy repülőre. A vírus továbbra is legyőzhetetlen. Őszi zárlat fenyeget. Ha ez egy háború volt, Macron legyőzöttnek tűnik.
A koronavírus nem az egyetlen mérőszám, amellyel a választók Macron teljesítményét mérhetik. Amint azt az elnök múlt heti háromnapos marseille-i látogatása is szemléletesen megmutatta. Macron ígéretet tett arra, hogy megerősíti a bandák által elkövetett erőszak által túlterhelt rendőrséget, és „újjáépíti” a térdre rogyott iskolákat. Őt és kíséretét mindenütt kifütyülték, ahová csak mentek.
A munkanélküliség továbbra is közel 10 százalékos (a fiatalok körében sokkal magasabb). Az oktatási rendszer csődöt mondott.
Mégis, alig több mint 200 nappal a jövő évi választások első fordulója előtt Macron ellenzéke rosszabb állapotban van, mint maga az elnök. Az egykor félelmetes Szocialista párt egy romhalmaz. Anne Hidalgo, a párizsi polgármester, aki adósságba és szemétbe fojtotta városát, a feltételezett elnökjelöltjük. De még ha szövetségre is tud lépni a Zöldekkel, egy olyan párttal, amelynek minimális a támogatottsága az ország nagy részén, akkor sem valószínű, hogy annyi szavazatot fog szerezni, mint baloldali ellenfele, Jean-Luc Mélenchon, egy Jeremy Corbyn-szerű figura, aki egy magát La France Insoumise-nak nevező, barmoktól hemzsegő pártot vezet.
Ha figyelmen kívül hagyjuk a természetvédők, állatvédők, katolikusok és monarchisták szokásos mezőnyét, akik szerencsések, ha 5 százaléknál többet érnek el a választás első fordulójában, a francia jobboldal az, amely a legmegnyugtatóbb látványt nyújtja az elnök számára.
Egy bizonytalan előválasztási folyamat során kell megválasztania a gaullista gyökerekkel rendelkező Republikánus pártnak a jelöltjét. Azonban feltűnően hiányzik a mezőnyből minden hiteles jelölt. Édouard Philippe, a Macron által túl nagy népszerűsége miatt kirúgott miniszterelnök nem tűnik érdekeltnek az indulásban. Nicolas Sarkozy volt elnököt korrupcióért ítélték börtönbüntetésre, ahová eddig nem vonult még be.
François Fillon lett volna a legfőbb riválisa lett Macronnak, mielőtt őt magát is korrupciós botrányba keverték volna.
Michel Barnier, akit média nagyra tart, úgy tűnik, hogy nem az elnöki posztra pályázik, hanem arra, hogy miniszterelnök legyen egy jövőbeli koalíciós kormányban. A Brexit-tárgyaló úgy tűnik, úgy véli, ő lesz a haszonélvezője egy olyan elnökválasztásnak, amelyet végül Macron nyer meg, azonban az elnök elveszíti az ellenőrzést a Nemzetgyűlés felett, mivel a République En Marche! nevű pártja összeomlik a választásokon. Xavier Bertrand, Hauts-de-France régió elnöke lehet a párt legnagyobb reménysége, de ő azt állítja, hogy már nem republikánus – tudja, hogy veszíteni fog az előválasztáson. Az első fordulóban ettől függetlenül indulni fog. A jobbközép atomizálódott.
A Republikánusoktól jobbra Marine Le Pen áll, aki öt évvel ezelőtt döntő vereséget szenvedett Macrontól, előtte pedig François Hollande-tól. Ő továbbra is eltökélt a folytatásra. Neki viszont ellenfele Éric Zemmour, a Tucker Carlson-szerű CNews sztárja. Lehetséges, hogy már az első fordulóban legyőzi őt, de valószínűbb, hogy csak még jobban megosztja a jobboldalt.
Robert Ménard, Béziers polgármestere meghívta őket vacsorára, hogy egy esetleges szövetségről tárgyaljanak. Le Pen minden bizonnyal Macron kedvenc ellenfele lenne a második fordulóban, és a felmérések szerint minden bizonnyal az is lesz. De számít-e egyáltalán, hogy ki lesz az ellenfele?
A sors iróniája, hogy a deus ex machina, amely talán végleg végzett volna Macronnal – a koronavírus-járvány – most megmentheti őt. A járvány példátlan hatalmat összpontosított az Elysée palotában. Bizarr módon a lezárások, a kötelező maszkviselés és az védettségi igazolások meglehetősen népszerűnek bizonyultak.
Ahogy közeledik a tél, és az oltások hatékonyságát kezdik megkérdőjelezni, továbbá újabb zárlatok fenyegetnek. Macron pedig egyes felmérések szerint akár 50 százalékos támogatottságot is elérhet. Furcsa szám, hiszen ennek a számnak csak a fele vallja magát késznek arra, hogy rá szavazzon.
A vírus pedig, paradox módon, úgy tűnik, a barátja. Egyetlen mainstream ellenzéki politikus sem merte alapvetően megkérdőjelezni a kormány stratégiáját. Ha ezrek tüntettek is, milliók nem. Macron és csapata Scott Morrison ausztrál miniszterelnök forgatókönyvéből vett nyelvezettel démonizálja a tüntetőket. A Le Parisiennek adott interjújában a kormányszóvivő nemrég „szeszélyesnek és defetistának” nevezte a tüntetőket.
Elképzelhető, hogy Éric Zemmour megelőzi Le Pent, hogy szembeszálljon Macronnal, és elképzelhető, hogy a második fordulóban megnehezíti Macron dolgát. A média többnyire Macron sarkában van, a franciák egy jelentős része pedig retteg a vírustól és magától a változástól.
A koronavírus nem győzi le Macront, hanem talán épp még megmenti őt.
