A kevésbé ismert szovjet tengeralattjárók egyikeként, a Victor I-osztály alapozta meg a Szovjetunió egyik legsikeresebb nukleáris meghajtású támadó tengeralattjáró-osztályát. 1974-ig tizenhat Victor I-es tengeralattjárót állítottak hadrendbe, amelyek aztán 1997-ben vonultak nyugdíjba – írja Mark Episkopos a National Interest oldalán.
A November-osztály volt a Szovjetunió első nukleáris meghajtású támadó tengeralattjáró sorozata, amelyet 1958-ban avattak fel. A háború utáni szovjet védelmi ipar széleskörű együttműködésének eredményeként a November-osztályú tengeralattjárók számos tervezési hiányossággal küszködtek; többek között átlagon felüli zajkibocsátással, viszonylag rövid élettartammal a meghajtórendszer tervezési sajátosságai miatt, és a tengeralattjáró felderítési potenciáljának szuboptimális volta miatt. Arról nem is beszélve, hogy a November-osztály hajlamos volt a katasztrofális, végzetes meghibásodásokra, hogy ezeket a tengeralattjárókat jóhiszeműen víz alatti koporsóknak is lehetett volna nevezni a rájuk beosztott matrózok számára.
A következő években a szovjet biztonsági erők számára világossá vált, hogy a haditengerészetnek megbízhatóbb támadó tengeralattjárókra van szüksége, amelyek jobban megfelelnek a tengeralattjáró elleni hadviselés követelményeinek – ezek közé tartozott az ellenséges támadó tengeralattjárók felderítése, követése, valamint a szovjet ballisztikus rakétát szállító tengeralattjárók és a nagy fontossággal bíró felszíni hadihajók kísérése és támogatása.
Moszkva hétéves tervet indított új, nukleáris meghajtású támadó tengeralattjárók építésére, amelyek képesek modern fegyverrendszerek bevetésére, ugyanakkor csendesebbek és taktikailag rugalmasabbak elődeiknél. Ez a leendő új hajó a szovjet haditengerészet támadó tengeralattjáróinak egyfajta „minden egyben” megoldása lett volna.
Ezeknek az erőfeszítéseknek a végeredménye lett a 671-es osztály, NATO-nevén a Victor. A projekt tág teret adott a szovjet mérnökök új generációjának ötleteinek, azonban a tervezés előremutató jellege azt is jelentette, hogy a Victor-osztály nem volt mentes a felmerülő nehézségektől. A jelentések szerint a Victor-tervezőcsapata a fejlesztés során a tengeralattjáró húsz különböző prototípusán is dolgozott; a fegyverzet, a belső alkatrészek elrendezése, a torpedócsövek pontos elhelyezése és a meghajtási mechanizmusok módosításával igyekezett megtalálni a szovjet haditengerészet által keresett optimális egyensúlyt a tűzerő, a zajszint csökkentése és a víz alatti teljesítmény között.
A 671-es projekt által tervezett Yorsh, nyugaton inkább Victor I néven ismert tengeralattjárókat 1967-ben mutatták be. A „könnycsepp” alakú hajótest kialakítása számos kulcsfontosságú hidrodinamikai előnyt ígért a víz alatti teljesítmény során, beleértve a félelmetes, harminckét csomós végsebességet és a kibocsátott zaj relatív csökkentését. A Yorsh hajók vízkiszorítása 6100 tonna volt, a tényleges működési mélység pedig 320 méter. A Victor I sorozatgyártott változata hat torpedócsővel büszkélkedhetett a szabványosított szovjet Type 53 torpedók, valamint RPK-2 Vyuga tengeralattjáró-elhárító rakéták számára.
Tizenhat Victor I tengeralattjárót állítottak szolgálatba 1974-ig, amelyek mindegyike 1997-ben vonult nyugdíjba, és azóta leselejtezésre került. Bár elődeikhez képest hatalmas generációs ugrást jelentettek, ezek a hajók mégis áldozatul estek annak az általános szovjet tervezési hibának, hogy a támadó képességeket helyezték előtérbe az kibocsátott zaj rovására. Ezen kritikus sebezhetőséget hivatottak orvosolni a 671-es osztály következő tagjai, a rövid életű Victor II tengeralattjárók.
