Alig három héttel a választások előtt úgy tűnik, hogy már senki sem kormányozza Németországot. Az ország csak sodródik egyik katasztrófából a másikba, miközben a legnagyobb kormányzó párt, a kereszténydemokrata CDU testvérpártjával a keresztényszocialista CSU-val együtt lépésről lépésre esik szét.
A két testvérpártnak nincsen komolyan veendő választási programja, amely bármilyen tekintetben különbözne a zöldbal programjától. A pártok vezető személyiségei közutálatnak örvendenek, arcmásaikat a közönség inkább fenyegetésnek, mint egy jobb jövő ígéretének tekinti.
Így nem igazán meglepő, hogy a CDU szinte nincs is jelen a nyilvánosságban. Alig vannak választási plakátjai, ritkák a rendezvények és szinte egyáltalán nincsenek nyilvános fellépések. CDU tagok mesélik, hogy nem találnak önkénteseket, akik plakátot ragasztanának vagy az utcákon információs röplapokat osztogatnának. Sokan szégyellik magukat, és nincsen kedvük elviselni, hogy a szolgaian zöld pártprogram, Merkel kancellár vagy Armin Laschet (kancellárjelölt) miatt minden irányból szidalmazzák őket.
Sokan azért is félnek a valaha konzervatív CDU színeiben kimenni az utcára, mert az Antifa verőlegényei időközben nem csak a kiközösített konzervatív AfD politikusainak testi épségét veszélyeztetik, hanem az egykor polgári pártok képviselőiét is.
Ennek megfelelően alakulnak a választási előrejelzések: legújabb felmérések szerint 23 százalék között mozog a CDU/CSU-ra szavazók száma, ez az eddigi legrosszabb eredmény a két párt történetében.
A tálib hatalomátvétel Afganisztánban sokként érte a párthovatartozástól függetlenül egységesen baloldali és zöld meggyőződésű német elitet. A teljes politikai establishment az utolsó percig hitt abban, hogy Afganisztánban valóban létezik az általuk fantáziált „civil társadalom”. Komolyan hittek az afgán állami tisztviselők és katonák milliárdokkal megvásárolt lojalitásában, és el sem tudták képzelni, hogy a törzsi rend helyreállítása a lakosság támogatását élvezhetné. Úgy látszik komolyan hittek abban is, hogy az afgán parasztok és nomádok vágyálma nem más, mint a mai német társadalom, annak LGBT kampányaival, klímaharcával, nemzeti önfeladásával. Másképp nemigen lehet megmagyarázni, hogy a német adófizető 2015 óta kétmillió euróval támogatta például egy gender tanszék felépítését és üzemeltetését Kabulban – több más őrültség mellett.
Ezzel a teljes valóságvesztéssel azonban senki sem akar foglalkozni. A normális mindennapokkal is komolyan túlterhelt szocialista külügyminiszter Heiko Maas semmilyen hibát nem bírt felfedezni a külügyminisztérium eddigi tevékenységében, ugyanígy a kereszténydemokrata honvédelmi miniszter Kramp-Karrenbauer sem látott okot bármi önkritikára. Hogy a BND, a német hírszerző szolgálat mivel volt elfoglalva, az senki sem tudja megválaszolni, mivel eddig ez a szerv sem érezte magát felelősnek az eklatánsan hamis helyzetelemzésért.
A tálib hatalomátvétel óta a német politika pártállástól függetlenül reflexszerűen egyetlen kérdésre koncentrál, mégpedig az újabb tömeges afgán bevándorlás ideológiai előkészítésére.
Az utóbbi tíz évben ez az elit egyetlen választ ismert csak minden politikai válságra, bárhol is legyen az Ázsiában vagy Afrikában: a Németországba, illetve Európába történő bevándorlást.
(Érdekes módon a dél-amerikai válságok a német politikát hidegen hagyják. Valószínüleg azért, mert ott keresztények élnek.) A Zöldek legnagyobb gondja természetesen a mintegy száz gender diplomás nő Kabulból való kimentése.
A Deutschlandfunk, a német állami rádió már megkezdte a morális zsarolást és állítja, hogy egymillió gyerek fog Afganisztánban éhen halni, ha nem hozzuk ide őket azonnal. A legtöbb lapból ugyanez a mese ömlik: Síró nagyszemű gyerekek képeivel illusztrálják azt az állítást, hogy mindenki meg fog halni, ha mi nem segítünk, közben persze gyerekek helyett szinte kizárólag nagyon is életerös fiatal férfiak jönnek. Még valamelyest önálló lapok is mint a Die Welt azt a nyilvánvaló hazugságot propagálják, hogy a németek többsége támogatja az újabb afgán bevándorlást.
Ezzel a hazugsággal ellentétben az afgán migráció Németországban enyhén szólva nem népszerű.
Jelenleg – valószínűleg – valamivel több mint 210.000 afgán állampolgár tartózkodik az országban, 139.000 „ideiglenesen”, 11.000 kaptak végleges tartózkodási engedélyt. Az afgánok aránya a németországi lakosságon belül 0,33 százalék. Viszont a 2020-ban elkövetett szexuális bűncselekmények 4,5 százalékát afgánok követték el, egészen kimagasló szerepet játszanak a csoportos erőszak terén. Pontos statisztikai adatok az afgánok általános bűnözéséről csak 2017-böl vannak, ezek szerint abban az évben 18.632 afgán követett el valamilyen bűncselekményt. Berlinben csak pár nappal ezelőtt gyilkolta meg két afgán testvér a nővérét (és ásta el egy erdőben a holttestet), mert életmódja nem felelt meg a család elképzelésének.
Kezdeti nehézségek után valóban elkezdték repülőgépekkel a német állampolgárokat és afgán munkatársaikat Németországba szállítani. Ez persze felvetette azt a kérdést, hogy ki számít munkatársnak. Merkel a 2015-ös katasztrofális invázió után megígérte, hogy „2015 nem fog megismétlődni”, de e mondat igazságtartalma már akkor is rendkívül kétséges volt. Most alig két nap alatt kiderült, hogy igazából semmi sem változott.
A „kimentettek” között több előzőleg kitoloncolt afgán bűnöző tért vissza az országba, mivel a nagylelkű belügyminiszter úgy döntött, hogy a „menekültek” azonosságát csak német földön fogják megvizsgálni. Az elitélt afgán bűnözők kitoloncolását biztonsági okok miatt természetesen felfüggesztették. Horst Seehofer, CSU belügyminiszter, sajtókonferencián igyekezett egyrészt megnyugtatni az egyre idegesebb választópolgárokat, másrészt azonban időnként igazat is mondott.
„Lehet, hogy ezren fognak jönni, de lehet hogy egymillióan”, jelentette ki sokatmondóan. Minden afgán „munkatársat” meg kell szorozni öttel a családtagok miatt mondotta, így jött ki 5.000, de lehet, hogy 10.000. Majd cinikusan viccelődve megjegyezte, „ötmillió biztos nem lesz”. A szövetségi államok belügyminiszteri konferenciájának elnöke, Thomas Strobl (CDU) azonnal buzgón helyeselt a miniszternek és arról biztosította, hogy „a szövetségi államokban nagy a készség az emberek felvételére.” Alternatívák pedig nincsenek: „Ha a többi európai ország nem akar ebben részt venni, akkor Németországba kell hozni őket”, tette hozzá Seehofer.
Vagyis megint pontosan ugyanaz fog történni mint 2015-ben: A német határ tárva nyitva, mindenkit be fogunk engedni, aki csak jönni akar. És hogy az áttelepítés, illetve a német népcsere akadálymentesen folytatódhasson, a szocdem külügyminiszter azonnal egymilliárd eurót ajánlott fel a tálib vezetésnek váltságdíjként.
Ezek után térjünk vissza a CDU/CSU választási esélyeihez, melyek Seehofer fellépése után valószínűleg nem javultak. A Merkel regnálása alatt felhalmozódott problémák közül a határtalan migráció a legégetőbb. Az időközben mintegy négy millióra dagadt migráns lakosság integrálódásáról csak kivételes esetben lehet szó, hat évvel a határnyitás után is csak 25 százalék dolgozik, családtagjaikat és a nem dolgozókat a német adófizető tartja el – luxusszinten. A bűnözésről már esett szó, sok helyen, ahol a migránsok vannak többségben, a közbiztonság teljesen összeomlott. A német állam velük szemben nem hajtja végre saját törvényeit, míg a migráció ellenfeleit és bírálóit a „jobboldali radikalizmus”, a „kirekesztés” és a „rasszizmus” vádjával könyörtelenül üldözi. Éppen e napokban vettek fel az államháztartásba további egymilliárd eurót a „jobboldali radikalizmus elleni harc”, vagyis a besúgórendszer és az erőszakos antifa további fejlesztésére. Ha az újabb afgán migráció beindul, minden bizonnyal szükség is lesz rá.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.