2021 áprilisában Joe Biden amerikai elnök bejelentette, hogy lesz, ami lesz, az Egyesült Államok befejezi húsz éves afganisztáni katonai szerepvállalását. Az utolsó amerikai és szövetséges csapatok kivonásával párhuzamosan a tálibok előbújtak rejtekükből, és két hét alatt ellenőrzésük alá vonták az egész országot. A nyugat tákolta államalakulat kártyavárként omlott össze, Afganisztán pedig szabadesésben zuhant vissza korábbi állapotába. Sokan meglepődtek vagy megbotránkoztak ezen. Azok a hangok is felerősödtek, akik szerint hiba volt az afganisztáni háború.
Nos, nem volt az. Csak ahogy csinálták.
A 2001. szeptember 11-ei merényletek után az amerikai nép általában és a szövetséges országokban még létező jobb érzésű körök megfelelő érzelmi reakciót adtak a támadásra. Emelkedett, gyászos, ünnepélyes és hazafias volt a közhangulat. Az országot zászlóerdő borította el, a baloldal befogta a száját, a színpadokról és a mozivásznakról eltűntek az érzéketlen műsorok. Az emberek értetlenül álltak a történtek előtt, dühösek voltak az elkövetőkre, gyászolták a támadás áldozatait, csodálták a mentés hőseit, vágytak az önvédelemre és a megtorlásra. A nemzet lélektanilag élethalálharcra készült.
Aztán szeptember 20-án George W. Bush elnök elmondta a Kongresszusban hírhedt beszédét, amivel talán ugyan lelkesíteni akart, de végérvényesen és visszavonhatatlanul eleve elvesztette a kitört háborút. Hiába említett benne önvédelmet és az ellenség legyőzését, szavai megalkuvással voltak tele. Arabul hálálkodott egy kairói imám részvétéért és muzulmán országok kormányainak udvariassági részvétüzeneteiért. Kiemelte a merénylet iráni és pakisztáni áldozatait, tiszteletéről biztosította Afganisztánt, és további nagyarányú segélyezését ígérte meg.
A támadást a muzulmán szélsőségesség peremjelenségének nevezte, ami elhajlítja a vallás békés tanait. „Tiszteljük a hitüket [ti. a muzulmánokét], aminek tanításai jók” – mondta az elnök, aki maga is mélyen vallásos, csak épp keresztény, mint aki akarja nem-látni a vallási szálat az események szövevényében.
Képzeljük el, mi lett volna, ha 1941. december 8-án Franklin D. Roosevelt, akire egyébként minden verés ráfér, a „gyalázat napjáról” szóló híres beszédében nem döntő győzelem kivívása és az ellenség elpusztítása mellett kötelezi el magát, hanem japánul kezd el makogni, hálálkodik akárki részvétéért, Pearl Harbor megtámadását a sintoista szélsőségesség peremjelenségének nevezi, ami elhajlítja a fasizmus jó tanait, végül tiszteletéről biztosítja Japánt, és a japánok segélyezését ígéri meg. Talán még aznap lámpavason találta volna magát érdemei szerint.
Busht sajnos nem végezte ki a népharag – se azért, amit mondott, se azért, hogy ez a semmi is kilenc napjába került. Amerika és általában a Nyugat mélységes erkölcsi züllöttségről téve tanúságot piedesztálra emelte. Elfogadottsága toronymagas 90%-osra emelkedett, az egész romlott nyugati értelmiség feldicsérte, a bamba tömeg pedig vakon követte. Pedig az ellenséget (az iszlám totalitarizmus ideológiáját és az azt hordozó személyeket és intézményeket) nem azonosította, hiába említette szőr mentén az al-Káidát. Háborús célt (az iszlám totalitárius kormányok megdöntését, az ideológia társadalmi és kulturális támogatottsága felőrlését, az ellenség harci kedvének és moráljának megtörését) sem tűzött ki. Így nehéz még csak megvívni is, nemhogy megnyerni.
Bush egy „terror elleni háborúról” hadovált. Ebből azonnal kiderült, hogy sleppjével a világukat sem tudják. A terrorizmus ellen ugyanis csak annyira lehet háborút viselni, amennyire a tüzérségi zárótűz, a nehézlovasroham vagy a stratégiai légibombázás ellen. A „terror elleni háború” ötlete olyan, mintha FDR repülőgép-hordozó harccsoportok csapásmérő műveletei vagy kamikazetaktikák elleni háborút hirdetett volna.
A terrorizmus ugyanúgy harceljárás, mint a tüzérségi zárótűz vagy a repülőgép-hordozók műveletei, csak olcsóbb, és ha feltételei fennállnak, viszonylag hatékony is.
A merényletek után hamar világossá vált, hogy azokat az Oszama bin Laden vezette al-Kaida harcosai követték el, akik Afganisztánban kaptak kiképzést és Iránon keresztül jutottak az Egyesült Államokba. Az is hamar kiderült, hogy bin Laden a tálibok kormányozta Afganisztánban rejtőzik. Afganisztán nem volt katonailag feltérképezve. Nem állt sem a polgári, sem a katonai hírszerzés figyelme középpontjában. Ahhoz, hogy később a haditengerészet és a légierő ne tévedjen el a 670 ezer km2-es országban, rohanvást kellett felderítő műholdakat felbocsátani, és nagyarányú légi felderítő tevékenységet is végezni.
Bush egyébként szinte bölcsen nem akart háborút indítani Afganisztán ellen. Ennek magában nem is lett volna sok értelme, hiszen a tálib kormány hiába volt az iszlám totalitarizmus képviselője, önmagában nem jelentett súlyosabb fenyegetést. Az első amerikai követelés így helyesen az volt, hogy adják ki bin Ladent, és maradjanak veszteg, s akkor az Egyesült Államok békén hagyja őket.
A tálibok az ultimátumot nem fogadták el, erre Bushék ismét helyesen úgy döntöttek, hogy akkor beavatkoznak az afganisztáni polgárháborúba a tálibokkal szemben álló Északi Szövetség oldalán.
Az elképzelés szerint a tálib rendszert az Északi Szövetség dönti meg, az épít ki egy stabil államot, és közben összeszedi az al-Káidából akit lehet. Mindebben az amerikai kormány fegyveres erőkkel és titkosszolgálatokkal segíti. Hírszerzési adatokat és értesüléseket oszt meg velük, a szárazföldi ütközeteiket a levegőből támogatja, a hatókörükön túli tálib hátországra hadászati légicsapásokat mér. A polgári lakosságot azzal tervezték megnyerni az ügynek, hogy élelmiszercsomagokat dobtak le nekik szállító repülőgépekről. „Bomba és manna hullott az égből” – ahogy Kővári László fogalmazott –, de a segélyszállítmányok a legtöbbször a tálibok kezében kötöttek ki.
Az Északi Szövetség amerikai légi támogatással sem ment nagyon semmire, mert sem erőforrásaik nem voltak, sem számottevő társadalmi támogatottságuk. Így hamar amerikai szárazföldi csapatok bevetésére lett szükség. Eleinte csak különleges erőket alkalmaztak, később jöttek a szokványosak: a tengerészgyalogosok és a hadsereg katonái. Így vált az afganisztáni polgárháborúból háború, ami ugyan megdöntötte a tálib hatalmat, és Hamid Karzai vezetésével egy ideiglenes kormányt állított az ország élére, de döntő győzelmet nem aratott.
Ha az iszlám totalitarizmus legyőzése lett volna fontos, akkor elsődlegesen Iránt, másodlagosan Szaúd-Arábiát kellett volna az Egyesült Államoknak célba vennie. Erre 9/11 soha vissza nem térő alkalmat, egy utolsó esélyt adott a Nyugatnak, ami visszaszerezhette volna megtépázott vagy inkább feladott becsületét a globális politika arénájában, és megfordíthatta volna a történelmet. Nem így tett.
Szaúd-Arábia esetében egy hitelt érdemlő erélyesebb nyomásgyakorlás is bőven elegendő lett volna a cél elérése érdekében, de Iránt minden valószínűség szerint keményen meg kellett volna szorongatni katonailag.
A Szaúdi-ház a brit gyámság alóli felszabadulástól kezdve a vahabita szekta befolyása alatt állt. A ház tagjai és más dúsgazdag szaúdiak vallási meggyőződésből lelkesen pénzeltek radikális iszlamista célokat. Ezen csak 2017-ben Mohamed bin Szalmán koronaherceg–miniszterelnök-helyettes változtatott számottevően, amikor kormányzóként átvette a tettleges országlást apjától, Szalmán bin Abdulaziz király–miniszterelnöktől. MbSz vette a bátorságot, amit egyetlen elődje sem mert, és a kormányzásba szokás szerint belekapcáskodó vallási vezetőréteg több jelentősebb tagját is letartóztatta. Szaúd-Arábia sosem volt kimondottan keményvonalas. A vallási hiedelmek súlyát korábban is sokszor felül tudták múlni a gazdasági érdekek, amikor fő jövedelemforrásuk, a kőolaj világpiacán a verseny fokozódásával meg-megcsappantak az árak. Egy hihetően erélyes USA most is pragmatikusabb politikát tudott volna diktálni a szaúdiaknak.
Egy MbSz-hez hasonló figurát már 2001-ben is elő tudtak volna húzni a tunikájuk ujjából, és mára egész Szaúd-Arábia lehetne olyan szabad és nyitott, mint Katar vagy Dubaj.
Irán más tészta. Homeini ajatollah 1979-es iszlám forradalma óta náluk alkotmány és közpolitika az iszlám totalitarizmus. A vallási vezetés minden szinten és mindennap gyűlöletet és bosszút esküszik és hirdet a „nagy sátán” (Amerika) és a „kis sátán” (Izrael) ellen. Ennek megfelelően Irán mindig bőkezű anyagi és feltétlen erkölcsi támogatásban is részesített minden Izrael-, Amerika- és általában nyugatellenes szervezetet az al-Káidától az Iszlám Dzsihádig, a Hezbollahtól a Hamászig. Mindig készséggel bujtatták is azokat, akiknek forróvá vált a lába alatt a talaj a művelt világban.
Amerikában és Európában sokan tartottak egy esetleges Irán elleni háború rémétől. Ez a félelem azonban teljesen alaptalan. Irán koránt sincs olyan hatalmas, mint amilyennek magát hinni és mutatni szereti. Az 1980–88-as irak–iráni háborúban sem bírtak elbánni egymással a felek, és az iráni fegyveres erők az óta sem lettek sokkal potensebbek. Hiába tartanak hat-hétszázezres tényleges és három-négyszázezres tartalékállományt, ha hadfelszerelésük műszakilag messze elmarad a nyugati színvonalhoz képest. Ez az iráni haderő nem bizonyult képesnek a vele létszámban és műszakilag nagyjából egyenlő iraki haderő legyőzésére úgy sem, hogy az utóbbi morálja alulmúlta az előbbiét. Ráadásul 1991-ben és 2003-ban az amerikaiak és szövetségeseik kétszer is elpáholták az irakiakat. Irán porig alázása egy sorsdöntő katonai győzelemmel tehát csak akarat és szervezés kérdése lett volna a Nyugaton.
A kérészéletű és felszínes siker után nyilvánvalóvá vált afganisztáni (és iraki) fiaskó, aminek semmilyen anyagi oka nincs, csak szellemi és erkölcsi, illik Amerika 1945 utáni nyámnyila vitézkedéseinek sorába. A második világháborúban és annak előtte még nem így hadakoztak az amerikaiak és a britek, sem más nyugati hatalmak, amikor még hittek ügyük igazában, életmódjuk és társadalmi rendszerük jóságában.
Arthur Harris és Curtis LeMay nem azért rombolták porig Drezdát vagy Tokiót, mert hátha likvidálnak közben pár ellenséges főtisztet is, hanem azért, hogy megtörjék a német és a japán polgári lakosság lelkét, felszámolva az ellenséges politikai rezsimek támogatottságát. Az amerikai polgárháborúban William Tecumseh Sherman tábornok sem azért perzselte fel Georgiát, mert gyomnak vélte a búzát, hanem azért, hogy a polgári lakosságra zúdítsa az általuk támogatott háború poklát, és véget vessen a háborúnak.
Nyugati világunk bölcsője, az ókori Görögország nem akkor menekült meg véglegesen a perzsa fenyegetéstől, amikor az athéniek és a spártaiak megvédték magukat Dárius és Xerxész támadásaitól. Csak az után mentesültek, hogy az i. e. 480-as második háború megnyerését követően a visszavonuló perzsák nyomába eredtek. Negyven éven keresztül újra és újra megütköztek velük, és tönkreverték hadra kelt seregeiket. Végül már perzsa földön a honvédő seregeiket is legyőzték, kiirtva belőlük minden harci szellemet, elpusztítva körükben az ártás képességét.
Rómát sem Fabius Cunctator, hanem Cornelius Scipio segítette diadalra Karthágó ellen. A pun fenyegetés csak akkor szűnt meg, amikor a háborút Scipio bevitte az ellenség hátországába. Róma biztonságát később sem a városfalak és a városkapuk hirdették, hanem ezek szükségtelenség miatti teljes hiánya. Az erődítetlen városba vezető szabad utak demonstrálták, hogy Itáliában béke és biztonság van. Hasonlóképpen a Római Birodalom bukását is Aurelianus, Tacitus és Hadrianus falai adták hírül, egyértelművé téve minden rómainak, hogy a pax Romanának befellegzett.
Ugyanezt tapasztaljuk meg napjainkban saját nyugati országainkban. Folytonos és intézményesült ostromállapotban élünk. Nemzetközi légikikötőinkben és személyvasúti pályaudvarainkon, de egyre több középületünkben is ellenőrzőpontokon és fémdetektoros kapukon kell átvergődnünk, megalázó vegzatúrának vagyunk alávetve, Gestapo- és KGB-hangulatot árasztó haramiák stírölik gyanakodva honfitársaikat. Színkódos figyelmeztetések figyelmeztetnek minket, közölvén, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy lemészárolnak bennünket.
Egy doboz kólát vagy üveg sört sem vihetünk magunkkal a repülőgépeinkre, nemhogy a saját fegyvereinket, amiket egyébként is egyre jobban kicsavar a kezünkből a hatalom, aminek viselkedése egyre inkább a családon belüli erőszak elkövetőinek magatartására emlékeztet – kifelé papírkutyák, befelé arcoskodással kompenzálnak.
Négyszáz év alatt nem sikerült megtanulni Étienne de La Boétie-tól, hogy minden politikai rezsim sokkal inkább alapul a közvéleményre – Ayn Rand szavaival „az áldozatok szentesítésére” –, mint a nyers kényszerítő erőre vagy a demagóg propagandára. Társadalmi támogatottság nélkül a hitleri Németország vagy a todzsói Japán ugyanúgy nem maradhatott volna fenn, ahogy nem maradt fenn most a nyugatiak tákolta afgán rendszer. Nem sikerült megérteni, hogy a mi békénk és biztonságunk érdekében ellenségeinket le kell igázni, meg kell alázni, össze kell zúzni, lélekben megtörni, a fenyegetés és támadás képességétől véglegesen megfosztani, hogy adják fel a velünk ellenséges álláspontjukat.
Japán megszállása után egyetlen merényletet sem követtek el az amerikaiak ellen. Douglas MacArthur tábornok alkotmányt adott Hirohito császárnak, aminek uralma alatt a korábban agresszív és militáns Japánból egy dúsgazdag és békés ország lett. Csak Abe Sinzó alatt kezdtek el újra zizegni, de miután rövid úton megüzenték neki Washingtonból, hogy hol van Hirosima, újra nyugalom van. Ezt az erélyt a Nyugat sem Afganisztánban, sem Irakban nem tanúsította, ahogy a második világháború óta egyszer sem.
Harry S. Truman lelépése után egy sáros talpú gyalogbaka, Dwight D. Eisenhower lett az elnök, aki már ’45-ben, az Államok európai hadra kelt serege vezéreként is ellenezte a csendes-óceáni hadszíntéren az atombombák bevetését. Ezzel lényegében amellett foglalt állást, hogy további sok ezer amerikai katona életét kell még feláldozni, és meg kell kockáztatni, hogy Sztálin is beszáll a Japán elleni háborúba. Ha hallgatnak rá, akkor a Csendes-óceánon forrón kezdődik a hidegháború. Ez az észkombájn tehet róla, hogy a koreai háború papíron ma is tart (csak fegyverszünet zárta le a nyílt ellenségeskedést), és Észak-Korea a Nyugat minden hatalma ellenére hetven éve ott sötétlik a térképen. Ha Ike nem olyan teszetosza, akkor néhány jól irányzott atombombával rossz emlékké avatja a kommunistákat, és ma egy egységes Korea lehetne olyan szabad és gazdag, mint a déli országrész.
Ugyanezt a töketlenkedést játszották el a vietnami háborúban is. Ugyan semmi köze nem lett volna az Egyesült Államoknak francia Indokína ügyeihez, de ha már az antikommunizmus odavitte őket, tisztességesen meg kellett volna vívni azt a háborút is, és kerül, amibe kerül, elsöpörni a Vietkongot. Valószínűleg ott is tömegpusztító fegyverek alkalmazására lett volna szükség, de ha Koreában példát statuáltak volna, az indokínai helyzet sem eszkalálódik, mert mindenki levonhatta volna a tanulságot: a Nyugattal packázni nem lehet.
Egész Indokína (Vietnam, Laosz, Kambodzsa, Sziám, Burma) lehetne olyan szabad és gazdag, mint Japán, Korea, Tajvan, Hongkong, Makaó és Szingapúr. Pol Potról és a vörös khmerekről nem is hallunk, Mao Ce-tung is meghúzta volna magát.
Amerika a NATO-val és a SEATO-val megtehette volna, hogy a szovjet blokkot, ami amúgy sem tudott mit adni a Nyugatnak, nem finanszírozza, hanem elszigeteli Mao Kínájával együtt, és akkor már a ’70-es évek elején-közepén, belebukva a közgazdasági törvényszerűségek feltétlenségébe, dugába dől az egész kommunista kóceráj. Így azonban a gyávaság és a megalkuvás politikájával további másfél-két évtizedig életben tartották gonosz birodalmát.
Idióta politikusainknak máig könnyebb a lelkének számos milliók évtizedek hosszú során át tartó pokoljárása a népirtásokkal, kommunizmusokkal és az egész nyugati világon méltán gúnyolódó vademberekkel, mint egyszer-kétszer rendesen odavágni a harmadik világbeli barbároknak. Érdekes módon az agyalágyult nyugati állami vezetőknek az emberi jogok csak akkor érdekesek, amikor álságosan meg lehet velük indokolni, miért félnek a cselekvéstől. Akkor sosem fontosak, amikor az erélyes nyugati cselekvés hiányában más cselekszik, és az nem csak a harmadik világbeli pöcegödrök lakóinak, de a nyugat polgárainak az emberi méltóságába és szabadságába is kerül.
Amit Amerika és szövetségesei Afganisztánban műveltek, és aminek a végjátékát ezekben a napokban, 2021 augusztusa közepéig láttuk, ennek a torz és ferde nyugati öngyűlöletnek és életellenességnek, értékhiánynak és tehetetlenségnek a tünete. Nem ma kezdődött, de még sokáig velünk marad, mert a nyugati bamba tömeg a világát nem tudja, csakúgy mint Bush.
Csak remélni lehet, hogy Izrael, nyugati világunk utolsó reménye tanul az esetből. Már elkövette azt a hibát, hogy feladta a Golán-fennsíkot, Ciszjordániát, a gázai övezetet és a Sinai-félszigetet, pedig mindegyiket ellenőrizte – ezeket ugyanis annektálnia kellett volna. Az izraeli haderőnek nagyon sokba kerül az a látszólagos nyugati fősodrú erkölcsösködés, amivel próbál jobb színben feltűnni egy vele szemben így is ellenséges világban.
Pedig nem Izraelnek vagy Amerikának és szövetségeseinek kellene modus vivendit keresnie a Közel-Kelettel, illetve a világgal, hanem fordítva. Miénk az igaz ügy, mi vagyunk a jók. A mi civilizációnk és kapitalizmusunk az írott történelem legsikeresebb társadalomszervezési modellje, ami a legnagyobb gazdagságot és boldogságot teremtette a világon. Megérdemeljük a világ minden csodálatát és tiszteletét, s ha az nem menne, félelmét.
Gallai Tamás összes cikkét elolvashatja itt.
„Izrael, nyugati világunk utolsó reménye” Ez az. Csak szerényen.
És te szarházikám?
Ki a francnak vagy az utolsó reménye?
Szegény…
Csak szólok. Egyiket sem adta fel. Van más abszurd is a cikkben.
Az ötlet óriási ! Izrael a kétmillió arab mellé még kapna öt és fél milliót ajándékba … :))
Miért gondolják egyesek, hogy ez szükségképpen egy „package deal” lenne?
Talán azért , mert elüldözni már nem divat.
Meg kiirtani sem. Gondoltam , szólok … :))
Az lehet, de elég egyértelmű az, hogy legutóbb is csak azon területrészeket integrálta volna Izrael, amelyeken szinte kizárólagosan zsidók élnek. Bennett – aki azóta egy bravúros politikai csavarral miniszterelnök lett – meg is mondta, hogy „a lehető legtöbb területet akarja, a lehető legkevesebb arabbal”. Az tehát egyértelmű, hogy Izraelnek esze ágába sincs még több arabot a nyakába venni. Miért is venne?
Szintén egyértelmű – ha divat, ha nem – hogy akik ennél is több területet szeretnének majd Izraelhez csatolni, azok szintén nem túl érdekeltek a zsidó állam elarabosításában. Végül pedig, egy kis pesszimizmus: hidd el, jönnek még idők*, amikor az elüldözés lesz a legkisebb szépséghibája a világnak. Ráadásul nem nehéz elképzelni egy olyan szituációt, amikor nemes egyszerűséggel nem marad más választása az államnak (pl. iráni atom, Hezbollah és társaik együttes támadása, egy újabb intifáda)
*Bár ugye ki emlékszik már a rohingyákra, akiket nem is olyan régen arrébb pakoltak néhány kilométerrel…
Nem lesz egyszerű mutatvány , az biztos. A baloldal ezt nem lépi meg !
Egy bizonyos politikai helyzetben sok minden megtörténhet zsidókkal is.
Az iráni atom állítólag már 30 éve valóság. Mesélik , 4 robbanófejet vettek.
Rohingyák állítólag sokat tettek azért , hogy a buddhisták elüldözzék őket.
Az biztos , hogy háború lesz hamarosan … :((
A baloldal már nem tényező Izraelben, a dolgok állása szerint pedig már soha nem is lesz.
A zsidókkal és államukkal olyan sok minden nem történhet, tekintve hogy Izrael egy atomhatalom. (És itt még megannyi technológiai, stratégiai, stb… tényezőt fel lehetne sorolni.)
Iránnak nincsen atomfegyvere, ha lenne, akkor arról már tudnánk, és valószínű, hogy már be is vetették volna. Persze abban az esetben az lett volna a fundamentalista rezsim utolsó parancsa. (Egyébként a 4 robbanófej az semmi, azzal nem lehet háborút nyerni, csak háborút indítani. Ezzel szemben Izraelnek van minimum 80 töltete, de egyes becslések szerint ezek száma a 400-at is eléri, ami tehát valahol a 3. és a 8. helyre teszi őket összesítésben. Ennek már töredéke is elég lenne a fundamentalista rezsim kifüstölésére.)
A rohingya témához nem értek, csak rajtuk keresztül demonstráltam, hogy mennyire nagyon érdekli a világot egy ilyen esemény.
A baloldal az egész világon tényező. Nem kellene lebecsülni. Egy atomhatalom mit tud tenni a BDS mozgalom ellen ? Semmit. Fordítva viszont elérhetik azt a nemzetközi ellenőrzést , amit Irán esetében követel mindenki. Vagy nemzetközi ellenőrök mindenfelé , vagy bojkott.
Az igaz, hogy a nyugati mainstream és a baloldali progresszívek jelen pillanatban még tényezők, sőt, domináns tényezők. De nincs arra garancia, hogy ezen szerepük még 10-20 év múlva is meglesz. Sőt, én arra tippelek, hogy a változó idők megfordítják majd ezt.
Izrael és támogatói elég sok mindent tudnak tenni a BDS ellen, például több amerikai államban és országban már hoztak „anti-BDS” törvényeket, amelyek kimondják, hogy a szervezet antiszemita indíttatású, és ennek megfelelően szankcionáljak az őket támogató vállalkozásokat. Egyébiránt be kell látni, hogy bármennyire is gusztustalan a BDS mint jelenség, valójából veszélytelenek. Kezdjük ott, hogy Izrael annak idején valódi embargó alatt is volt már, és akkoriban még egy szegény és gyenge ország volt. De még akkor sem tudták legyőzni őt az arabok. Ezzel szemben ma Izrael gazdagabb, népesebb és fejlettebb mint valaha, az arabok pedig, mint ahogyan Szíria és Libanon példája is mutatja, egyre csak gyengülnek. Ha el is ért valamit a BDS az elmúlt pár évben, azok – ironikus módon – rendre az arabokat sújtotta, pl. a Sodastream ügy kapcsán is, ahol a területeken dolgozó arabok vesztették el a munkájukat, hála a BDS-nek. Nem túlzás azt mondani, hogy a BDS egy vicc.
Tehát sem a bojkott, sem a nemzetközi ellenőrzés (kéksisakosok) nem jelent semmilyen valós akadályt.
Az Antifa megjelent az USA-ban , a BLM az utcán randalírozik , a demokrata kampányban már szocializmusról beszéltek az aktivisták , egyre több a muzulmán az országban.
Nagy változások jönnek a társadalomban , aminek politikai következményei lesznek.
Eluldozni mar nem divat- es ” ki emlekszik a rohingyakra”.
Csak emlekeztetoul- van 3
” palesztin” allam.
1) Jordania- lakossaga 70%a palesztin.
2) Gaza- ahonnan a 2005- os kivonulas ota- kapjuk az” aldast” – raketak, gyujto leggombok, terror alagutak, hatar villongasok.
3) Ciszjordania- ahol a terulet amely ugysem nagy- 3 reszre van osztva:
1) a) arab terulet
2) b) kozos
3) c) izraeli
Talan meg annyit, hogy tobb mint egy evtizede nem tartottak ltt valasztasokat, mert Abu Mazen attol tart, hogy naluk is, mint Gaza- ban, a Hamasz atveszi az uralmat.
Ugyanis a PLO es a HAMASZ kozott mar voltak osszetuzesek
Meg egy kis emlekezteto, hogy ” eluzni nem divat”.
Ki emlekszik a kozel 1.000.000 zsido eluldozesere az arab orszagokbol, akik mindenuket ott hagytak, hogy eletuket mentsek? Pedig tobbsegukben ( pl.Irak) mar 2000 eve eltek.
Tehat lehetett volna allitani,hogy ” lakossagcsere” tortent ugy, mint a „szudeta nemetek” nel.
Errol azonban ” nem tudnak” az ENSZ- ben , sem az EU- ban.
A jordániai kétmillióval együtt ez már kilenc és fél millió palesztin. Közös ország nélkül.
Az egymillió zsidót csoda hogy nem gyilkolták le. Jó , voltak ellenük merényletek.
Kérdés , hogy abból mennyi volt a Moszad műve … :((
Voltak ellenuk merenyletek-nem csak az iszlam orszagaiban. Szeretik ” elfelejteni” hogy zsidok elleni merenyletek voltak az ottoman es a brit mandatum idejen is, mert akkor is eltek zsidok ” Palesztinaban” – sokan kozuluk mar tobb nemzedek ota.Amit on az internetbol ” ismer” en kollegak es baratok ” elmenyeibol” tudom.
Egyikuk, mint kis gyermek, csaladjaval menekult Hebronbol a pogrom elol, ahol mar tobb nemzedekuk.elt; egy masik, akinek csaladja Jeruzsalem Ovarosaban elt nemzedekeken at, jordan fogsagban volt.
Hogy mi tortent altalaban- sok ilyen ” bennszulott” zsidoval a tortenelem folyaman? Az- ami az inkvizicio idejen- Europaban.
Csak itt- ” iszlamositottak” oket. Del-Hebronban maig vannak hazak, ahol latni a letepett ” mezuza” ( a bejarati ajton levo aldas) nyomait.
Tobb ” palesztin” nak olyan csaladneve van, mint pl.
Maszri ( egyiptomi) vagy Halabi(eszak sziriai).
Azt allitani, hogy a zsidok elleni merenyletek a ” Moszad muve:” volt- tudatlansag- vagy egyszeruen- hazugsag.
Én a hazugság elé még odairnám a „rosszindulatú és az „aljas” jelzőket is
Igy van.Neha nehez megallapitani, hogy a hasonlo hozzaszolasok szimpla tudatlansagbol, agymosasbol, vagy a zsido allam elleni antiszemitizmusbol erednek.Esetleg- mindegyikbol.
Azért ez elég erősre sikeredett. Vannak benne értelmes felvetések is, de azért lehetett volna rajta még egy kicsit finomítani. Izrael a Golánt és a területeket nem játszotta még el, az előbbit annektálta, utóbbira pedig előbb vagy utóbb ki fogja terjeszteni a szuverenitását. Ha más nem, majd részlegesen, ugyanis a meglévő zsidó településeket és kapcsolt területrészeiket soha nem fogja elengedni Izrael.
Szintén érdekes, hogy a szerző bár kacsintgat a libertariánus gondolkodás irányába, mégis egy intervencionalista meggyőződésével propagálja a nyugati beavatkozások szükségességét.
Inkább az a kérdés, hogy van-e a nyugati embernek joga ahhoz, hogy terjessze a nyugati mentalitást. A keletiek (Kína, már nem létezö Szovjetunió) biztosan azt gondolják, hogy a keletieknek van.
Ha libertariánus szemszögből nézzük a dolgot, akkor nyilván azt kell mondani, hogy hihetjük magunkat és a kultúránkat „a lehető legjobbnak”, de ettől még nincs „jogunk” ezt univerzális etalonnak beállítani. Úgy is mondhatnánk, hogy tilos beleavatkozni, illetve ráerőltetni ezt másra (NAP), és még csak nem is feltétlenül racionális (még csak meg sem térül, mint ahogyan Afganisztán is csak egy pénznyelő volt).
Ha a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy egy ellenséges, és az értékítéletünk alapján károsnak ítélt kultúra ezt megteszi, akkor versenyhátrányba kerülünk. Nem nehéz belátni, hogy kellő időtávra kivetítve ez azzal ér véget, hogy mi vesztünk (talán teljesen el is tűnünk), míg a másik fél győz (és talán mindenki mást is a saját képére alakít). Ezt pedig minden releváns pozícióban lévő racionális aktor el szeretné kerülni.
Kudarc a kivonulás?
Szóval, ottmaradtak???
Geeez. Vegyetek már fel egy irni-olvasni tudó gójt… XD
Van némi igazság a cikkben, de amikor atombomba bevetését szorgalmazza, arra azt mondom, hogy hááááát…..