Jáir Lapid izraeli külügyminiszter egy pásztor nyáj nélkül

Lapid egyoldalú külpolitikai megközelítése mélyreható következményekkel járhat. Az, hogy az izraeli miniszterelnöknek úgy tűnik, nincs mondanivalója ebben a kérdésben, nyugtalanító – írja Raphael G. Bouchnik-Chen a JNS oldalán.

A külpolitika egy ország stratégiai pozíciójának kardinális eleme, mivel a külügyek és a nemzetbiztonság összefonódnak benne. Mint ilyen, a nemzeti szintű politikai iránymutatásoknak a szervezetközi gondolkodás eredményei kell, hogy legyenek. A külpolitikát szabályos irányba kell terelni, és a változó körülmények tükrözése érdekében a politikától való bármilyen eltérésnek komoly és elszámoltatható személyzeti tervezéssel kell járnia.

Henry Kissinger, volt amerikai külügyminiszterhez köthető az a mondás, hogy „Izraelnek nincs külpolitikája, csak belpolitikája”. Ez a kijelentés kissé erős, de igaz, hogy az izraeli politikusok generációk óta küzdenek a belpolitika és az államiság szempontjainak egyensúlyozásáért.

Izrael első miniszterelnöke, David Ben-Gurion egy 1965-ös interjúban arra utalt, hogy Izrael szerencsétlen választási rendszere miatt az összes általa vezetett kormány koalíció volt. A rendszer az arányos képviseleten alapul, ahol az egész ország egyetlen választókerület. Ez rengeteg kis pártot eredményez, és egyik sem szerez abszolút többséget a többiekkel szemben. A koalíció előtti alkudozás során politikai adok-kapokra és kemény tárgyalásokra van szükség a kabineti helyek elosztásakor.

Ben-Gurion úgy vélte, hogy „egy izraeli miniszterelnöknek a saját külügyminiszterének is kell lennie”. Úgy látta: „A külügyeket, akárcsak a védelmi ügyeket, a legalacsonyabb szinten is befolyásolhatja egy helyes vagy helytelen döntés, ami más minisztériumok esetében nem így van. … A külügyekben pontosan tudni akartam, hogy mi történik a világ minden egyes fővárosában. … A más hatalmakkal való kapcsolatokat befolyásolhatja egy külföldi kormány közeledésére adott bölcs vagy ostoba válasz.

„Emiatt természetesen érdekelt minden, ami a Külügyminisztériumban történt. Ha külföldi kormányok bármilyen intézkedést hoztak, nyilatkozatokat tettek vagy olyan politikáról döntöttek, amely Izraelt érintette, kötelességemnek és felelősségemnek tartottam, hogy döntsek a reakciónkról. Az életbevágóan fontos kérdések természetesen a kabinet elé kerültek döntésre”.

Ben-Gurionnak egyértelmű nézetei voltak a külpolitikai döntések kialakítását megelőzően elvégzendő személyzeti munkáról, valamint e munka és a vezetés végső döntése közötti kapcsolatról is:

„A szakértőnek, akár a kormányfők magas szintű tanácsadójaként, akár a legfőbb köztisztviselőként, egyre fontosabb helye van a modern államban. A végső politikai döntés azonban a választott képviselők kezében van. Az ő dolguk, hogy kialakítsák a politikát, az ő dolguk, hogy meghatározzák azokat a célokat, amelyeket az állam számára el akarnak érni.

„Egy jól vezetett, magasan fejlett társadalomban, ahol képzett közszolgálat és jó szakemberek dolgoznak, a szakértők megmondják az ország vezetőinek, hogyan lehet a leghatékonyabban végrehajtani a politikájukat. Az is a feladatuk, hogy felhívják a figyelmet az ilyen politikák hiányosságaira és veszélyeire. A vezetők ezután döntenek arról, hogy folytatják-e vagy sem, és ha folytatják, milyen ütemben haladjanak.”

1949-50-ben, amikor Izrael még csak fontolgatta az el nem kötelezettség, mint domináns külpolitikai irányvonal elfogadását, a Külügyminisztérium akkori főigazgatója, Walter Eytan a következőképpen határozta meg a minisztériumban végzett személyzeti munka alapelveit:

„Az izraeli külpolitika nem a szűklátókörű semlegesség politikája, amely azt mondja, hogy ‘ne tegyél semmit a Nyugat vagy a Kelet nemtetszésére, és kétség esetén pedig egyáltalán ne tegyél semmit’. Igaz, Izrael nem akar feleslegesen belekeveredni azokba a Kelet és Nyugat közötti ügyekbe, amelyek nem érintik. Másrészt Izrael nem fog habozni, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetében Kelet vagy Nyugat ellen szavazzon, ha érdekei ezt megkívánják, vagy ha lelkiismerete és erkölcsi tudata ezt kívánja tőle”.”

A külpolitikai döntéshozatal „nehéz kereke” tehát egy fejlett ország hagyományos jellemzője. A változó körülmények függvényében gondos navigálást és kiigazítást igényel. Amit egy olyan szuperhatalom, mint az Egyesült Államok – amely kétpárti rendszerben működik – megengedhet magának az alulról jövő politikai forradalom szempontjából, az nem vonatkozik egy olyan kis államra, mint Izrael, különösen akkor nem, ha kormánya egy mesterséges koalícióból áll, amely polarizált politikai platformokon alapul.

A külpolitikai döntéshozatal az egyik legnagyobb eszköz, amely egy állam rendelkezésére áll, hogy nemzeti érdekeit érvényesítse. Mivel Jáir Lapid külügyminiszter már az új kormány első napjaitól kezdve fordulópontot igyekszik elérni az izraeli külpolitikában, nem lehet nem elgondolkodni azon, hogy vajon végzett-e egyáltalán előzetes szakmai stábmunkát, nem is beszélve egy átfogó értékelésről, mielőtt nyilvánosan felvázolta volna progresszív menetrendjét oly módon, hogy az elkötelezze Izraelt a nemzetközi színtéren.

A szakmai tervezési rendszer hiánya elkerülhetetlenül a politikusok felületes, spontán megjegyzéseihez vezet. Ez azt a benyomást keltheti, hogy Izrael lerázza hagyományos alapjait a külügyekben. Ez pedig negatívan befolyásolhatja nyilvános diplomáciáját, és az Izrael-ellenes mozgalmak felhasználhatják ellenséges fellépéseik igazolására.

Lapid buzgalma más fontos kérdéseket is felvet. Naftali Bennett miniszterelnök – egy konzervatív jobboldali politikus – egyáltalán részt vett-e Lapidnak a nemzeti politika átalakítására tett kísérletében? Támogatja-e valójában Lapid progresszív céljainak megvalósítását?

Georges Clemenceau, aki az első világháború második felében Franciaország miniszterelnöke volt, állítólag azt mondta: „A háború túl fontos ahhoz, hogy a tábornokokra bízzuk”. Hasonló logika alkalmazható a stratégiai döntéshozatal területén is.

Amikor az izraeli külügyminiszter, aki egyben a koalíció legnagyobb pártjának vezetője is, szabadon igazíthatja Izrael külpolitikáját a saját programjának megfelelően, akkor alapvető probléma van a kormányzati rendszerrel.

Az a tény, hogy Bennettnek semmi mondanivalója nem volt ebben a kérdésben, nyugtalanító. Ahogy az is, hogy a külügyminisztérium vezető tisztségviselői hajlandóak részt venni egy problémás politikai kultúrában, esetleg saját véleményük elfojtásáig. Ugyanilyen aggasztó a Nemzetbiztonsági Tanács, mint a kulcsfontosságú külpolitikai kérdésekben részt vevő magas rangú személyzeti szerv nyilvánvaló háttérbe szorulása.

Annak a jelenségnek, amelyben a koalíciós elszámoltatás az elsődleges szempont, amely Izrael stratégiai érdekeit befolyásolja, szinte nincs párhuzama a nemzetközi kapcsolatok irányításában egyetlen más demokratikus országban sem.

Miközben a progresszív izraeli mainstream média örül Lapid egyoldalú politikai megközelítésének, aktivizmusa – különösen ilyen rövid idő alatt – az izraeli külpolitika jelentős változásai előjátékának bizonyulhat, amelynek következményei mélyrehatóak lehetnek. Ahelyett, hogy alávetné magát egy ilyen veszélyes bizonytalanságnak, Bennettnek inkább Ben-Gurion szavait kellene megfogadnia, és saját külügyminisztereként kellene cselekednie.