A lehető legrosszabb üzenet ellenségeinknek szerte a világon – írja a Frontpage Mag hasábjain Bruce Thornton.
A Biden-kormányzat könnyelmű kivonulása Afganisztánból a lehető legrosszabb üzenetet küldi ellenségeinknek szerte a világon. Riválisaink már most meggyőződtek arról, hogy nincs meg a morálunk, és hogy félünk egy olyan komoly válaszlépés következményeitől, amely elég ahhoz, hogy az elméjüket összpontosítsa. Húsz év telt el 9/11 után, és még mindig nem jöttünk rá azoknak a természetére és céljaira, akik évtizedek óta szavakban és véres tettekben azt mondják nekünk, hogy olyan ellenség vagyunk, akit el akarnak pusztítani.
Ehelyett ragaszkodunk ahhoz az elkoptatott hitünkhöz, hogy a „diplomáciai elkötelezettség” elrettenthet és megállíthat egy fanatikus ellenséget remélve, hogy a szavak helyettesíthetik a tetteket. De ezzel csak annyit érünk el, hogy tovább rontjuk a már amúgy is roskadozó nemzeti presztízsünket.
Az utolsó erőink kivonásának tervei a Trump-kormányzat idején kezdődtek, amely azt hitte, hogy jóhiszeműen tárgyalhat egy olyan ellenséggel, amely már bebizonyította, hogy a megállapodások és a szövetségek csupán „taktikai kiegészítők” – ahogy Robert Conquest mondta a szovjetekről – a tényleges stratégiai szándékaikhoz, amelyeket erőszakkal kell megvalósítaniuk. Itt az első számú bukott lecke: A „diplomáciai elkötelezettség” csak akkor működik, ha az asztal túloldalán ülők valóban úgy gondolják, hogy ha megszegik a feltételeket, ahogyan a tálibok tették a Trump-megállapodással, akkor annak komoly következményei lesznek.
Biden azonban alig hat hónap alatt megmutatta, hogy csapatának nem érdeke semmilyen válasz, csak a félénk diplomáciai beszéd és talán néhány mutatós cirkálórakéta tűzijátéka. Az irániak iránti gyarló törődése és nyilvánvaló kétségbeesése az atomalku átírására – amit az is jelez, hogy néhány szankciót mindenféle kölcsönös engedmény nélkül eltörölt – az egész térségben világossá tette, hogy őt, akárcsak főnökét, Barack Obamát, meg lehet kapni. A khamenei kartellben vagy a tálibok között senki sem féli vagy tiszteli ezt a kormányt vagy a mi hatalmunkat.
Miért is tennék? Biden feltétel nélküli, pontos dátummal történő kivonulást jelentett be. Ugyanazt a hibát követte el Obama is, amikor 2011-ben kivonult Irakból. Ami még rosszabb, Biden elhagyta katonai bázisainkat és visszavonta az országon belüli légi támogatást, amely a kabuli kormánynak harci esélyt adott a tálibok ellen. Ezeket az ajándékokat zsebre vágva a tálibok két héttel később megkezdték menetelésüket az országon keresztül, és azóta régiót régió után, várost város után göngyölítenek fel. A Pentagon szerint egy hónapon belül Kabulban lehetnek. (Tény, hogy vasárnap tálib harcosokat láttak Kabulban, Ashraf Ghani afgán elnök elmenekült az országból, és az Afgán Nemzeti Megbékélési Tanácsra maradt, hogy tárgyaljon a tálibokkal a hatalom átadásáról.)
Biden válaszul 3000 katonát küldött vissza, hogy evakuálják a nagykövetséget és az afgán alkalmazottakat, és megvédjék a Kabulból való visszavonulást. Akik elég idősek ahhoz, hogy emlékezzenek, emlékeznek Saigon 1975-ös gyalázatos elhagyására, és az ikonikus fényképekre, amelyeken kétségbeesett vietnamiak lógnak az amerikai helikopterek talpain. A csapatok a kabuli repülőtéren fognak állomásozni, ami szintén baljós jel. Az 1983-ban Bejrútba küldött békefenntartó erőinket a bejrúti repülőtéren lévő laktanyákban szállásolták el. Az Irán által kiképzett és támogatott dzsihadisták 241 katonát, többnyire tengerészgyalogosokat robbantottak fel. A Reagan-kormányzat a mai napig homályos okokból nem válaszolt az irániak által támogatott terrorista táborok bombázásával a Beqaa-völgyben, ahogyan azt a franciák és az izraeliek tették. Néhány hónap múlva a megmaradt tengerészgyalogosokat evakuálták.
Mi történik tehát, ha katonáinkat tálib harcosok vagy terrorista bombázók támadják meg? Mik a bevetési szabályaik? Meddig fog Biden elmenni, hogy megbüntesse honfitársaink esetleges halálát? Vagy meghunyászkodik az „eszkaláció”, a „mocsár” és a „végtelen háborúk” vádjai előtt, és elvonul onnan?
Bármi legyen is a válasz, jobb, ha komolyabb, mint Zalmay Khalilzad diplomata szánalmas figyelmeztetése, aki a tálibokat – várjunk csak – a „nemzetközi hírnevük” romlásával és a külföldi segélyek elvesztésével fenyegette. Vagy Jen Psaki, a Fehér Ház sajtótitkára hasonló tanácsot adott a táliboknak, hogy „mérjék fel, milyen szerepet kívánnak a nemzetközi közösségben”. Vagy a külügyminisztérium, amely azt mondta a dzsihádistáknak, hogy jobb, ha békén hagyják az amerikai nagykövetséget, különben kockáztatják a jövőbeni amerikai külföldi segélyeket.
A dzsihadisták 30 évnyi vérengzése után miből gondoljuk, hogy az Allah felé törekvő mártírokat érdekli a nemzetközi vélemény vagy a Nyugat külföldi segélye? Különösen azért, mert Kína valószínűleg be fog lépni, ahogyan Iránban is tette, rengeteg pénzzel, hogy kiegészítse a tálibok jövedelmező heroin- és metamfetamin-kereskedelmét, amely kétségtelenül tovább fog terjedni, amint a jenkik eltűnnek. Vagy gondolja valaki, hogy az olyan egyenrangú riválisaink, mint Oroszország és Kína reagálni fognak a mi kínos diplomáciai könyörgésünkre, hogy járjanak közben a táliboknál? Az ilyen forgatókönyvek Richard Nixon félelmét juttatják eszünkbe, hogy az USA „szánalmas, tehetetlen óriássá” válik, ha nem vág vissza az agresszióra.
De tisztázzuk, hogyan kerültünk ebbe a zűrzavarba. A 9/11-es terroristáknak menedéket adó tálibok elleni sikeres büntetőháborút nemzetépítő, demokráciát elősegítő projektté változtatták. Egy törzsi, hagyományos iszlám kultúrát, amelyben Allah akarata és az isteni előírások idegenek a nemzetről, a világi részvételi kormányzásról és az emberi jogokról alkotott nyugati elképzelésektől liberális demokráciává akartak átalakítani, és elfogadták a vallási tolerancia és a nők egyenjogúságának idegen elképzeléseit.
George W. Bush kormánya és más idealisták azonban figyelmen kívül hagyták az emberi kulturális sokszínűség szívós valóságát, a kultúrák, erkölcsök, hitek és szokások összetett változatosságát, amelyek az embereket azzá teszik, amik, és amelyek értelmet és célt adnak az életüknek. Ehelyett az idealisták számára ezek az emberek proto-nyugatiak, akiknek csak a felvilágosult Nyugat útmutatására van szükségük, hogy segítsen nekik elvetni vagy megreformálni illiberális hagyományaikat, vallási meggyőződéseiket és megszokott kormányzási struktúráikat.
Kétségtelen, hogy sok afgán üdvözölte ezeket a próbálkozásokat, különösen a nők. De a tálibok 20 évnyi kitartása és sikere után, és tekintettel arra, hogy az afgán katonai erők milyen gyorsasággal olvadnak el, azt sugallja, hogy egy kritikus tömeg, akik közül néhányan talán meg akarnak szabadulni a táliboktól, még mindig nem akarnak ilyen idegen gyámkodást vagy olyan fejlesztéseket, amelyek veszélyeztetik az életmódjukat és legbecsesebb hitüket. Ne feledjük, hogy az általunk 2004-ben megszületett afgán alkotmány a saríát – és annak illiberális gyakorlatait, például a hitehagyottak megölését – tette az új nemzet törvényeinek alapjává.
Ráadásul, ahogy a birodalmak története mutatja, egy nép ilyen radikális átalakítása nem történhet meg hosszú megszállás nélkül, amelyet az ellenállók kíméletlen megbüntetésével kényszerítenek ki. Így lettek a gallok rómaiak, és így alakították át a britek a dél-ázsiai számos népet és törzset India demokratikus nemzetévé. A kulturális relativizmusról alkotott álságos elképzeléseink, miszerint egyetlen kultúra vagy szokás sem tekinthető jobbnak vagy rosszabbnak egy másiknál, szintén ellenállnak azoknak a mélyreható változásoknak, amelyeket az idealista nemzetépítés elvárhat. A liberális demokrácia megköveteli, hogy mindent, ami ellentmond az alapelveinek – az elidegeníthetetlen jogoknak, a törvény előtti egyenlőségnek, a kisebbségek tolerálásának, az egyház és az állam szétválasztásának és a politikai szabadságnak -, el kell vetni, ha kell, erőszakkal. És ehhez az kell, hogy a megszálló úgy gondolja, hogy az ő életmódja nem csak más, nem csak jobb, hanem a lehető legjobb.
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen projekt ellentétes Amerika antiimperialista jellegével, és erős hajlamaival a külpolitika mint missziós munka ellen. A kulturális relativizmus, a balkanizáló identitáspolitika és a divatos önutálat diadala pedig lehetetlenné teszi.
Végül, bármit is gondoljunk az afganisztáni háborúról, ezen a ponton a presztízsünk forog kockán. Irán arrogáns viselkedése, amióta Biden kijelentette, hogy újra akarja tárgyalni az atomalku feltételeit, ismét csak kiváló példa arra, hogy mi következik a sérült presztízsből. Donald Trump kilépése a rossz megállapodásból, a büntető szankciók bevezetése és Qassem Soleimani megölése visszaállította Iránt a sarkára. A gazdaságuk romlott, a népük bátrabban merte kihívni a rezsimet. Aztán jött a Biden-kormányzat, és a mollák felbátorodtak, hogy visszatért a gyáva Uncle Sam, akit 40 év alatt hozzászoktattak ahhoz, hogy sorozatosan kijátsszák értelmetlen megállapodásokkal, amelyeket fényképekkel díszítettek.
Mi tehát a gyalázatos visszavonulás alternatívája? Toby Harnden, a hamarosan megjelenő First Casualty című könyv szerzője, amely a CIA sikeres küldetéséről szól, a tálibok semlegesítéséről és az al-Kaida kiűzéséről, azt javasolja, hogy térjünk vissza ehhez a megközelítéshez, amely nem igényelte az idegen megszállók sértő, teljes körű invázióját:
Ahelyett, hogy elhagyná Afganisztánt és azokat, akik 2001-ben az Egyesült Államokkal harcoltak, a Biden-kormányzatnak vissza kellene térnie azokhoz az elvekhez, amelyek a kezdeti győzelmet hozták – lényegében Churchill középső útvonalához [„a fokozatos előrehaladás, a törzsek közötti politikai intrikák, a támogatások és a kisebb expedíciók”]. A CIA tisztekből és különleges erőkből álló kis maradék erő, amely szükség esetén az amerikai légierőt is beveti, miközben hagyja az afgánokat harcolni, megakadályozná a tálibok megfutamodását.
Más szóval, ne próbáljunk meg egy fegyverrel mélyrehatóan átalakítani egy büszke, ősi népet, amelynek nagy múltú harci hagyományai vannak és a heves függetlenségéről híres, de adjunk nekik támogatást, ha érdekeik egybeesnek a mi érdekeinkkel.
A megfutamodás azonban tovább rontja a presztízsünket, nem beszélve az afgán nép elszegényítéséről. A 90-es években Oszama bin Laden az újoncaihoz intézett prédikációiban kiemelte a Saigonból, Bejrútból és Mogadishuból való visszavonulásunkat, mint annak bizonyítékát, hogy „gyenge ló” vagyunk, akinek katonai és gazdasági ereje értelmetlen erkölcsi bizonyosság és nemzeti önbizalom nélkül. Ezt követték a 9/11-es terrortámadások. Nem kellene, hogy egy nukleárisan felfegyverzett Irán és egy agresszívabb Kína ismét megtanítsa nekünk ezt a leckét.