Az iszlamista fegyveresek kezére került területekről horrorisztikus történetek látnak napvilágot, és az egyedül élő nők attól tartanak, hogy nincs menekülési útvonaluk – írja a Guardianben Lida Ahmadi, akinek cikke még azelőtt került közlésre, hogy a tálibok elfoglalták volna Kabult. Azóta Afganisztán döntő többsége a tálibok kezére került.
Afganisztánban van egy régi mondás, amely jól jellemzi az ország válással kapcsolatos nézeteit: „Egy nő csak fehér menyasszonyi ruhában hagyja el apja házát, és csak fehér lepelben térhet oda vissza”.
Ebben a mélyen konzervatív és patriarchális társadalomban a konvenciókkal szembeszálló és válni akaró nőket gyakran kitagadja a családjuk, és az afgán társadalom is kitaszítja őket. Egyedül maradva, alapvető jogokért, például a lakásbérlésért kell küzdeniük, amihez férfi rokonok bevonása vagy garanciája szükséges.
A társadalmi megbélyegzés és a függetlenség akadályai ellenére ma is élnek elvált nők Afganisztánban. Olyan nők, mint Roqia* és Tahira*, akik hét, illetve nyolc évvel ezelőtt váltak el, és most egy lakásban laknak. Roqia és Tahira együtt sok vihart vészelt át egymást támogatva, hasonló tapasztalataik által összekötve.
Mindkét nő menekültként született Iránban. A 30 éves Roqia 2009-ben tért vissza Afganisztánba, amikor az ország jövője fényesebbnek és reményteljesnek tűnt. „Amikor 20 éves lettem, a családom hozzáadott egy férfihoz, akit nem nagyon ismertünk. De nem illettünk össze, és hét évvel később elváltunk” – mondja.
Nem sokkal a különválás után Roqia rájött, hogy nemcsak a férjétől vált el, hanem a családjától és a közösségétől is. „Elutasítottak. Nem volt hová mennem” – mondja. „Az ötéves kisfiammal elmentem apámhoz, de ő már a halálos ágyán feküdt. Nem volt más férfi az életemben, aki segíthetett volna. A bátyám néhány éve meghalt” – mondja.
Roqiától a férfiak és nők egyaránt eltávolodtak. „Anyám és más rokonok elutasítottak, mondván, hogy nem fogadtam meg a tanácsukat a válással kapcsolatban. Ellenezték, így többé nem volt helyem az otthonukban” – mondja.
Roqia és fia a hideg telet egy kabuli női menedékhelyen töltötte. „Amikor rájöttem, hogy napokig nem tudom etetni a gyermekemet, úgy döntöttem, hogy átadom őt a férjem családjának” – mondja. Afganisztánban a legtöbb váláskor az öt évnél idősebb gyermekek felügyeleti joga az apára száll.
Tahira, aki a nyugati Herat városából származik, hasonló történetet mesél. „Engem 19 éves koromban adott férjhez a családom. De még két évig sem tudtam vele élni, és elváltam” – mondja. Nem sokkal később a családja kitaszította.
„Nem ettek velem egy asztalnál, és nem nyúltak az általam készített ételekhez. Azt mondták nekem, hogy ’elvált nő vagy, és amit főzöl, az tisztátalan’” – mondja. Végül, belefáradva az érzelmi és mentális stresszbe, Tahira úgy döntött, hogy elmegy. „Egy nap hajnalban történt, a nap még nem kelt fel teljesen, amikor csak a ruháimat becsomagolva hagytam el a családomat. Beszálltam egy Kabulba tartó taxiba, és soha többé nem néztem vissza” – mondja.
Most, miután Kabulban új, független életet kezdtek, Roqia és Tahira, és még több ezer hasonló helyzetben lévő ember, újabb megpróbáltatásokkal néz szembe. Ahogy a tálibok egyre szorosabbra fűzik a Kabulhoz vezető utakat, féltik a jövőjüket. „Ha a tálibok átveszik a hatalmat Kabulban, nem fogják megengedni, hogy olyan független életet éljünk, mint amilyet ma élünk. Még az otthonunkat sem fogjuk tudni elhagyni, mert nincsenek mahramjaink [férfi gyámjaink]” – mondja Roqia.
A tálibok elől elmenekült afgánok az északi tartományokból egy kabuli parkban találnak menedéket.
Félelmük alapjai az országszerte kibontakozó borzalmak. A tálibok által elfoglalt számos körzetben már új szabályokat vezettek be, többek között a nők mozgásának korlátozását. A nők nem hagyhatják el a házat, hacsak nem egy férfi gyámja társaságában és teljesen beborítva a hagyományos burkával.
A fokozódó erőszak sok afgánt kényszerített arra, hogy elhagyja otthonát, de az egyedül élő elvált nők elszigetelten élnek, nincs hová menekülniük.
A legfélelmetesebb azonban az a gyakorlat, hogy fiatal lányokat és özvegyeket kényszerházasságra kényszerítenek tálib harcosokkal. „Nagyon aggódunk a tálibok által végrehajtott kényszerházasságok miatt. Ha így jönnek értünk, akkor véget vetünk az életünknek. Ez lesz az egyetlen lehetőségünk” – mondja Tahira.
Bár nincsenek statisztikák az elváltak, özvegyek és egyedülálló nők számáról, feltételezhetően több ezren élnek önállóan országszerte, különösen városi környezetben. Sorsuk a tálibok előrenyomulásától függ.
A Kabultól északra fekvő Parwan tartományban a 35 éves Sanobar* a nővérével él. Szüleik nem sokkal a tálibok bukása után haltak meg, egyetlen bátyjuk pedig 10 évvel ezelőtt autóbalesetben vesztette életét, így a lányoknak egyedül kellett boldogulnia.
Árván és egyedül maradva a két nővér nem tudott iskolába járni. „Orvos akartam lenni és a közösségemet szolgálni. Annyi mindent szerettünk volna tenni, de a tragédiák és a szegénység idekötött minket” – mondja Sanobar. Egy olyan területen élve, ahol a helyi hiedelmek szerint nem szabad kapcsolatot létesíteni egy olyan családdal, ahol nincs férfi a házban, magukra maradtak. „A szomszédaink minden kapcsolatot megszakítottak. Egyedül vagyunk” – teszi hozzá szomorúan.
Annak ellenére, hogy konzervatív közösségük kitaszította őket, amiért nincs férfi gyámjuk, a vállalkozó kedvű nővérek otthon varrásból tartották fenn magukat anyagilag. Munkájuknak köszönhetően szerződést kötöttek a parwani ügyészséggel, ahol egyenruhákat készítettek a rabok számára. Havonta 6000 afgánit (55 font) kerestek, így egy kis, romos házban tudtak megélni.
De mivel a tálibok napról napra közelebb kerülnek a tartományukhoz, Sanobar és nővére rendkívül aggódik. Az elmúlt hónapokban a tálibok támadásai miatt már elvesztették munkájukat. Ahogy a helyzet romlik, mély bizonytalanság lengi körül őket.
„Nincs hova mennünk, nincs jövedelmünk, még a havi lakbért sem tudjuk kifizetni. Minden éjjel attól félünk, hogy a tálibok betörnek a házunkba, és ez nem hagy minket aludni” – mondja Sanobar.
*Nevek megváltoztatva
