A Nyugat hanyatlása tény, értékei és eszméi azonban nem vesztek el, csak más országokban kell keresni őket – írja egy filozófus a Mandiner szemléje szerint.
John Gray filozófus a New Statesman portálon megjelent cikkében arról ír, hogy a Nyugat hanyatlása egészen pontosan 1989-ben kezdődött. A kommunizmus feletti győzelmet követően
a politikai elit elveszítette kapcsolatát a valósággal,
majd megpróbálta saját képmására alakítani a bolygót. A demokráciaexport ugyanakkor hamar csődöt mondott, hatására a nyugati államok súlya soha nem látott mélységbe zuhant. A Nyugat ugyanis hiába próbálta erősíteni geopolitikai szerepet, a közel-keleti céltalan intervenciók egyértelműen jelzik, hogy téves stratégiát követett Európa és Amerika.
Az Egyesült Államok hiába indította meg az iraki beavatkozást 2003-ban, mára az országban Iráné a vezető szerep. Az afganisztáni jelenlét is hasonló sora jutott, az országban az amerikai katonák kivonulásával a politika színterét a tálibok veszik át. De említhetjük a szír polgárháborút vagy a líbiai eseményeket is. Mindkét országban sikertelen volt a nyugati beavatkozás: Szíriában ma is Bassár el-Aszad kormányoz, méghozzá megkerülhetetlen orosz befolyással, míg Líbiában az embercsempészek kiskirályként uralkodnak.
A Nyugat hanyatlása tovább gyorsult az elmúlt hónapokban: Joe Biden találkozása Vladimir Putyinnal az orosz elnök érdekeinek kiszolgálásával zárult, az Északi-Áramlat-2 megépítésével az USA elfogadta az orosz befolyás növekedését Európában, és Amerika az orosz érdekszférában magára hagyta Ukrajnát, Lengyelországot és a Baltikumot is. Az új gázvezeték megépítésére az Egyesült Államok azért bólintott rá, mert a Kínával való rivalizálása miatt szüksége van Németország támogatására. Németország azonban valószínűleg nem fogja feláldozni a kínai gazdasági kapcsolatait a transzatlanti szövetség oltárán, hiszen Kína a németek legnagyobb export piaca.
A Nyugat súlyvesztése kulturális szempontból is tetten érhető.
Mindez – a szerző szavaival élve – a hiperliberalizmusnak köszönhető, amely gyökeret vert a felsőoktatásban és saját értékei ellen fordította az egész nyugati civilizációt. A hiperliberalizmus egyik alapvető tulajdonsága, hogy nem lehet vita tárgya: egy olyan álláspontról van szó, amit vagy elfogad az ember, vagy elfogadtatják vele. E mentalitást sokan a jobboldalon a kommunizmushoz hasonlítják, ugyanakkor egy alapvető különbség mégis van a kettő között.
A kommunizmusban a szabad véleménynyilvánítást először „felülről” nyomták el, a hiperliberalizmus mozgatórugója viszont a folytonos öncenzúrában rejlik.
Mindez nem jelenti azt, hogy a nyugati eszme végleg kudarcot vallott volna. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a nyugati értékeket ma már nem Európában vagy az Egyesült Államokban, hanem Kínában és Oroszországban kell keresni. A Nyugat két legnagyobb riválisát ugyanis alapvetően a nyugati politikai gondolkodásra visszavezethető értékek uralják.
Kínában Hszi Csin-ping a két világháború közötti európai nacionalista gondolkodást ültette át hazájában,
ami többek között annak az eredménye, hogy Kína meritokratikus értelmisége nagy hangsúlyt fektet a nyugati filozófia és politikai gondolkodás megismerésére, oktatására. Emiatt nem meglepő, hogy a kínai politikai elit Carl Schmitt munkásságából merített a modern kínai nacionalizmus meghatározásakor. Vlagyimir Putyin pedig visszanyúlt a leninista módszerekhez annak érdekében, hogy újból globális hatalommá emelje országát. Lenin a bolsevik forradalmat az európai felvilágosodásban gyökeredző jakobinizmus hagyományaira akarta építeni. Mivel Oroszország a szovjet rendszer intézményeit továbbvitte a XXI. századba, velük jött az európai politikai gondolkodásra hivatkozó leninizmus „puhább” verziója is.
John Gray végül hozzáteszi, mindez azt jelenti, hogy míg
a nyugati liberalizmus súlytalansága miatt a múlté lett,
az illiberális nyugati eszmék a jövőbe mutatnak. A Nyugatot a saját zsarnokai tartják rettegésben, miközben a politikai elit egyszerűen nem tud mit kezdeni azzal a paradox helyzettel, hogy az a világ, amit elképzeltek maguknak, mára elérhetetlenné vált.
