A „megbocsátás és felejtés” helyett Spanyolország demokráciára való áttérése egyszerűen a „felejtés” esete lett – írja Jim Lawley a The Spectator hasábjain.
Több száz tömegsír található szétszórva a spanyol vidéken. Az út menti árkokban, a hegyoldali szakadékokban, gödrökben és használaton kívüli kutakban több ezer holttest hever: civilek, akiket Franco halálosztagai hidegvérrel meggyilkoltak, az 1936-39 között zajló polgárháborúban.
Franco diktatúrájának közel 40 éve alatt keveset beszéltek a háború alatt történtekről; a hallgatás és a szelektív amnézia biztonságosabb volt. Amikor Franco 1975-ben meghalt, a prioritás a demokráciába való átmenet volt. A régi francoista berendezkedés jelezte, hogy utat enged az új korszaknak – feltéve, ha nem lesznek megtorlások.
A spanyolok boldogan tekintettek a jövőbe. Azoknak, akiket mindig is arra tanítottak, hogy a diktatúra mentette meg Spanyolországot, most azt mondták, hogy valójában demokráciára van szükség; ahelyett, hogy egyszerre két egymásnak ellentmondó dolgot próbáltak volna elhinni, sokaknak könnyebb volt egyszerűen elfelejteni a múltat. Így a „megbocsájtás és felejtés” helyett Spanyolországnak a demokráciára való áttérése egyszerűen a „felejtés” esete lett.
Lawley szerint Franco halála után ez a pragmatikus „felejtés-paktum” lehetővé tette az ország számára, hogy gyorsan a demokrácia, majd az EU-tagság felé haladjon. Spanyolország számára – más, szégyenletes 20. századi történelmű európai országokhoz hasonlóan – az EU-hoz való csatlakozás tűnt a legjobb módnak arra, hogy megszabaduljon a múltjától.
Miközben a baloldal leginkább kerülte a polgárháború említését, erkölcsileg mégis felsőbbrendűnek érezte magát, mivel a Franco által megdöntött, demokratikusan megválasztott kormány örökösének tekintette magát. Eközben a jobboldalon sokan még mindig úgy érezték, hogy Franco katonai felkelése indokolt volt.
Azóta a baloldal, amikor hatalmon volt, utcákat nevezett át és szobrokat távolított el, amelyek a diktátor örökségét ünnepelték. 2007-ben törvényt fogadtak el, amely engedélyezte a tömegsírok exhumálásának állami finanszírozását. 2019-ben Franco holttestét elszállították az Elesettek Völgyében lévő nyughelyéről.
Eközben a konzervatív Partido Popular és a szélsőjobboldali Vox, azt sugallta, hogy a baloldal is felelős a polgárháborúért, és minden bizonnyal bűnös is volt a szörnyű atrocitásokban. Keserűen bírálták Franco újratemetését, és többször figyelmeztettek a régi sebek feltépésének veszélyeire.
Most a jobboldal fel van háborodva, hogy Pedro Sánchez miniszterelnök kisebbségi baloldali kormánya új törvényt dolgozott ki, amely a tömegsírokból való kiemelést kormányzati feladattá teszi, nem pedig a hozzátartozók jogává. A törvény célja az exhumálások felgyorsítása és az áldozatok DNS-adatbázisának létrehozása.
Részben a „felejtés-paktumának” köszönhetően még mindig széleskörű a tájékozatlanság arról, hogy mi is történt valójában az 1930-as években. A spanyolok között egyáltalán nincs konszenzus a konfliktusról. A korszak alapos tanulmányozása mindkét fél számára tanulságos lehet, de a gyakorlatban kevés esély van arra, hogy a jobb- és baloldal egyetértésre jusson abban, hogy az iskolásoknak mit kellene tanulniuk a polgárháborúról és Franco diktatúrájáról. A spanyol népnek sok jó tulajdonsága van, de talán elmondható, hogy nem az jut eszünkbe elsőként róluk, hogy nyitottan megtudjanak hallgatni egy másik nézőpontot.
Az elmúlt hónapokban a politikát megmérgezték a polgárháborúra való egyre gyakoribb hivatkozások, a múltra utaló sértések és az ellenfelek „kommunistáknak” és „fasisztáknak” való nevezése.
A hozzátartozók holttestének kihantolása a tömegsírokból lezárást jelentenek a családok számára, de mikor néz szembe Spanyolország a történelmével, mikor fogadja el annak fájdalmas tanulságait, és mikor temeti el végre a polgárháború traumáját? – teszi fel a kérdést Lawley.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.