Először vehet kezébe az olvasó magyarul nem-szépirodalmi művet az orosz–zsidó származású amerikai író és filozófus tollából. Ayn Rand-et eddig egy jogi dráma (Január 16-án éjjel), egy önéletrajzi ihletettségű (Fogoly lelkek) és két filozófiai regény (Az ősforrás, Veszett világ) szerzőjeként ismerhette a hazai közönség, de két regénye filmadaptációját (Fogoly lelkek, Az ősforrás) is bemutatták már nálunk.
Most filozófusként és esszéistaként kér szót az amerikai baloldal kedvenc bête noire-ja, mert hosszas előkészületek után az Ad Librum kiadó végre közreadja Az önzés erénye című munkáját. A kötet, ami dr. Nova Eszter, Táborszki Bálint és David Aurora fordítói munkáját dicséri, tizenkilenc esszét tartalmaz, melyek közül tizennégyet Rand, ötöt Nathaniel Branden jegyez, melyek eredetileg 1960 és ’64 közt jelentek meg az objektivista mozgalom folyóirataiban.
Bennük az etikai egoizmus új koncepciójának kidolgozására tettek kísérletet a szerzők, így a könyv az objektivista etika rendszerezett kifejtésének első dokumentuma.
Ayn Rand 1905. február 2-án született Szentpéterváron Aliszja Rosenbaum néven nagypolgári család elsőszülöttjeként. Apja, Zinovnij, gyógyszerész volt, anyja, Anna Kaplan, a család háztartását vezette. Az 1917-es forradalom után házukat, aminek földszintjén a gyógyszertárukat működtették, emeletén pedig a lakásukat rendezték be, államosították. A család a Krím-félszigetre menekült, ami akkor még a fehérek ellenőrzése alatt állt, de ’21-ben a vörös hatalomátvétel után az ott létesített új gyógyszertárukat is elkommunizálták tőlük.
Az éhhalált alig kerülve el tértek vissza az immár Petrográdnak nevezett Szentpétervárra, ahol Rand tizenhat évesen történelmi tanulmányokat kezdett az állami egyetemen. Burzsoá származása miatt több hallgatóval együtt eltávolították az egyetemről, és csak külföldi tudósok e miatti tiltakozása hatására engedték diplomázni 1924-ben.
1926-ban engedélyt kapott a szovjet kormánytól Chicagóban élő távoli rokonainak meglátogatására, de az útra már eleve a hazatérés szándéka nélkül indult el. Amerikába angoltudás nélkül érkezett meg. New York városa atlanti látképének megpillantását mély lelki élményként írta le, és egész életében rajongója maradt a városnak, ami a természetet leigázó emberi szellem nagyságát hirdeti.
Chicagóban alkalmi munkákból élt, de amint belejött az angolba, Los Angelesbe költözött, mert a már a szentpétervári mozikban is csodált amerikai filmművészet alkotóközegéhez akart csatlakozni. Itt találkozott Francis O’Connor filmszínésszel 1929-ben, akivel hamarosan össze is házasodtak. 1931-ben szerezte meg az amerikai állampolgárságot. Többször próbálta szüleit és két húgát is az Államokba menekíteni, de nem járt sikerrel, mert nem engedték ki őket a Szovjetunióból.
Amerika számára az egyéni szabadság, az alkotó szellem, az emberi kiválóság földje volt, aminek népe azért tudott nagyot alkotni és példátlanul jóakaratú lenni, mert nem nyomta el az önfeláldozás és az önzetlenség szuszakolásával az emberi elme teremtő erejét.
Valósággal sokkolta tehát a tapasztalat, hogy a nyegle és félművelt amerikai értelmiségiek az egekbe magasztalják és romantizálják azt a szocialista építést, ami őt többször sodorta halálveszélybe családostól.
Az Amerika vívmányai és az amerikai értelmiség sötétsége közti ellentmondás megtapasztalása tette azzá a sarkos, polemizáló személyiséggé, akivé vált. Párját ritkító lényeglátása, emberismerete és a társadalmi-gazdasági jelenségek alapos megértése miatt ott is felfedezte a szocialista pokolba vezető út kikövezését, ahol még csak jó szándékról prédikáltak – szerinte korántsem naivan, hanem egy megátalkodott alapvető értékperverziótól vezéreltetve – a kor intellektuális sztárjai.
Pengeéles logikával és kristálytiszta nyelven megfogalmazott bírálatait és figyelmeztetéseit nem akarták megérteni vagy inkább akarták nem megérteni, szellemi süketségüket „jó” kantiánusként ráfogták arra, hogy Rand nem akadémikus, és amúgy is csak egy kellemetlen alak, aki kétségbe von mindent, amiért választott hazája intellektuális elitje kiáll.
Az a furcsa helyzet állt elő, hogy orosz zsidó bevándorló létére mégis ő volt az amerikai értelmiségben az egyetlen amerikai.
A többiek hiába voltak tősgyökeresek, imádott német filozófiáik zsebében árulták el az amerikanizmust.
Megvetette a jobboldal gyávaságát, elvtelenségét, vallásosságát, szellemi puhányságát, tudománytalanságát, gyanakvását a kreativitással és az innovációval szemben, de még jobban ostorozta a baloldal képmutatását, álnokságát, álszentül jóemberkedő életellenességét, jótékonykodásba burkolt embergyűlöletét, örök mellébeszélését, folytatólagos szellemi és erkölcsi hazaárulását.
Cserébe a jobboldal kirekesztette hajthatatlan, bár korántsem militáns ateizmusáért, a baloldal meg egyenesen gyűlölte megalkuvást nem ismerő radikális individualizmusa és kapitalizmusa miatt.
Filozófusként Rand hadilábon áll a nyugati szellemtörténet kútfőinek elsöprő többségével, a Nyugaton kívül pedig semmilyen eszmét nem érdemesít a filozófia rangjára. Röntgenszemmel lát át a német idealizmuson, a marxizmuson, az egzisztencializmuson, az amerikai pragmatizmuson, a logikai pozitivizmuson és az analitikus filozófián, kora bölcseletének divatjain.
Porba dönti az értelmiség bálványait: Kantot, Hegelt, Marxot, Schopenhauert, Nietzschét, Russelt és Moore-t, Wittgensteint és Poppert. Kantnak a filozófia XIX. századi szétverését, az önnön szétverését ünneplő szadomazochista akadémiai filozófiának a tudomány és a matematika aláaknázását rója fel már akkor, amikor a legtöbb filozófus és tudós még csak nem is sejti, hogy Kanttal vége a tudománynak. Ma kezd csak derengeni egyeseknek, hogy a tudomány háza táján mintha gondok lennének. Rand erről beszél hetven éve.
A dicsérettel szűkmarkúan bánik. Számára kizárólag A Filozófus, Arisztotelész eredeti elme, csak neki bocsát meg tévedést, és csakis felülmúlhatatlan szellemi vívmányai miatt. Nagy tisztelője még Aquinói Szent Tamásnak is, akit mindig „nagyszerű filozófusnak” nevez – ezt senki mással nem tette meg. Az objektivista korpusz számtalan kulcsfogalma meghatározásában köszön vissza az Angyali Doktor gondolatainak hatása és módszere, a józan ész és világos nyelv. Mindenki más azonban így vagy úgy csak Plátó majma, és az emberi létezés ellensége, akinek a tollához vér tapad eszméi gyakorlatba ültetése miatt. A világ egész történelmét Plátó és Arisztotelész eszmei birkózásaként mutatja be: amikor Plátó eszméi diadalmaskodtak, az emberi nem hanyatlott és szenvedett, de amikor Arisztotelész tanításához fordultak a népek, felvilágosultak és boldogultak.
Bár leginkább a totális laissez-faire kapitalizmus és az egyéni jogokat védelmező éjjeliőrállam mellett állást foglaló politikai filozófiája miatt találkoznak vele az emberek, Rand-et minden jobban érdekli a politikánál.
„Én nem elsősorban a kapitalizmus szószólja vagyok, hanem inkább az egoizmusé, de még csak nem is annyira az egoizmusé, mint a rációé. Ha ugyanis a szellemi értelmet elismerjük végérvényesnek, akkor a többi már szinte magától következik.” „Csak azért érdekel a politika, hogy egy nap majd ne kelljen érdekelnie” – mondja.
Kora akadémiai filozófiája által vagy elhanyagolt, vagy meggyalázott lét- és ismeretelméleti kérdésekkel szívesebben foglalkozik. Érdeklődése középpontjában pedig mindig az erkölcstan áll. „Egy objektivista mindenekelőtt eticista” – mondja. Az állambölcselet és a széptan, bármily fontosak is, csak az etika alkalmazásai lehetnek az ember legfontosabb műveire, az együttélésre és az önkifejezésre, nem önálló és öncélú területek, és nem tárgyalhatók az általános alapokat figyelmen kívül hagyva.
„Az én filozófiám lényegében az ember hősi lényként való elképzelése, akinek élete erkölcsi célja saját boldogsága, legnemesebb tevékenysége az alkotás sikere, és egyetlen abszolútuma a szellemi értelem” – foglalja össze rendszerét a Veszett világ kiadásakor. Nem mond semmi újat, amit más ne mondott volna előtte, újdonsága az a rendszeralkotás, amivel megbonthatatlan egységet teremt már ismert eszmékből, és kitakarítja belőlük az ellentmondásokat.
Igaz ez a most megjelent erkölcstani esszékötetére is. Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás és Herbert Spencer már mindent elmondott, amit a randiánus objektivizmus akar tanítani az emberiségnek, de Arisztotelészt terheli Plátó öröksége, Szent Tamást a vallásossága, Herbert Spencert meg a mindig szellemi fogyatékos angol filozófia tinglitangli világnézete.
Erkölcstani vizsgálódásait Ayn Rand nem is az erkölcsiség kérdésével kezdi. Nem az erkölcsiség mibenlétét vizsgálja először, hanem egy lépéssel távolabbról és mélyebbről, az antropológiából arra kérdez rá, hogy miért van egyáltalán szüksége az embernek erkölcsre. Azt a választ találja, hogy az ember élőlény, és az élőlény legalapvetőbb törekvése a túlélés és a jóllét. Az emberi létezés azonban nem ölthet akármilyen alakot, túlélni és jól lenni nem lehet akárhogy.
Az embernek viszont nincs egy olyan önműködő értékrendszere, ami eligazítaná a világban és az életben. Az állatokkal közös ösztönvilág követése csak zátonyra futtatja az életvezetést, ahogy a tárgyi valóságról és a tudatos magatartásról alkotott téves nézetek is.
Csak az igazság az, ami útba igazít, ezért a dolgokban rejlő tárgyi igazság helyes ésszel való keresése és követése az erkölcsiség alapja.
Közös agy azonban nem létezik, miként általában vett ember sem. Az élet és a virulás nem vonatkoztatható el a személytől, az értelmes akarati tudattal bíró egyedi embertől. Így az emberi élet, mint az erkölcsi érték mércéje ugyan tárgyi feltétlen, de az egyéni boldogság, mint az erkölcsös eljárásmód célja minden esetben személyessé teszi az erkölcsiség kihívását minden ember számára.
Nem lévén az embernek magától működő erkölcsi iránytűje, és minthogy minden ember alapvetően magában áll érzéseket és véleményeket nem tisztelő külvilága előtt, mindenkinek magának kell megkeresnie és megtalálnia saját legjobb képességeit, értelmes céljait és elérnie azokat. Minden ember a saját létezése és lehetőségei huzatában éli életét. Maga előtt áll vagy bukik, ha nem gondolkodik folyamatosan a fennmaradás és kiteljesedés követelményein, hanem megadja magát és feladja elméje függetlenségét, a saját poklára magamagát kárhoztatja, de aki vállalja a gondolkodás és a cselekvés kihívását, a szellemi és erkölcsi növekedést, tehát erényes lesz, akkor eléri az értékeket, amelyek értelmet adnak az életnek, és a boldogság lesz a jutalma.
Innen indul majd ki Rand politikai filozófiája, amikor a saját élet és virulás egyetlen lehetséges közegét a totális laissez-faire kapitalizmusban találja meg, mint egyetlen lehetséges erkölcsileg helyeselhető társadalmi rendszerben, amit az egyéni jogokat (élet, szabadság, tulajdon, boldogságkeresés) védelmező éjjeliőrállam keretez a biztonság kedvéért. Ez alapozza meg Rand racionális patriotizmusát és kritikus amerikanizmusát is: az Egyesült Államok az egyetlen ország az írott történelemben, amit minden fogyatékossága ellenére ezekre az erkölcsi eszményekre alapítottak.
Rand pellengérre állítja és kegyetlenül leszámol az etikai altruizmussal, miszerint az embernek nincs erkölcsi joga csak saját magáért léteznie, létezése egyetlen mentsége másoknak tett szolgálata. A kereszténységtől a nácizmusig minden rendszerben az önzetlenség és az önfeláldozás erkölcsi elvárásának gonoszságát analizálja. Rámutat, hogy „mindig a legnagyobb emberszeretet meghirdetésével kezdődő eszmék váltak a történelem legnagyobb mészárosaivá.” Egy 1979-ben Phil Donahue-nak adott interjúban az értetlenkedő riporter kérdésére, miszerint ha a természetes önzésünket mindig ésszel követnénk, tényleg kevesebb Hitler-féle volna a világon, határozottan azt válaszolta: „Nem volna egy sem.”
Csak annak van szüksége más önzetlenségére és önfeláldozására, aki vagy nem tud olyan lelki és anyagi értékeket felkínálni embertársainak, amit azok saját lelki és anyagi értékeikkel viszonozhatnának neki, vagy aki olyan mélységesen megveti önmagát, és annyira nincs önbecsülése, hogy képtelen elhinni, hogy maga értékes lehet, képes értéket teremteni, és értéket nyújtani értékért cserébe.
Az etikai altruizmus könnyű, mert mindig támadnak próféták, papok és politikusok, akik megmondják az embernek, hogy épp miért kell áldozatokat hoznia: istenért, királyért, hazáért, nemzetért, szegényekért, betegekért, gyerekekért, gazdasági növekedésért, fenntartható fejlődésért, környezetvédelemért, a harmadik világért, akármiért.
Az etikai egoizmus azonban nehéz. Senki sem tudja megmondani senki másnak, hogy ő személy szerint milyen életutat kell, hogy bejárjon. Ezért a hitvány lelkek az altruizmust választják, amiért kollektivista és etatista rendszereket építenek, mert csak abban érzik magukat biztonságban. Az erényes ember azonban nem uralkodik, de nem is rendelődik alá másnak. Másokkal szabad akaratából szabadon érintkezik, és csak a saját dolgával törődik. Más véleménye hidegen hagyja, mércéje az emberi élet, célja a saját boldogsága, a sikeres élet tudatállapota.
Erre tanít Ayn Rand most megjelent kötete, Az önzés erénye.
