A Közel-Keletre vonatkozó amerikai terveket megrontotta a pártpolitika – írja Ayaan Hirsi Ali az UnHerd-en megjelent cikkében.
Ha tudni akarod, mi kell egy idegen ország lerohanásához, ne nézz tovább a kertednél: benne van minden, amit a „nagy stratégiáról” tudni kell – kezdi cikkét Hirsi Ali.
Mielőtt elültetnél egyetlen virághagymát is, időre és türelemre lesz szükséged, hogy megismerd a különböző talajtípusokat, növényeket és éghajlatokat. Csak az alapozó ismeretek megszerzése után dönthetsz arról, hogy mit szeretnél termeszteni. De még ekkor is meglehet, hogy a szeszélyes időjárás tönkre tegye a terveidet, hogy elveszítsed a hited. Pedig a kudarc nem garantált: egy kis kitartással az eredeti célt még mindig el lehet érni.
Gondoljunk csak az amerikai kormány Irakkal és Afganisztánnal kapcsolatos hozzáállására a 9/11 óta eltelt húsz évben. Nagyon sok emberéletet, sebesülést, morált és pénzt fektetett a közel-keleti hadjárataiba az Egyesült Államok. Ugyanakkor paradox módon rendkívüli sokat tanult. Többet sikerült elérni, mint amennyit a szemmel láthatnánk. De, amikor már kezdtek zöldülni a hajtások, Amerika feladta.
Joe Biden úgy tűnik, hogy elfordul elődje szinte minden kulcsfontosságú döntésétől, nem másért, mint azért, mert republikánus volt. Az amerikai külpolitika, amelynek hosszú távú stratégiai befektetésnek kellene lennie, a republikánus és a demokrata pártok közötti örökös pártküzdelem áldozatává vált.
Mikor romlott el az egész?
2008-ban Barack Obama a kampánykörútján precedenst teremtett, amikor kijelentette, hogy vissza kívánja fordítani a George W. Bush-kormányzat kulcsfontosságú külpolitikai döntéseit, és azt ígérte, hogy „16 hónapon belül kivonja az amerikai harcoló csapatokat [Irakból], és kizárólag korlátozott felelősséggel rendelkező maradék erőket hagynak hátra”. A kivonás hatásai jól dokumentáltak – a legsúlyosabb ezek közül az Iszlám Állam felemelkedése.
Nyolc évvel később Donald Trump válaszul elhatározta, hogy mindent megtesz az Iránnal kötött katasztrofális megállapodás „lebontásáért”, amelyet az Obama-kormányzat vezető tisztviselői a legnagyobb diplomáciai vívmányuknak állítottak be. Négy évvel ezután pedig Joe Biden jelezte, hogy vissza fogja vonni a Trump-kormányzat kulcsfontosságú külpolitikai döntéseit, különösen Irán és Szaúd-Arábia tekintetében. A Biden-adminisztráció nemcsak az afganisztáni kivonulás mellett döntött – a sietséget a hozzáértéssel szemben előnyben részesítve –, hanem az iráni JCPOA-megállapodás újraélesztéséről is, az iráni rezsim könyörtelen provokációi ellenére.
A kétpártiság végét májusban megerősítette az is, amikor Jen Psaki, a Fehér Ház sajtószóvivője lesújtó ítéletet mondott a Trump-kormányzat közel-keleti erőfeszítéseiről:
„Eltekintve attól, hogy egy békejavaslatot terjesztettek elő, amely már akkor halott volt, amikor előadták, nem gondoljuk, hogy bármi konstruktívat is tettek volna a régóta tartó közel-keleti konfliktus lezárása érdekében”.
– mondta Psaki.
A valóságban a tavaly augusztusi Ábrahám-egyezmény rendkívüli előrelépést jelentett a Közel-Kelet számára. Az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein elismerte Izrael létjogosultságát, és ezzel együtt azt is, hogy az araboknak és a zsidóknak össze kell fogniuk az Irán által jelentett egzisztenciális fenyegetéssel szemben.
Ami az idén nyári afganisztáni kivonulást illeti, meg kell jegyezni, hogy az ország messze nem volt stabil, amikor átadták a Biden-kormányzatnak – bár a helyzet természetesen nem volt olyan szörnyű, hogy az indokolná a megmaradt amerikai csapatok elhamarkodott kivonását. Amerika biztonsága szempontjából sokkal aggasztóbb az elmúlt évtized egy másik fejleménye, amiről az amerikai média ritkán számol be: ez pedig a Közel-Kelet számos országában, különösen az Öböl-államokban bekövetkezett vezetőváltások.
Hosszú ideig Amerika és a közel-keleti országok kapcsolata az olaj kérdése körül forgott – és a Nyugat által ebből remélt hatalmas vagyonok körül. A nőkkel szembeni gyakran elnyomó bánásmóddal és a széles körben elterjedt Amerika- és Izrael-ellenes propagandával együtt az arab status quo inkább veszélyeztette az amerikai érdekeket, mint támogatta azokat. Később, amikor szembesítették őket a dzsihadista csoportok finanszírozásával, az arabok tagadták, hogy bármi közük is lenne hozzá, bármilyen erősek is voltak a bizonyítékok.
Napjaink Közel-Keletének a vezetői egészen mások. Ez különösen igaz a legfontosabb tanácsadóikra, akik közül sokan Nagy-Britanniában és Amerikában tanultak, és olyan jövőt szeretnének, amelyben egy humanistább, pluralistább iszlám jelenik meg, amely kihívást jelent a fundamentalistákkal szemben. A radikális iszlamista ideológia külföldi finanszírozása – a dzsihádról nem is beszélve – már nincs napirenden. Ehelyett főként a modern gazdaságaik kialakítására összpontosítanak.
A közel-keleti kormányok saját társadalmukban számos ellentétes hatalmi tényezővel küzdenek, köztük a dzsihadistákkal, a vahabitákkal és a hagyományos törzsi érdekekkel. Mindez időbe telik. Mindazonáltal látható, hogy valódi változások történnek, különösen a nők helyzetét illetően.
Hirsi Ali szerint mindezt és még sok mást a Biden-kormányzat most teszi tönkre – és az eredmény nem az lesz, hogy az amerikaiak nyugodtabban alszanak majd az ágyukban. Sőt, ha a dzsihadisták visszanyerik az irányítást Afganisztánban, vagy ha az erőszak elszabadul olyan országokban, mint Irak és Libanon, akkor sem Európa, sem Amerika nem fog megmenekülni a következményektől. Bármilyen további instabilitás a Közel-Keleten hatalmas menekültáradatot fog eredményezni, ahogyan az az Iszlám Állam felemelkedése és Líbia összeomlása után történt.
Hogyan lehet ezt elkerülni? Nos, Amerika végső sikere a hidegháborúban azt bizonyítja, hogy a külpolitikának hosszú távú erőfeszítésnek kell lennie. A stratégiát nem lehet a kampánykörúton megalkotni. Ha az amerikai politikát négy-nyolcévente megfordítják, Amerika biztosan veszíteni fog – és ennek a Kínai Kommunista Párt lesz a fő haszonélvezője.
Peking már most kihasználja az afganisztáni hatalmi vákuumot, míg Pakisztánban a kínai befolyásnak sikerült nyomást gyakorolnia a miniszterelnökre, hogy elérje az ujgurok szörnyű bántalmazásának elbagatellizálását. A Közel-Keleten is a KKP azzal a jól ismert ajánlattal udvarol a kormányoknak, hogy politikai kötöttségek nélküli infrastrukturális beruházásokat kínál.
Ilyen körülmények között a világ melyik országa döntene az Egyesült Államokkal való stratégiai szövetség mellett? Ha minden újonnan hivatalba lépő amerikai kormány örömmel tépi szét az őt megelőző kormány külpolitikáját, miért ne használnák ki ezt az ingadozást a stratégiai ellenfelei a saját előnyükre?
Negyven hosszú év után a hidegháborús erőfeszítések végül győzelmet hoztak. Amerika külpolitikájának az ezt követő következetlensége, különösen a Közel-Keleten, éppen az ellenkező hatást váltja ki, és Biden alatt sem mutatkoznak a változás jelei – zárja gondolatait Hirsi Ali.
Borítókép: EPA/HEDAYATULLAH AMID
